Mindig a hazugság...

Eszembe jutott egy középkorú nő…

Közgyűlés volt, az a nő pedig rendesen be volt állva, úgy jelent meg, hogy tántorgott az alkoholtól. Mindezek ellenére vele semmi gond nem volt, leszámítva, hogy a kb 1,5 órás okoskodás alatt egyszer rendesen megborult, mint egy büdös bogár.

Vékony volt. Alkoholista. Sápadt.

Nem tudok azonosulni azzal a lelkiállapottal, amely valakit alkoholistává tesz. De lehet hogy nem ez a legjobb megfogalmazás. Át tudom élni azokat az érzéseket, amitől valaki a pohárhoz nyúl, de azt, hogy a keze tartósan rajta maradjon, na azt nem.

Ha óvatosan visszatekintek, látom magam mögött azokat a megélt helyzeteket, amikor egy más beállítottságú ember kemény alkoholistává, vagy drogfüggővé vált volna.

Jó lenne ezekről a történésekről beszélni, azt hiszem egyfajta feldolgozási folyamathoz érkeztem el.

Olyan ez, mint egy régi, instabil függőhídon átmenni. Csak remélem, hogy nem szakad be alattam, és átérek a másik oldalra, hogy tovább mehessek.

Sokat gondolkozok háborúról. Valószínűleg Merle: Két nap az élet c. könyv hatására. Körbenézek a látható világban és sápítozok másokon – na meg persze magamon is.

Keresek valamit. Értékeket és állandóságot. A legtöbb esetben azonban rendkívül torz értékrenddel szembesülök. Sallanggá vált már az a szöveg, hogy az emberek nem tisztelik egymást, sem önmagukat. Hiányolom azt a világot, amiben a legnagyobb érték az élet, és nem csak az ember sajátja, hanem a másik emberé is. Tényleg ennyire szélsőséges állapot kell ahhoz, hogy ne ellenségként nézzünk egymásra? Lehet hogy csak bennem dúlnak megint mizantróp indulatok és abból vetítem ki ezt az egészet. Sajnálom, hogy az embereknek nem egységes normákhoz igazított értékrendjük van. Mert egy ponton jó lenne, ha mindenkinek ugyanazok a dolgok lennének a legfontosabbak.

Ha egyetlen egy tulajdonságot kellene kitörölni az emberekből ahhoz, hogy minden tökéletesebbé váljon, akkor az a birtoklási vágy lenne. 

Nem tetszik ez a korosztály, amihez tartozok. Viszont semmit nem tudok tenni ellene, így marad a beletörődés, hogy ez van. 

Nem tetszik az emberek - persze, főleg a nők - központi gondolatmenete, amely leredukálódik a szaporodásra és az utódgondosára. Természetesen értem én, hogy ez a normális, és el is fogadom, hogy az én hozzáállásom az, ami "nem jó", de tényleg annyira gáz már, amikor egyesek naponta töltenek fel közösségi oldalakra fényképeket, amelyen a labda van és a gyerek, vagy amin a kocsi van és a gyerek, vagy amin a gyerek van és a gyerek, és a gyerek és a gyerek ... 

Valahol szánalmasnak tartom, hogy büszkék arra, hogy létrehoztak valamit, amiből azt sem tudják, hogy mi lesz. És a mai szociológiai helyzetet tekintve az esetek nagy részéből csak egy újabb szánalmas emberi roncs lesz, amely egyre inkább alkalmatlanabb lesz az önálló gondolkodásra, az intellektuális fejlődésre és méltatlan az "ember" jelzőre. 

Érdekes megfigyelést tettem önmagammal kapcsolatban is. Van ugye ez a nagyszerű faszbuk, amely egyfajta egó-simogató, jó kis eszköz a hamis elismerések begyűjtésére. Tulajdonképpen csak azért nem törlöm az ismerőseimet (cc. 20 ember kivételével), mert igen, kurva jó érzés, amikor megnyomják, hogy "tetszik". Szükségem van erre? Nincs. Ezen okból kifolyólag napról napra egyre több embert "törlök", mert minek legyen fent ismerősként, ha az utcán úgy megyünk el egymás mellett, hogy meg sem ismerjük a másikat?! Vagy miért legyen fent ismerősök között, amikor ki nem állhatom, és csak udvariasságból jelöltem vissza. 

Hol van az egészséges egyensúly aközött, hogy ne legyek képmutató, de udvarias maradjak? Van egyáltalán középút?

És mit csináljak, amikor illemből udvariasnak kellene lenni, de egyszerűen irtózom egy-két embertől, akikből  árad az ostobaság mellett a képmutatás, kétszínűség. De persze én vagyok a bunkó, ha egy-egy hozzászólásom nyersre sikerül.

Nem megy ez nekem.

Emberiség: bekaphatod az összes faszomat!

Néha felgyújtanék mindent. Harag, indulat, érzelem nélkül  gyújtanám meg a szikrát és engedném útjára. Először vékony csíkban szaladna előre, követve a benzincsík nyomait, bátortalanul suhanva a kijelölt célja felé, majd látva, hogy jó gazdája gondoskodott táplálásáról, erőre kapva, kirobbanóan habzsolná magába mindazt, aminek pusztulására vágyom.

Ropogva járná táncát a fényképeken, magába fojtaná a régi ruhákba ivódott illatokat, perzselve szaggatná szét az emberi bőrt, folyékony masszává változtatva a húst, és őrült tombolással nyelne el mindent, ami emberi.

Bőséges lakomázása közben virgonc ugrálással ünnepelné születését és életét, mintha időtlenné válna léte. 

Aztán fordul egyet; diadalmas vitustánca csillapodni kezd, forró szeretőből ölelő baráttá változik. Simogat, érzi erejének hanyatlását. Megalázott kedvesként ereje egyre lejjebb hagy, mintha szembesülve saját pusztításával elszégyellné magát. Végül fohászkodva kapaszkodik a maradék szálakba, csitulva omlik önmagába, reménykedve tartja még parazsában az izzást, végül megtörten, csalódottan kihuny.

Csendben, lassan így hal el a lélek.

Szét akarom tépni.
Érezni akarom, ahogy a fogaim mélyen belevájnak a húsba, ahogy vér serken a bőr alól, ami fémes ízzel csiklandozza az ajkaimat. Az állkapcsom megfeszül, majd egy erős rántással kitépem a húst. Nem akarom megrágni, csak tépni, érezni, ahogy az egészből kiveszem azt a részt.

Megint ott mászik a bőröm alatt. Valamit alkotna, vagy létrehozna, ami láttatja magát. A steampunk és a fraktálok között motoszkál. Nemsokára forr a víz, a buborékok lassan gyöngyöznek felfelé.

Ha az 1-et végtelennel osztjuk, akkor 0-t kapunk. Nincs kanál.

Szavak, fogalmak nélküli gondolkozás.

Keresem a gyökerét, de csak mély iszapban tapogatózok.

Valamit értenem kellene, megfogalmazni, rávilágítani. De csak érzem, és nem találom azokat a fogalmakat, amelyeket ráhúzhatnék. Szépen rezegnek, a ruhájuk fájdalom színű.
Apró cseppek tarkítják, a vénákból szökik ki a szín. Megszáradt hegek repednek fel újra és újra, és ami már nem látszik az is felszakad.
Jó lenne elengedni az épelméjűség fonalát, és hagyni, hogy az őrület sodrása magával ragadjon és végleg lehúzzon. De sosem húz le végleg, van egy szint, ahol megakad, ahonnét nincs olyan, hogy nem lehet visszajönni, mégis minden lépés fájdalmas és nehéz.
Talán azért gyűlölöm őket annyira, mert inkább vállalnám az ő szerepüket, mint a sajátomat.

Azt vettem észre, hogy már nem hiányoznak azok a dolgok, amik régen olyan nélkülözhetetlenek voltak az élethez. Amik a mindennapokban oly természetességgel és melegséggel voltak jelen, hogy az elvesztésük egy időben szinte kibírhatatlan volt. Megszoktam hogy nincs. Megszoktam, hogy nem nézek vissza, hisz a hátratekintés csak fájdalommal jár. Minden egyes emlék, ami valaha talán tisztán boldog volt, fájdalmassá vált, szimbiózisban élnek. Nem létezik egyik a másik nélkül.
Nincs boldog emlékem.
Tudom, hogy voltak boldog időszakok, napok, hetek, pillanatok.
De mindennek a végén ott van az a maró keserűség. Minden fontos dolog végkimenetele gyötrő emléket hagy csak maga után.
Meddig lehet menekülni előlük? Attól, hogy nem nézek hátra, még követik a lépteimet, és meghatározzák az utam irányát is. 

Gyűlölöm azt az érzést, amikor megaláznak.

Mikor fog felkelni a Nap?
A Mi Napunk...

Újabb tanulságot vontam le arról a korosztályról - generációról - melynek mostmár én is tagja vagyok. 

Nem kíváncsiak a tényekre, egyszerűen csak visszaigazolást várnak a saját elméleteikre, csak azt fogadják be, ami szinkronban van az elképzeléseikkel, a cáfolatokat és az ellenérveket pedig támadásnak veszik. Nem kíváncsiak az igazságra, arra a nézőpontra, ami a hátoldalát mutatja az éppen aktuális témának. 

Rosszabb esetben az ellenvéleményre korábbi információjukat felhasználva személyes támadást indítanak. 

Meg kell tanulnom kezelni ezeket az eseteket és embereket, tovább kell erősítenem magamban azokat a pontokat, melyekről tudom, hogy érzékenyen érintenek. És még valami. Talán a legfontosabb; soha, senkinek nem szabad kiadni semmi személyes információt magadról, vagy a környezetedről, amellyel visszaélhet. Persze eddig is csínján bántam ezekkel a dolgokkal, de úgy tűnik régi arcok is visszacsaphatnak. 

Olyan gyerekes és nevetséges az egész. Van X, aki - az én megfogalmazásomban - elvakult ezoterikus, egy történést - mely az én nézőpontomban csupán pszichológia és személyiség ismeret - csodának állít be. Mikor megpróbáltam rámutatni, hogy ez valahol természetes, ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor jött elő a személyeskedéssel. 

Ó, igen, a korosztály másik jellegzetessége: nem bírják elviselni a középszerűséget. Fenti esetben is egyszerű, emberi tényezők voltak jelen, mely az ő csodáját lealacsonyította volna egyszerű, megmagyarázható jelenséggé. Valószínűleg szerepet játszik ebben egy rakat elfojtás, az, hogy kevesebbnek érzi magát másoknál, megfelelni akarás, melynek nem tud eleget tenni. //Meg az, hogy büdös a lába :D // Az, hogy rámutattam arra, hogy semmi természetfeletti nincs abban, amit megfigyelt, sőt, a megfigyelése gyakorlatilag még kezdetleges is, támadást váltott ki belőle. 

A legtöbb ember könnyen olvasható számomra. Talán túl durván, vagy hirtelen mutatok rá bizonyos összefüggésekre, és a reakciójuk valószínűleg egyszerű védekezés, hogy önmaguk elől is elfedjék a valót, és olyan illúziókban ringathassák magukat, mely a sekélyes életüket pompázatossá varázsolja. 

Igen, bennem is itt van az egó, remek játéknak tartom mások kifilézését, kielemzését, megmutatva ezzel számukra, hogy épp olyan középszerűek, mint amilyenek nem akarnak lenni. De mi a baj a középszerűséggel? Főleg olyan embereknél, akik tényleg azok. Mi számít középszerűnek és miért irtóznak ettől annyian?

Volt időszak, amikor én is benne voltam ebben. Emlékszem, hogy akkor a középszerűség kivédésének mozgatórugója bennem a megfelelni akarás volt. Mindennél jobban akartam, hogy tökéletes legyek valaki számára, ráadásul olyasvalaki számára, aki az embereket, mint olyanok, alacsonyabb rendűnek tartotta a  léleknél. Na persze ez is nagyon szép filozófiai eszmefuttatás témája lenne, de most nem célom végig galoppozni rajta. Akiket nem a megfelelni akarás hajt, miért lázadnak ez ellen? Tovább megyek, miért lázadnak az ellen, hogy ők is beletartoznak egy "kategóriába". 

Mélyebbre nyúlok; az egó miért követeli magának a megkülönböztethetőséget, a kiemelkedést, az egyediséget? 

Kardot rántok; mit akar kiemelkedni az, aki semmi olyat nem tett le az asztalra, mely előrébb vitt volna bármit vagy bárkit?

Azt hiszem csak mosolyogni érdemes az ilyenen, és ráhagyni az illetőre. Egy csigának egy szúnyog nem tudja megmagyarázni, hogy miért jó repülni. 

Azon merengtem, van-e az embernek olyan tulajdonsága, ami egyedi, ami pótolhatatlan. Persze nyilván önmagában véve mindenki "egyedi". De senki sem pótolhatatlan. Legfeljebb hosszabb-rövidebb időbe telik találni egy "pótlékot". Ha valakinek szerencséje (vagy kis igénye) van, akkor a kihullott személy helyére gyorsan talál mást. Az igények mértékétől függ minden. Mind a magánéletben, mint a hivatásban. 

Tulajdonképpen tucat termékek vagyunk, és szánalmat ébreszt bennem az a fajta emberi érzés, mely arra irányul, hogy az egyén kitűnjön, kimagasodjon a többi közül. Jobb legyen, többet jelentsen, ne adj' Isten hírnév, miegymás. Versenyszellem? Hát az bennem nincs. Ha valaki jobb, hát jobb. Én elvagyok a magam kis dogaival, amiket szeretek, amiket megszoktam, amik működnek. Olykor-olykor valami elromlik, vagy eltűnik. Nagy arccal megrántom a vállamat, úgy teszek, mintha nem számítana. 

A végkifejletet nézve talán nem is számít. Odabent viszont tovább nő az űr, tovább haldoklik az a kis valami, amit emberségnek hívnak. 

Szépen meg volt fogalmazva... megnyertem azt a harcot, de nem éltem túl...

"-tudja hogy halott vagy? -nem hiszem." Nem látszik, a maszk mögé meg csak kevesen látnak be. 

Kevés dolog számít igazán. Most meg már főleg. Ami fontos, nekem az megmarad, bennem tovább él. Van ott egy kis sarok; ott, a lángok között, ahol a kiszáradt virágok tüskéibe akadva elhullott állattetemek bűzlenek. Ahol a rothadás emelt oltárt, és gyalázza mindazt, ami vagyok. Amiért nőből vagyok...

Ezek szerint mégsem úgy működik, ahogy gondoltam, hogy van. Ez valamelyest megnyugtat, és felkorbácsolja a kíváncsiságomat. Egyszer már kezdődött így... Persze nem értek hozzá. De attól még lehetek kísérletező kedvű és kíváncsi. 

Felhúzom a maszkot és a legyezőt az arcom elé tartom. Fátylat borítok tekintetem elé. 

Egy láthatatlan kar kinyúl, mintha keresne. Egyszer megérintett véletlenül. Persze véletlenek nincsenek. Apró csápokkal tapogattam körbe, keresve azt a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan valamit, ami itt szunnyad bennem is. Mintha színek lennének. A színek is frekvenciákból állnak. Ott volt. Azt hittem csak sima fekete. Szeretem a fekete színt. Aztán később bekopogott, ismeretlen jövevényként. Szép árnyalatnak tűnt az is, tele volt ívekkel és mélységgel. Félretettem. Még egyszer rám kacsintott, a Sors nevetett egyet, feltéve a nagy kérdést, elém állítva talán egy újabb próbát. Megkérdezte, hogy most ki vagyok, merre tartok. Az egyik halacska csapkodni kezdett, partra akarta magát vetni, mert azt hiszi odakint több a fény, több a sodrás. Talán így van. Még mindig mocorog, de mintha hallgatna a másikra. Nem tudom, hogy ez lemondás-e, vagy egyszerű elhatározás, belátás.
Felteszik a kérdést, ami marasztal. Lappang a buborékok közt és csiklandoz. Persze nem igazi, csak olyan "mintha". Mosolyra fakasztana, azt hiszem örülnék. Lángok tekergőznek körülötte, visszakérdeznék. Sokakat megégetett. Egyik oldalról láthatatlan pajzsként oltalmazna, másikról kényelmes tespedtség mocsaraként terülne szét.
Kileng a metronom, a Z tengelyen kezdi verni a ritmust, hajlított burokká görbül a tér, önmagába forduló csiga.

Ign

Nem is az én ismerőseim, csak párszor találkoztam velük. Szimpatikusak voltak - annak ellenére, hogy 3 gyerekük van - tetszett a csajnak a hozzáállása az élethez, a gondolatai nem voltak egysíkúak. Üdítő volt a társaságuk. Összeillettek, régóta együtt voltak.

Aztán most válnak.

Mellbe csapott a hír, noha tényleg nem ismerem őket annyira, egyszer voltunk velük fallabdázni, meg egyszer szalonnát sütni Malomvölgyben. 

Rossz érzés. Persze, van az úgy, hogy két embernek elege lesz egymásból. 

Utálom amikor az élet visszaigazolja az elméleteimet, amik ráadásul nem éppen pozitívak. Jönne a hülye kérdés, hogy miért kell elválni, de ezt persze ők nyilván jobban tudják, és mikor a döntés meghozták, mérlegeltek előtte. Akkor is kiábrándító és igazságtalannak tartom. Nem tőlük... hanem úgy általában az élettől.

Ebben a elkorcsosult, elkurvult 21. században minden házasság és kapcsolat tönkre megy, ha van egy 3-6 év közötti gyerek?

Ha véletlenül egyszer férjhez megyek ... amire túl sok esélyt nem látok ... nem akarok elválni. És ha valami rossz, hiszek abban, hogy meg lehet változtatni. Számomra a házasság egy életre szól(na) ...és ezt elvárnám attól is, aki társamul szegődne az útra. Ott akkor nincs harmadik, nincs fiatalabb, vagy jobb, vagy akármi. Idealista elképzelés, tudom. Gondolom nem életképes. Mert mindig van egy fiatalabb nő, mindig van aki szebb, mindig van, aki kívánatosabb ... valószínűleg ezért sem fogok férjhez menni. Na meg aztán nem gondolom, hogy el lehetne viselni engem hosszú időn keresztül, ezt legalábbis alaposan belém nevelték.
Biztos öregszem és azért foglalkoztat a gondolat.
Összetartozás, de kötelezettség és korlátoltság nélkül. Képes erre vajon az egyén? Vagy az egész házasságosdi a kisajátításról és a birtoklásról szól? Mert akkor nem kell. Éreztem egyszer ilyet, és megértettem, hogy a legtöbb házasság miért jön létre. Ál-biztosíték. És a legtöbben talán úgy gondolják, hogy ha nem megy, akkor meg ki kell lépni belőle. De akkor minek megházasodni? Miért nem lehet a házasság egy olyan döntés, melynek felelősségét egy életre viselik az emberek? Túl sok az emberekben a "megbántam", a "máshogy csinálnám". Miért nem lehet tudatosan úgy döntést hozni, hogy soha ne kelljen megbánni? Én 10 éves voltam, amikor ezt megértettem, és azóta úgy élek, hogy ne bánjam meg a tetteimet. Bár a tavalyi évben volt egy döntésem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy téves volt, most, egy év elmúltával úgy látom, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, és súlya nem volt annak a döntésnek hosszútávon, bár az akkori körülményeimet kissé befolyásolta. Meg úgyis csak pár nap lett volna..

Semmi értelme ennek az elméleti eszmefuttatásnak..inkább a valóságos talajon maradok.
Szeretem a pizzát :)

Puffognék, durrognék és csattognék. Szitkozodnék, aláznék, elemeznék, magyaráznék... ááh, már én is unom. Nagy viszonylatokban úgysem változik semmi. A kis környezet az, ami számít, arra befolyásom van, megpróbálom azt rendben tartani - szerencsére segítséggel. Mégis kiábrándító az emberi természet és a viselkedés. Biztos beképzelt vagyok. Próbálom megérteni, vagy legalább elfogadni, ha már változtatni nem tudok rajta, de nem megy. Az undor beissza magát egészen mélyre, már szinte a sejtjeim is okádnának az emberiségtől. Egyetlen támasz, azok, akiket ismerek és akiket becsülök. A kettő számértéke jelentősen különböző :) Vannak emberek, akiket rendkívül értékesnek és fontosnak tartok. Ilyenkor rájuk gondolok, és jóérzéssel tölt el, hogy léteznek. Úgy hiszem a világ javul attól, hogy ők vannak, még akkor is, ha nem tudnak semmi olyasmit hozzátenni a társadalomhoz, amitől globálisan lenne jó. 

Aztán persze jön az ellenpofon, mert eszembe jutnak azok, akiknek lehetőségük lenne jobb embernek lenni, csak lusták, vagy annyira konok, öntörvényű, belátásra képtelen emberek, hogy nem vágom, miért van létjogosultságuk. 

Igen, te is ...  nem, nem te, hanem az a másik... cseszd meg :) Néha magadra veszel olyat, ami nem neked szól, ez most akár neked is szólhatna. Ha lenne füled, hogy meghalld, ha lenne értelmed, hogy megértsd, hogy belásd a hibáidat és változtass azokon. Másokért, vagy akár önmagadért. Azért, aki fontos, vagy azért, aki nincs. Néha hiányzol... furcsa, nem? Néha utállak. 

KisIsten azt mondta ez a veszteségek időszaka lesz. Bárcsak azt mondhatnám nincs semmim, amit elveszíthetnék. De van. Sok minden. Szeptember van. Nemsokára megint tél. Nemsokára megint meghalok. Jó lenne azt hinni hogy az emberi lélek főnix madár, amely minden tavasszal új életre kel. 

Nem akarom a telet.

Nem akarom a hideget.

Tegnap kitöltöttem egy MBTI tesztet, mely szerint  INTJ vagyok :) Persze biztos nem, de dagadt a mellem a büszkeségtől. Ezen felbuzdulva felléptem az oldal IRC chatjére, hogy szemügyre vegyem kik vannak ott. Gyanúm, miszerint tizenévesek rohangásznak és osztják az észt ott is, alaptalannak bizonyult, közel velem egykorúakba ütköztem. Új arc lévén egyből célkeresztbe vettek, pár mondat alapján betűket kezdtek mondogatni, amit elsőre nem vágtam, aztán alaposabban elolvasva az oldalon lévő dolgokat, kezdtem megérteni. Volt egy nő, akinek az első reakciója a koromra az volt, hogy szülnöm kellene mielőbb. Közöltem vele hogy menjen vissza a konyhába és főzzön valamit (az hasznosabb, mintha a száját jártatja).

Aztán persze beszélgetés, nézőpont különbségek alakultak ki arról, hogy egy nőnek mit kell, és a szokásos duma. Szülni kell. Kérdésemre hogy miért, nagyon értelmes válaszokat kaptam. "Mert az az ember életcélja".

Az ember azért születik, hogy szüljön? Igen, evolúció. Itt már röhögtem és rájuk hagytam, így is be-bevágtam  olyan beszólásokat, melyek talán túlságosan sértőek, nyersek voltak egy vadidegen, új jövevénytől. Evolúció, mi? Inkább szaporulat. A kettő jelentősen különbözik egymástól. 

Rájöttem mi hiányzik. Az elmének a pallérozása, egy olyan vitapartner, aki megcáfolja az érveimet, új ideákat állít, amiket megkérdőjelezhetek és elemezhetek. És persze nem csajos szemlélettel, mert azt csak szemberöhögni tudom.

Úgy látszik kurvára nem számít semmit sem a szavam, sem az, hogy mit szeretnék. Ez így nem fog működni...

Az elérhetetlennek tűnő vágyak előrébb viszik az embert, vagy lenyomják a depresszió mocsarába?

Az érintés egy láthatatlan energia bomba, mikor két kéz összeér, szétpukkan, tartalmuk észrevétlenül beszivárog a bőrbe, lejut a tüdőbe, felkúszik az agyba. Kibillen a sík, möbiusz-szalaggá változik a tér.

Egy aprócska pont szeretnék lenni, jelentéktelen, észrevétlen. Felelősség, feladatok nélkül.

Néha a lélek elfárad, vágyódik a felhők közé, megpihenni egyiken, felülről, kívülállóként szemlélni mindent.

Ilyenkor olyan nagy a tér, sok benne a kitöltetlen űr, talán nem is kívül van mindez.

Teher az a rengeteg emlék, fájdalmasak, megmásíthatatlanok. 

Olyan egyszerű lenne, az emberi természet mégis túlbonyolít mindent.

Embernek lenni a legnehezebb próba.

Oly sokan elbuknak...

Boldog kiegyenlítődést mindenkinek... muhaha...

Az idei évi volt a legeslegjobb Ördögkatlan-fesztiválom :D

Na most aztán hogy is írjam le?!

Mindamellett, hogy a fetrengő röhögőgörcs kerülget, egyfajta bazdmegolás is van bennem, persze azt sem tudnám kimondani vihogás nélkül.

Vannak a nők, ugye, mint egyfajta degenerált állatfaj, melyek közé magamat is besorolom, mivel genetikailag én is XX vagyok (sőt, mostmár a korom miatt XXX).

Őszintén mondom, nem bántani akarom azt a bizonyos illetőt, és megpróbálok úgy írni, hogy ha kedves párja, férje, élettársa, barátja, szeretője (igen, direkt ködösítek) véletlenül elolvassa, ne érezze magát szarul vagy megbántva. De baaaaaazdmeeeeeg....... :)

Az egy dolog, hogy én nem vagyok egy széplelkű, hamvas virághasonlatokat szóró, rózsaszín tüllszoknyában ugráló, micimackókat és pöttömnyi gyermeket imádó, gügyögve beszélő, álmodozó, denielsztílt olvasó, vigyél-el-vacsorázni-és-a-tengerpartról-nézzük-a-naplementét-miközben-szerelmes-szavakat-suttogsz-a-fülembe-és-eszedbe-sem-jut-a-szex felépítésű karakter, de ettől még teljes mértékben elfogadom a romantikusokat. Merthogy az is kell a tápláléklánchoz. Gondolom :)

A környezetemben nincs is ilyen illető. Valahol távol talán akad mégis egy, aki viszont kicsapta a biztosítékot, és elvitte a díjat a görcsös röhögés, sajnálkozás és bizonyos fokú életképtelenség kategóriában. 

Nem tudok róla sokat, szerencsére.

Hogy ne tűnjek akkora parasztnak, mint amekkora valójában vagyok, szeretném hangsúlyozni, hogy remélem ő, és a környezete számára ez a hozzáállás természetes, és boldog, harmonikus kapcsolatban áll mindenkivel és mindennel. 

Ez tényleg nem rosszindulat. Nem is lenézés. De akkor sem bírom ki röhögés és komment nélkül. Főleg úgy, hogy figyelembe veszek plusz információkat is. 

Szép dolog a műkaja, amiket lefényképeznek és szakácskönyv illusztrációként használnak fel, de mit sem ér, ha a könyv készítője farkaséhes.

Érdekes módon az ilyen egyedek (melyeket talán rosszindulatot feltételezve életképteleneknek nevezek) mégis kivívják maguknak, hogy királynőként kezeljék őket. Nyilván ehhez olyan ember(ek) kell(enek), aki (k) alkalmas(ak) arra, hogy a füttyögés ritmusára járják haldokló násztáncukat. 

Talán túl ... nem is tudom mi a jó szó erre ... földhöz ragadt, romantikátlan, gyakorlatias vagyok, de egy férfinak akkor is kurvára szüksége van a szexre, ha hajlandó eme szükségletet magasabb eszmék érdekében hanyagolni, illetve lemondani róla. De baaaaaaazdmeeeeg! :) Ez is egyfajta szükséglet, igaz nem szellemi táplálék, de a testnek is vannak igényei, és most nem akarok jönni a Maslow-féle hierarchia piramissal, (demárpedigcsakazértis) de hogy a túróba lehet elvárni, hogy valaki feljebb lépjen, ha az alsó szintek nincsenek meg?

Reflex-szerűen tör elő belőlem a lázadás, és lázadásra szólítanám azt is, aki ebben az elnyomásban él. Aztán persze ott a másik oldal, hogy lehet hogy ő így boldog. Mindenkinek más a viszonyítási pontja, az, hogy honnét indul ki, és mit tart jónak. És ugyan milyen alapon pofáznék bele, ha neki ez jó? (Nédd' má, még a végén kiderül, hogy tapintat is szorult belém). Nem ismerem a tényeket, nem abban a környezetben élek, nem olyan helyen és nem úgy nőttem fel. Csak néha meghallom az enyhe panaszt, ami halkan suttogva, árnyaltan van kimondva, és azt gondolom, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz!

És az önmegvalósításhoz.

A mai nap mondása:
"Nem kell észt osztani. Neked is szükséged lehet még rá, akinek osztanád az meg régóta el van nélküle. "


Ezzel szeretnék boldog keddet kívánni mindazoknak, akiknek mosolyogva, lassan vágnám el a torkát :)

A halacskák nyughatatlanok. Játszani akarnak...

Néha már-már "perverz" elégedettség érzéssel tölt el az, amin mások megbotránkoznak, vagy épp elszörnyülködnek. Biztos gonoszság. Na erről aztán végképp nem írhatok, mert még azok is kitérnének a hitükből, akik pedig ismernek.. na jó, ők nem. De biztos kapnék pár csúnya pillantást. 

Nagyon kikívánkozna, de még túl friss. 

Van aki sír.

Nem "illik" ilyenkor röhögni és okoskodni. Pedig istenemre de jól esne...

Gyűlölöm az álszentséget és a látszatot. Mindig van a háttérben valami.

És gyűlölöm a kivételezést.

Rába*tál te ribanc :D

Egy több lépcsős állásinterjún veszek részt mostanában. Először felhívtak telefonon, majd 3 perc után eldöntötték, hogy alkalmas vagyok a személyes megmérettetésre is.
Egy AC-re hívtak be, de aztán az élet úgy alakította a dolgokat, hogy kb fél órás személyes interjú lett belőle. Azok közül is az érdekesebbik fajtából. Aztán küldtek e-mailen egy személyiség tesztet, amit ki kellett tölteni. Ez lett az eredmény:

Emberekkel való kapcsolat
Crisyta számára a vezetői szerepkört igénylő helyzetek egyáltalán nem testhezállóak: kevéssé szereti
meggyőzni és egyáltalán nem szereti irányítani az embereket.
Kifejezetten kerüli azokat a szerepeket, ahol másokra hatást kellene gyakorolnia, és többnyire tartózkodik attól, hogy önálló véleménnyel álljon elő.


Népszerűtlennek tartott véleményét időnként inkább megtartja magának és az általános konszenzushoz igyekszik igazodni. Igen valószínűtlen, hogy társas helyzetekben határozottan igyekezne érvényre juttatni az álláspontját. Törekszik arra, hogy mások véleményét is tekintetbe vegye munkája során, s ekképp hajlamos a közös részvételen alapuló irányítási stílusra. Általában elég világos elképzelése van arról, hogy milyen irányban akarja befolyásolni az eseményeket, s többnyire kész arra, hogy felvállalja a döntés felelősségét e célok eléréséhez. Hisz a munkatársak meglehetősen szoros, feladatorientált ellenőrzésében, abban, hogy rajta kell tartania a szemét a részleteken, de - úgy tűnik - e kontrollt kellő rugalmassággal gyakorolja. Nagyjából annyira vonzza a csoportmunka, mint bárki mást, de igen csekély igénye van arra, hogy a csoport vezetője legyen, inkább a többieket támogató szerepkörben tud jó teljesítmény nyújtani.


Megleli az arany középutat az őszinteség és a diplomatikusság között, s ez valószínűleg harmonikus munkahelyi kapcsolatokhoz vezethet. Általában uralkodik az érzelmein és ezt másoktól is elvárja. Miközben az emberek olyasvalakinek látják, aki nem is túl gyorsan, de nem is különösebben nehezen köt barátságot, kellően szeretetreméltó egyénisége azzal az igénnyel párosul, hogy fenntartsa kapcsolatait, s teljesítse társadalmi kötelezettségeit. Nagyjából annyira szereti a társas helyzeteket, mint bárki más. Ismerősök körében, projekt munkában, csapattevékenységben valószínűleg sokkal jobban feltalálja magát, mint idegenek közt. Kritikus személyiség, aki nagyon kevéssé szereti az öncélú csevegést. Emiatt kritikáját néha túlságosan negatívnak tartják. A munkatársaihoz fűződő kapcsolatainak másoknál kissé kevesebb jelentőséget tulajdonít, de nagyjából annyi figyelmet fordít a többiek érdekeire, mint saját szükségleteire. Miközben jó egyensúlyt tart fenn a konzultálásra való igény és a cselekvőkészség között, természetétől nagyon távol áll a parancsolgatás, az emberek magabiztos irányítása, meggyőzése.


Crisyta a többiekhez hasonló mértékben szereti önnön teljesítményét a másokkal való versengés tükrében
látni. Szereti, ha az emberek ismerik és elismerik a teljesítményét, értékeli a státusszimbólumokat és tiszteli a
fölötteseit - de mindezt nem viszi túlzásba. Másoknál talán kissé jobban odafigyel arra, hogy a teljesítménye ismertté váljon, és kissé nagyobb figyelmet fordít a munkára, mint az emberek érzéseire, ami néha arra vezethet, hogy az emberek érdekeire, szükségleteire nem jut elég figyelme.


Hajlamos arra, hogy munkatársai problémáit meghallgassa, és néha a szükségleteikre együttérző, segítőkész módon reagál (talán olyankor, amikor ezt valóban fontosnak érzi). Az a tény, hogy neki magának viszonylag ritkán kell érzelmi problémákkal szembenéznie, kissé megnehezíti számára, hogy érzékenyen, empátiával reagáljon arra, ha valamelyik munkatársa munkaidő alatt személyes problémáját szeretné megbeszélni vele (talán azért, mert inkább a munkahelyi követelményeknek szeretne megfelelni).
Kellően éles megfigyelője másoknak és érti szükségleteiket, de néha talán kicsit kritikusabb, mint együttérző.


Gondolkodási stílus 
Crisyta gondolkodási stílusa strukturált, hatékony és jól szervezett, és a problémák kezelése során egyformán épít az adatokra és a megérzéseire. Egyaránt van érzéke a hagyományos megközelítésre és az újításra. A számok és "kemény adatok" sokkal jobban érdeklik, mint az emberek viselkedésének indítékai, de másokhoz hasonló mértékben igyekszik megérteni a különböző szokásokat és tiszteletben tartja munkatársai kulturális hátterét.

Érdeklődése a művészetek iránt eleven, s emellé megfelelő gyakorlati orientáció is társul.

Crisyta szemlélete kiegyensúlyozott a változás kedvelése és a stabilitás értékelése illetve a hagyományos és
modern értékek között. Egyes változásokhoz pozitívan, másokhoz inkább elutasítóan viszonyul, de ő maga ritkán áll ki erőteljesen azért, hogy ötleteit megvalósítsák. Fejlett szellemi érdeklődéssel rendelkezik. Ez a tulajdonsága kritikai és elemző gondolkodásával társulva lehetővé teszi számára, hogy jól kezelje az elméleteket és modelleket. Képes arra, hogy időnként figyelemreméltó komplexitású és mélységű elgondolásokkal és megoldásokkal álljon elő.


Újításai inkább a gyakorlati megvalósítás szándékáról tanúskodnak, semmint elvont meglátásokról. Újító és az újításokhoz alkalmazkodó készsége egyaránt másokhoz hasonló mértékű. Nem csupán jó képzelőerővel bír, de nagy hatékonysággal ügyel a hosszú távú célokra, s ez arra utal, hogy jó stratéga. Bár úgy érzi, kellően gazdag gondolatkinccsel büszkélkedhet, másoknál valamivel kevésbé tűnik magabiztosan meggyőző egyéniségnek, és ez kissé megnehezíti ötletei elfogadtatását. Másoknál kicsit kevésbé rámenősen próbálja rávenni munkatársait sokféle újításának megvalósítására, s így valószínűleg kissé túl könnyen fogadja el e téren a kompromisszumokat.


Crisyta megtervezi feladatait, de ha úgy érzi, szükség van rá, kész változtatni a terveken. Különösen
rendszeres gondolkodó, aki munkáját nagyon pontosan megszervezi és fegyelmezetten végrehajtja. Akkurátusan dolgozik: nagyon odafigyel a részletekre, és ügyel arra, hogy időre elvégezze a feladatait. Kellő érzéke van aziránt, hogy előre gondolkozzék, s másokhoz hasonló energiákat képes mozgósítani annak érdekében, hogy terveit megvalósítsa. Másokhoz hasonló mértékben szereti megtervezni a munkáját, de az átlagnál kissé hajlamosabb arra, hogy elképzeléseit mások véleményének tükrében szemlélje. A módszerességhez, kitartáshoz és pontossághoz széles látókör társul, s ez hatékony kombinációja a részletekre való figyelemnek és az átfogó gondolkodásnak.


Miközben rajta tartja a szemét minden apró részleten, ítéletei is többnyire találóak. Különösen módszeres, precíz, rendszeres, szervezett, a határidőket tisztelő munkáját elősegíti átlagos (a munka szempontjából optimális) szorongásszintje.
Reális kockázatot vállalva hozza meg döntéseit, így nem esik nehezére, hogy ígéretét betartva határidőre fejezze be a vállalt munkát.


Érzelmek
Crisyta érzelmei, motivációja kiegyensúlyozott: nem érzelemmentes, de nem is túlságosan heves, valamint a
nehéz helyzeteket is nagyjából annyira bírja cérnával, mint mások. Reális életszemlélettel közelít a munkahelyi
feladatokhoz: nem akar mindenáron első lenni, de örül a jó teljesítménynek. Szorongásszintje valahol az ideálisnak tekintett "közepes" körül van. Törődik azzal, hogy munkája során megállja helyét, de rendszerint nem izgatják fel az élesebb munkahelyi helyzetek sem.


Nem aggódik többet, mint bárki más, s ez hozzájárul ahhoz, hogy társaságban kellemes embernek tartsák. Erősen szervezett, felelős munkastílusára jótékony hatással van közepes (ideális) szorongásszintje. Míg szorongásszintje az ideális közepesnek mondható, a jövőt másoknál kissé sötétebb színekben látja (noha ezt az enyhe pesszimizmust ő maga valószínűleg realista életszemléletként éli meg). 


Jól tűri a kritikát és a rosszindulatú megjegyzéseket, és kellő egyensúlyt tud tartani a visszafogottság és a nyitottság között. Jól tud alkalmazkodni a legkülönbözőbb emberekhez (ebben segít neki kiegyenlített feszültségszintje és az, hogy igen kevéssé sértődékeny). Habár belülről többnyire eléggé magabiztos és jól védett, e biztonságot nem kifejezetten érvényesíti a másokhoz fűződő kapcsolataiban, azaz szilárd, de másoknál kissé kevésbé meggyőző, irányító és magabiztos fellépésű egyéniségként jelenik meg.


Bár maga kellőképpen védett érzelmileg, a többiekhez hasonló mértékben érzékenyen rezonál az élet emocionális vonatkozásaira. A többiekhez hasonló mértékben kritikus szemléletű, s csak annyira hisz a látszatnak, amennyire általában az emberek. Mérsékelten pesszimista szemlélete miatt azonban többnyire könnyebben észreveszi a problémákat, mint a lehetőségeket.


A problémák gyakorlati és elvi vonatkozásait egyaránt képes szem előtt tartani, mindamellett enyhén hajlik arra, hogy mindig a legrosszabb esetre számítson. Kissé pesszimista személyisége ellenére kicsit hangsúlyosabb benne a társaság, a munkatársakkal való törődés, mint az őszinte szókimondás igénye. Kritikus alkat, akiben erősebb az emberek érzései és gondolatai iránti érdeklődés, mint az irányításuk iránti vágy.


Kiegyenlített személyiségnek tűnik abban az értelemben, hogy a munkahely és a magánélet egyformán fontos a számára. A magas színvonalú teljesítmény iránt épp annyi elkötelezettséget érez, mint bárki más, s ezt mérsékelt győzni akarása is elősegíti: örül, ha jobban teljesít másoknál, nem könnyen törődik bele az esetleges kudarcokba, de nem túlozza el a sikerek és a kudarcok jelentőségét. Ki nem állhatja a tétlenséget, mindig keres magának elfoglaltságot és kellő energiája van a munkához, de nem tűz ki maga elé túlságosan nehéz célokat, és talán nem tesz meg mindent azért, hogy a munkahelyén a lehető legtöbbet hozza ki magából (az is lehet, hogy fizikai erejét, energiáját a szabadidős tevékenységeire tartalékolja).


Kiegyensúlyozott személyiségére utal az, hogy a tekintélyre és tiszteletre éppannyi igényt támaszt, mint bárki más, hogy másokhoz hasonló mértékben törekszik a sikerre, s ezt a kiegyensúlyozottságát segíti közepes (optimális) szorongásszintje is. Előmenetelére vonatkozó tervei strukturáltak, jórészt részleteikben is megtervezettek, míg az e tervek által képviselt értékek valamiféle egyensúlyt mutatnak a hagyományos normák és a siker fantáziadúsabb formái között. A lehetőségeket alaposan fontolóra veszi, de mindamellett elég hamar elhatározásra jut. Kiegyensúlyozottan nyugodt szemléletének megfelelően a döntéshozatala is kiegyensúlyozott: se nem túl gyors, se nem túl lassú (a probléma jellegéhez igazodó). 


Végül: vezetői hatékonyságát bizonyos körülmények között csökkenti, hogy demokratikus együttműködésre való hajlama miatt akkor sem nagyon hajlandó erőteljesebb irányításra váltani, ha a reálisan megalapozott döntéseinek végrehajtásához erre lenne szükség.


- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - 


Amúgy meg: eldőlt. 
Július 29. 
Kezdődik... 

Ma eldől ... :)

Folytatván reggeli megnyilatkoztatásomat, és lassan-lassan magamhoz térve a kábultból, e pillanatban tudatosult bennem, hogy csak a mai napon két hívást is kaptam állással kapcsolatosan. Figyelembe véve, hogy kb 2 héttel ezelőtt  szanaszét küldtem össz-vissz 4 önéletrajzot, ez az arány egész jó. Egy interjún már voltam, brrr.... ott valamit nagyon benéztem, amikor beadtam a jelentkezésemet, oda csak 7 számjegyű fizetés esetén mennék.  A mai első, az spontán jött hívás volt, valami régi önéletrajz alapján, biztosítós, üzletkötős.. na menjafrancbanemcsinálokilyenszart meló kapcsán.

A másodikról még nem tudtam eldönteni, hogy kamu-e, vagy valamibe véletlenül durván beletenyereltem-e. Behívtak egy AC nevezetű egynapos cuccra. Ilyenen még nem volt, de szerintem csak nagyobb cégek vállalnak be egy ilyen interjúztatást, és remélem nem valami "veddmegaddelfűzdbefizesdbehozzmégembert" meló ez is.

Hümm.. jó poén lesz..

Kikívánkozna belőlem valami megnyilatkoztatás, de ma reggel nem sikerült felébredni. Biorobotosat játszok, mechanikusan csinálom a dolgomat, de mintha otthon hagytam volna magamból egy darabot, ami még mindig alszik. Ilyenkor érdekes módon sokkal könnyebb elkezdeni dolgozni, mint egyéb szociális tevékenységet végezni.

Hogy egy kicsit földhöz ragadtabb legyek, ne pedig mindig csak elvont dolgokról írjak; a 21. században hogy lehet, hogy egy lakást úgy próbálnak kiadni, hogy nincs benne fürdőszoba? Van egy zuhanykabin az előszobában, és egy wc külön helységben. Én ezt nem értem. Anno találkoztam olyannal is, hogy ugyan volt fürdőszoba, csak éppen mosdókagyló nem volt benne.

Nehéz dolog megtalálni az ideális albérletet, ami minden szempontból megfelel. Ráadásul már sokadjára...

... post fesztivális bipoláris transzcendentális  depresszió ...


szerintem jól hangzik :)

Lüktet az erekben, feszíti az izmokat, kitörni készül és felgyújt mindent. Apró hullámokkal kezdődik, majd átalakul egy magába szippantó örvénnyé, melyet felhőkarcoló méretű hullámok vesznek körbe. 

Az egész olyan, mint egy őrület, átlépés egy másik síkra, ahol a tér-idő fogalmak értelmüket veszítik, ahol az emberi minősítések lényegtelenek, ahol a kétdimenziós pont egy teljes univerzumot foglal magába.

Az elme megroggyan, szétcsúszik, a levegő töményebbé válik, magában hordozza a lehetőségek illatát. Az egó tombol, dörömböl, a jussát, a kielégülését követeli.

Ilyenkor lehet a legjobban varázsolni, szivárványcsíkokat húzni mások lelkébe, meglepetés dobozokat rejteni az agyuk hátsó zúgába, hogy mikor elvonulnak önmaguk elől megtalálják az ajándékot.

Fehérbe öltözött halak násza.

Van az a zene, ami talán örökké megfoghatatlan lesz. Bebújt a legkisebb odúba, és nem jön elő. 

Van az a káosz, ami kellemesen ringat és átölel. Van az örvény, melynek a sodrása kéjjel tölt el.

Nem végletes, nincs benne szélsőség. Nem viharos, de dinamikus.

Megsimogatom a szárnyad, repülj csak, de hopp, várj, ezt itt kössük össze, nehogy leess.

Aztán Szent Iván éjjelére visszagyere ám!

Egyszer igazán jó lenne úgy rendesen szétcsapni az agyam. Amikor tudom, hogy nem számít az idő, nem akarok hazaérni, nem kell másnap melóba mennem, hanem pl van pár napom azt csinálni, amit csak akarok. 

Valami mély depresszió-féle motoszkál bennem. Nem találom az eredetét, mintha mindig is ott lett volna. Nagymama régi olvasólámpája a sarokban. Nem társulnak hozzá arcok, csak érzések.

Kisimítanám a terítőt, miután leráztam róla a morzsákat, melyeket mások hagytak maguk után. Tiszta asztal kell. 

Előbb-utóbb úgyis minden kiderül... felgördül a függöny és tisztán láthatóvá válnak a szándékok, hiába próbálják fényjátékkal eltakarni. Ami lélekből jön, az a lélekhez szól, a gondolatok értelme nem az ajkak mozgásán múlik.

Elgondolkoztam az én szándékaimon is. Az állandó vágy, ha beteljesülne, nem lehet, hogy félelemmel járna? Talán lett volna lehetőség. Pisztolyt szegezve a halántékomhoz, elmerengtem, valóban ezt akarom? Egy apró csáp kapaszkodik az életbe, valamiért mindig küzd és valamiért nagyon akar élni. De ez csak egy gyenge karom, tulajdonképpen a szándékát sem értem.

El akarok engedni mindent, meg akarom szüntetni a ragaszkodásomat tárgyakhoz, érzésekhez, emberekhez.

Megszólalt tegnap az ego, kicsit beszélgettem is vele. Azt mondta, hiányoznék pár embernek. Lehurrogtam, mondván, persze, hogy ezt gondolja, hiszen ez a szerepe. Aljas módon a képembe tolta az érzéseimet. Gonosz húzás volt tőle. Sikerült elhitetnie, hogy ártanék azzal, amivel azt gondolom könnyebb lenne. Márpedig aki fontos, annak nem akarok ártani.

Aztán itt ez a másik, aki a fülembe suttog. Ott van a kezedben... megteheted. Segítek hozzá, az erő meg jelen van. Árthatsz ha akarsz. De ebből évekkel ezelőtt már tanultam. Inkább a kiegyenlítődés. 

Nem... inkább a nyugalom.

De azért jó érzés tudni, érezni, hogy megtehetem...

Egy évtized után ...Megvagy! De vajon ki vagy?!

A lélek akkor a legszebb, mikor gyötrődik. Akkor születnek a legszebb gondolatok, akkor teremnek a legváltozatosabb hasonlatok. Akkor fáj a legjobban. Feljön minden, ami elmúlt, talán még az is, ami meg sem történt. Jó lenne ilyenkor mindent szépen dobozba csomagolni és a tűzre vetni. Hátat fordítani és hányni egy nagyot.

Sok-sok évvel ezelőtt rettegtem a péntekektől. Tudtam, hogy munkaidő után, amikor hazaérek, valami baj lesz. Mindig volt valami olyan probléma, ami idegbeteggé tett. Mintha azóta 2 másik életet éltem volna le, mégis a nyomai bennem maradtak, sosem fognak eltűnni. 

Nem akarok ismét félni a péntekektől...

Sok embertől hallottam, hallom mostanság is, hogy olyan szívesen visszamenne az időben 1-5-10-X évvel. 

Én nem... nem bírnám ki, ha mégegyszer át kellene élnem mindazokat, amik történtek. A felelevenítés is ösztönös menekülhetnéket és életundort vált ki belőlem. 

Ki tudja merre tartok, mi lesz belőlem. Jó lenne látni a végét, erőt adna olyankor, amikor úgy érzem elvesztem.

Elég csak egy kicsi...

Azt hiszem öregszem. Olyasmi után vágyakozom, ami jelen körülmények között nem valószínű, hogy megadatik. 

A kis videó arról szólt, ahogy egy nőnek megvalósultak az álmait. Bár a vágyai oly egyszerűek és hétköznapiak voltak, hogy semmi különleges nincs benne, mégis elvarázsolt, mosolyra fakasztott. Talán mert ismertem őket, és tudom, milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük. Társadalmi normák, eddigi élet feladása, elfogadtatás másokkal ... nagyon nehéz lehetett. Remélem valóban megérte nekik. Bár az egyik fél arca beesett, megfáradt. Őt érte a nagyobb nyomás. Mégis van az egészben valami varázslatos. Nem szoktam elérzékenyülni egy-egy  videón, vagy fénykép összeállításon, most mégis... Biztos öregszem. 

Tudom honnét indultak, tudom milyen főbb akadályok álltak előttük. Emlékszem egy-egy elvétett megjegyzésre, amikor ez még el sem kezdődött. És most ott állnak egymás mellett.

Azt hiszem mások az ilyen eseményeket irigységgel szokták szemlélni, engem megelégedett boldogsággal tölt el. Nem tudom leírni az érzéseket, amiket kelt bennem. Látom a boldogságot az arcukon, a mozdulataikban. Látom mennyit dolgoztak, dacoltak a sorssal, hogy elérjék a jelen állapotot. Mintha egy mese vált volna valóra. 

De minden mesének vége van egyszer...

Szabó Lőrinc: Semmiért egészen


Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.

Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.

Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.

Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.

Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.

Néha olyan üres minden.
Nincs semmi.
Se jó, se rossz.
Csak űr.
És nem tudom minek a hiányát érzem.
Súlyként nehezedik rám minden apró morzsa. De valahogy a terhet sem érzem. Csak egyszerűen üres. És nem érdekel. Ilyenkor beszélgetni sincs kedvem önmagammal. Nem fáj. Nem tölt el boldogsággal. Közömbös. És unalmas. Csinálom, mert kell. De tudom, hogy nincs se értelme, se jelentősége.
Tudom, hogy pillanatnyi, hogy el fog múlni. Jobb, mintha fájdalommal töltene. Csak olyan furcsa. Szagtalan, színtelen, ízetlen, monoton. Mint a fólia alatt növesztett,  korai eper.
Bár eddig csak olyan epret ettem idén, ami finom volt. Ez valamit megmozdít. Eper.. szeretem. Azt hiszem. De most még ez sem érdekel. Finom ha van. Ha nincs, akkor nem kell.
Semmi nem jó.

Ha meghalok, azt szeretném, hogy egy fa legyen fölöttem.

"kellene írnom végre ide is, de lusta vagyok, mint a főd"

Miért okoz fájdalmat másnak az, ha tisztességesen "játszok"? Miért kell, hogy összetörjek ezzel álmokat, vágyakat... lelkeket?

Akárhányszor elgondolkodom azon, mi a valóság, vagy az igazság, mindannyiszor rá kell jönnöm, hogy abszolút értéke egyiknek sincs. Minden viszonyított, és minden igaz, bizonyos szempontból megvilágítva. Mindent meg lehet ideologizálni, és ha valaki elég nyitott, képes meglátni, hogy sok esetben az egymásnak ellentmondó észérvek ugyanakkora súllyal és realitással vannak jelen. Tulajdonképpen az eredmény szubjektív. Nem olyan, mint egy matematikai képlet, amit bár többféle módon meg lehet oldani, az eredmény egy. - Bár nem vagyok matekzseni, de az is lehet, hogy az eredmény mégis változik, ha azt más rendszerben kezeljük.

Mindenki máshova helyezi az abszolút értéket, és abból a pontból kiindulva kezeli az életét, és nézi a dolgait. Talán ez lenne a szabad akarat, nem pedig a döntés lehetősége?

Mitől függ, hogy egy jellem honnét indul, hogy az általa generált és befogadott érzések, tapasztalatok milyen irányba mozdítják, és ő maga azt hogyan értékeli? Genetika? Neveltetés? Tanult dolgok? Nyilván mindez közrejátszik. Mi biztosítja a lehetőséget ahhoz, hogy az emberi elme ilyen széles skálán mozogjon? És tulajdonképpen a természetnek mi a célja azzal, hogy lehetőségünk van erre? Továbbá, ha már lehetőségünk van rá, miért nem használjuk ki?

Ez az egész eszmefuttatás egy kis időre mintha kinyitott volna előttem egy ajtót, ami mögött valami olyasmi van, amit eddig nem ismertem, nem láttam. Szeretném szélesebbre tárni és belépni.

Annyi mindent szeretnék...

Szeretnék közös fényképeket, szeretnék közös élményeket. Szeretnék büszkén állni vele, mellette mások előtt, elmondani, hogy összetartozunk.

Mintha az üres tenyeremmel dicsekednék, mintha egy üres vödröt cipelnék úgy, hogy azt hiszem tele van.

Mégis kellenek az illúziók, azok nélkül minden szürke és sivár.

Legtöbbször arra az állapotra vágyom, amiben ha benne lennék visszavágynék oda, ahonnét kiindultam. Nem tudom mi a megoldás. Saját farkába harapó kígyó. Ráadásul tavaszodik.

Félek... olyasmibe tenyereltem, ami elég kellemetlen.

A halak egymás ellen fordultak, marcangolják egymást.

Bármennyire is próbálom tagadni és bármennyire is próbálok küzdeni a gyengébbik, szenzitív énem ellen, néha kirobban belőlem. Mindennél jobban vágyok egy érzésre, és vágyom viszonozni is azt.

Mit jelent kelleni valakinek?

Milyen lehet, ha valaki még a halálod után is vörös rózsát tesz a sírodra, mert annyira szeret?

Ismét itt bújkál a bőröm alatt. Azt hiszi nem veszem észre. Sunyin kifelé kacsingat, megbújik, beágyazódik a sejtjeimbe. Nem tör a felszínre, mert tudja hogy úgy veszítene. Ehelyett alattomosan, láthatatlanul irányít, érzéseket generál, amik fölöslegesek, tévképzeteket ad, suttog a fülembe. Illúziókat rombol, fájdalmat okoz. Úgy látszik nem pörgettem eléggé az agyamat, ismét bekattant az üresjárat, füstöl és börrög. Mi kell ahhoz, hogy eltűnjön?

Tudom ám a választ ... de kevés vagyok egymagam hozzá.

Néha megunok embereket. Nem ők tehetnek róla. Van egy pont, amit ha elérek náluk, akkor onnéttól kezdve mintha elvesznének az értékeik. Vagy mintha sosem lettek volna, és csak én képzeltem volna beléjük. Nem tudom melyik igaz. De unalmassá válnak. Unalmasak a szokásaik, a cselekedeteik, azok a dolgok, amiket szeretnek, unalmassá válik a gondolkodásuk és az értékrendjük. Mint amikor sötétben a szemed sarkából látsz egy kis világosságot, de ha odanézel, akkor nem látod. Vagy mint amikor sötétben próbálsz belenézni egy másik ember szemébe. Csak akkor látod, ha konkrétan nem azt nézed.

Valami őrület kell, hogy kiragadjon ebből az unalomból. Valami új, mindent megrázó, földig romboló, veszélyes történés. Egy újabb adag adrenalin, vagy egy újabb megfejtendő ember, személyiség. A hátterében biztos ott motoszkál egyfajta remény is; igen, szeretném megcáfolni magamat; igen, be akarom ismerni, hogy tévedtem; igen, mindaz, amit eddig hittem, gondoltam és tapasztaltam csak korcs megfigyelések eredménye.

És legfőképp: igen, boldog vagyok ... és van olyan, akit boldoggá tudok tenni a létezésemmel.

... vagy mindez csak illúzió ...

Reggel egy tehervonat száguldott el előttem, talán szénnel volt megrakodva. Közel álltam, éreztem a menetszelet, néztem a vagonok oldalán az ajtókat.

Noha sok esetben érzéketlen vagyok és semmi empátia nincs bennem, megcsapott az az érzés, hogy milyen lehetett vajon egy ilyen vagonban várni a végzetet, több tíz-száz másik emberrel hering módjára összezsúfolva.

Nem érdekel a holokauszt, nem foglalok állást. Nem sajnálkozok és nem is szentségelek. Nem izgat maga az esemény. De valami megfogott. Volt abban a vonatban valami átszellemült, valami múltat idéző, valami egészen személyes. Beleborzongtam, éreztem ahogy a gerincem mentén végigfut a hideg.

Mostanában furcsa mélységeket élek meg. Mindkét halacska szabadjára van engedve, kedvükre teszik a dolgukat. Két életem van, de mégsincs egy sem, egyikben sem vagyok teljes önmagam. Próbálom az érzelmeket háttérbe szorítani, és pörgetni az agyam, vagy kíméletlenül dolgoztatni a testem; visszaadni mindazt, amit kapok. Sokat kapok, hálás vagyok érte. Egyszerre tölt el örömmel és fájdalommal. Talán nem is tudok örülni valaminek úgy, hogy az közben ne fájjon. Micsoda szentimentális faszság!

Mindeközben tavaszodik, a felpezsdülő hormonok is teszik a dolgukat. Tegnap megnyomtam volna ismét a STOP gombot.

Lassan egy éve...

- Szia, Te ki vagy?

- Én Te vagyok.

- Biztos vagy ebben?

- Teljes mértékig.

- Akkor Én ki vagyok?

- Te is Én vagyok.

- És hogy kerültünk ide?

- Te akartad.

- Akkor amit én akarok azt Te is akarod?

- Nem.

- Akkor miért?

- Mert most erre van szükség.

- Mihez?

- A kiegyenlítődéshez.

- Nem értem.

- Nos, az nem feltétlenül baj, csak hagyd, hogy megtörténjen.

- És jó lesz ez így?

- Mi számít jónak?

- Ami boldoggá tesz.

- Akkor minden bizonnyal.

- És mikor leszek boldog?

- Amikor hagyod végre hogy észrevedd, hogy azok vagyunk.

- De nem érzem.

- Mert tagadod.

- Ugyan, hogy tagadnám, amikor ez minden vágyam?

- Talán mert nem tudsz mit kezdeni vele.

- Ez hülyeség.

- Az, de élvezed, különben nem csinálnád.

- Fel akarok ébredni.

- Akkor tedd.

- Ha felébredek eltűnsz végre?

- Itt sem vagyok.

- De válaszolsz a kérdéseimre.

- Valakitől válaszokat vársz, hát tessék, megkapod. Látod? Ez sem jó neked.

- De, jó, csak furcsa. Ha meg tudom válaszolni a kérdéseimet miért teszem fel őket?

- Mert mástól akarsz megerősítést kapni.

- Ennek semmi értelme.

- Valóban. Csak hagyd, hogy történjen. Elvégre mit veszíthetsz?

- A józan eszemet.

- Ez valami vicc ugye? Hisz azt már rég kidobtad.

- Hol van az a doboz?

- Itt, alattunk. Benne ülünk.

- Ki akarok jutni!

- Bármikor kimehetsz, ez Te is tudod. Te akartál bejönni. Én pedig szívesen látlak.

- Máskor is jövök majd.

- Persze.

...Persze hajnal van megint

Az idő ránk legyint

Alvó tested mellett áll a tegnapi én...

Olykor késztetést érzek a "megnyilatkoztatásra". Aztán rájövök hogy semmi érdemleges nem lenne a mondanivalómban. Meg aztán úgysem számít.

Most komolyan ... mi az, ami igazán számít?

Pótcselekvések. Rájöttem, hogy rengeteg pótcselekvésem van. Egyik másik nem túlzottan etikus.

Érdekesek az emberek. Beértem abba a korba, amikor az ismeretségi körben mindenki rendelkezik már legalább 1 személyes tragédiával. Persze van aki többel.

"A halál romantikája" ... furcsa és félelmetes.

Szeretnék látni egy napfelkeltét.

Lehet hogy boldognak lenni azt jelenti, hogy adott pillanatot, helyzetet, történést nem viszonyítunk másikhoz? Ha nem nézzük azt, hogy bizonyos cselekedetek másoknak lehet hogy csak pótcselekvések, ha nem keresem az okot, a miértet, akkor talán sokkal több tökéletes pillanat lenne az életemben.

Néha megnyomnám a STOP gombot. Csak egy kicsit. Csak egy kicsit tovább. Ha tehetném beragadnék két másodperc közé és onnét nem is mozdulnék.

Jó lenne leírni, de ide nem lehet... majd a másikba...

Néha védtelen vagyok, lehullik a pajzs.

Néha bekopogok a kisajtón, kinyitom és köszönök magamnak. Leülünk beszélgetni, majd egymás zsebébe rejtjük a titkokat. Aztán az egyik előveszi az ostort, a másik pedig a konyhakést.

Lelkiismeret furdalás... érdekes érzés...

Halaim, aranyhalaim... merre úsztok már megint össze-vissza?

Kicsit kevésbé elvont; kicsit racionálisabb.

Nem értem a rosszulléteim okát. Pénteken ismét eldobtam a kanalat, ráadásul egy szórakozó helyen. Szerencsére a mosdóban, így senkinek nem okoztam gondot. Kellemetlen. Nem tudom mi idézte elő. Tény hogy mostanában fáradtabb vagyok kicsit. Talán 1,5 dl bort ittam. Előtte meg ettem rendesen.

És jött az oxigén hiány. Ásítani kezdtem, pillanatok alatt el tudtam volna aludni. Aztán jöttek a fehér hangyák, éreztem ahogy a végtagjaimból kiszáll az erő, ahogy az arcomból távozik a vér és egyetlen másodperc alatt lever a víz. Talán az alapból alacsony vérnyomásom miatt. Erre meg rájön a cigi érszűkítő hatása. Lehet hogy régi volt a bor. Vagy az is lehet hogy a kaja nem volt jó, amit napközben ettem. Biztosan valami triviális magyarázata lehet.

Puha takaróként ölel körbe mindaz, ami eddig korbácsként csapott le a lelkemre. Sokkal könnyebb elfogadni a "rosszat", ha egy bizonyos helyzetet magad választasz. Akkor tudod, hogy az a te választásod, döntésed volt. De amikor bele vagy kényszerítve valamibe, annál nincs pokolibb érzés. Amikor szembesülsz azzal, hogy nincs választásod, csak egyszerűen kénytelen vagy elfogadni a jelen helyzetet akkor jön a pánik és magány érzet.

Amikor csak az utcán sétálok hazafelé, és bár tudom hogy nem vár otthon senki, mégis jó érzéssel tölt el, hogy hazamegyek.. ezt szeretném megőrizni. Tudom hova vezethet ez, bár alkatilag úgy hiszem nem vagyok alkalmas arra, hogy hosszútávon egyedül éljek.

Nem kellenek játszmák.

Nem kellenek maszkok.

Csak magam vagyok.

Egymagam.

És a világ..

Ültessünk fát. Vagy csak egy virágot. Vagy jobb ha cserepestől kiteszem a parkba? Mennyire biztonságos ha gyökeret ereszt?

Ami elsőre egyszerűnek látszik és elégedettséggel tölt el, az csak hazugság vagy azon ritka tünemények egyike, ami önmaga egyszerűségében igaz?

Kell még egy szó, egy ölelés..

A tenger erős hullámokat vet, de nincs vihar. Vajon mit vet ki a partra?

Jó lenne a köteléket ledobni.

Kockával dobnám ki a következő lépésemet, és dobnék egyet másoknak is. Talán a Sors is ezt teszi. Néha csal, láttam amint dobás nélkül mozgatta a bábukat. De utána megjutalmazta őket, mert hagyták magukat.

Kaotikus? Valami mély. Kell az az állapot. Érzem az agyamban az impulzusokat, mintha benéznék egy ruhásszekrény aljára. Ott van, mégis észrevétlen. Erő van benne, de nem tudom mi ez, sem azt, mire lehetne használni. De érzem a lüktetését és a sodrását. Biztos az a kurva telihold..

Ha varázsló lennék tárgyakat mozgatnék, térkapukat olvasztanék össze, fraktálokat színeznék ki és fűznék össze.

Valami élet lüktet, egy vékony vénában lángol és feszíti a határait. Apró repedéseken keresztül szikrázik kifelé, és perzseli mindazt, amit elér. Legyen hát! Olajat öntök rá, hadd lángoljon kedvére..

Nem tudom elhelyezni magam az életben az emberek közt, pontosabban a korosztályok között.

A korombeli nők egy-egy kivétellel annyira máshogy néznek ki és máshogy gondolkodnak. Ott kezdődik, hogy a legtöbbjük eleve erősebb testalkatú nálam.

Ami az agyamban van, nincs összhangban azzal, mint ami kívülről látszik, vagy mint amit a lelkem érez. Azt hiszem ebből (is) ered a kettősségem, nem tudom megjeleníteni kívül azt, ami belül van, vagy ha úgy tetszik felnőlni ahhoz, ami az elvárt, megszokott.

Megkezdődött ma az igazi hóesés.

Még 2,5 óra van vissza a munkaidőmből.

Szét vagyok zuhanva...

One pill makes you larger

And one pill makes you small

And the ones that mother gives you

Don't do anything at all

Go ask Alice

When she's ten feet tall

And if you go chasing rabbits

And you know you're going to fall

Tell 'em a hookah smoking caterpillar

Has given you the call

Call Alice

When she was just small

When men on the chessboard

Get up and tell you where to go

And you've just had some kind of mushroom

And your mind is moving slow

Go ask Alice

I think she'll know

When logic and proportion

Have fallen sloppy dead

And the White Knight is talking backwards

And the Red Queen's "off with her head!"

Remember what the dormouse said;

"Feed YOUR HEAD

A KisIsten teátrális álma:

Egy toronyban vagyok, neki pedig fel kell jutnia hozzám. Nehezen lehet felfelé haladni. A torony falának egy része üvegből van, átlát rajta. Odakint távol-keleti táj, hegyek, lemenő nap fénye, ami vörösre festi a tájat. Tejfolyó, rajta sárkányok.

Bárcsak az oroszlán a szelidítője mellett sétálhatna...

Tisztában vagyok azzal, hogy lehetne rosszabb is. Igen. Például ha nem lenne munkám. ...

Elveszve érzem magamat. Annyira szívesen leírnám mi hiányzik és miért. De azt hiszem szembeállítanának a szavaimmal, és még az a kicsike is elveszne ami még talán maradt.

Voltam már hasonló helyzetben, mint amilyenben most. Nagyon rossz. És itt most nem az érzelmi oldalra gondolok, hanem sokkal földhöz ragadtabb, racionálisabb dolgokra.

Kicsit úgy érzem hontalan vagyok. Kicsit úgy érzem egyedül vagyok a világban, és még a játék macimat is elvették. Kicsit úgy érzem mintha minden vágyat és reményt gyökerestől próbálna kitépni belőlem egy erő. Kezdek beleszakadni, és egyre lejjebb süllyedek. Olyan akadályok gördülnek elém, amik teljesen fölöslegesek és értelmetlenek. Nem számíthatok az emberekre. Van akikre igen, és hálás is vagyok nekik ezért. De amikor tettekről van szó, tényleg kevesen állják meg a helyüket.

Köszönöm azoknak, akik segítenek.

Köszönet azoknak, akik tetteikkel állnak mellettem.

Nagyon nagy az űr... bárcsak betöltené valaki.

Tudom a Sorsról hogy jó humorérzéke van. Tudom, hogy az esetek többségében fogja a kezemet, még olyankor is, amikor hisztis gyerek módjára durcásan ellenkezek vele. Mások azt mondják kiszámíthatatlan, de ez nem igaz. Kezd összeállni a kép, kezdem látni az eddig rejtett vonalakat. A háttérben lapuló okot persze nem tudom, de kicsit látom merre tart, és mi miért történt. Olyan embereknek tulajdonítottam fontosságot, akik valójában csak mellékszereplők voltak.

Egy dolog biztos; ha valami abszurd, morbid, hihetetlen, akkor tuti hogy megtörténik. Mint Pratchett világában; aminek az esélye 1:1 000 000-hoz (vagy fordítva írják?), akkor az tutira bejön :)

Tényleg vannak KisIstenek :)

Jelzés: "mt"

Mindig minden változik, és ha valaki, én ki nem állhatom a változásokat, még akkor sem, ha azok adott esetben jók. Zömében úgyis rosszak.

Vannak emberek, akiket kívül helyezek az életemben, kicsúsznak a perifériára, kiesnek a belső körből, vagy csak önként távoznak egy előkelő pozícióból. Az elmúlt héten több ilyen személy is lett. És vannak mások, akik pedig kopognak, jönnek, jelen vannak. Akikre talán majd a jövőben is számíthatok. Nem akarok bízni senkiben, nem akarom úgy érezni, hogy számíthatok bárkire is. Annál fájdalmasabb, ha az ellenkezője igazolódik be. Ne tudom ki az, aki csak megjátssza magát, akit esetleg csak bizonyos érdekek vezérelnek, akinek célja van a jópofizással, és ki az, aki őszintén mellettem áll. Azt hittem jó emberismerő vagyok, de van aki kifog rajtam, nem látom tisztán azt, mi motiválja, vagy milyen érdeke származik abból, ha kedves velem. Aztán rájövök, hogy tulajdonképpen nem is érdekel. Ha át akar verni, tegye. Olyan mélyet úgysem tud sebezni.

Az egyetlen "cél", ami maradt, hogy adott helyzetben jól érezzem magam, hogy kihozzam a legtöbbet és a legjobbat az éppen aktuális történésből. Nem fogok foglalkozni a "mi lesz utána" kérdéssel. Jól akarom magam érezni, és ha ehhez az kell, hogy a pillanatoknak éljek, akkor azoknak fogok élni. Tervezni, bízni, szeretni ebben a világban már/még úgysem lehet...

Még mindig alig bírok járni. Mostmár nem a térdemmel van a gond, hanem a bokámmal. Ráállni is nehéz, hát még naponta 2x megtenni azt a kb. fél órás sétát a munkahely és a lakás között.

Lassan el kell kezdeni dobozolni is. Nincs hozzá erőm. A lakás hideg és üres, hiába van tele bútorral, könyvekkel.

Nem tudom meddig bírom... nem hogy jobb lenne az, ami bennem van, hanem sokkal gyötrőbb, kínzóbb. Kegyetlen érzés. Miért nem lehet jobb? Könnyebb lenne elviselni, ha legalább egy kicsi lenne ... főleg most. Főleg így...

Hiányzik a cicám is. Nagyon.

A napom abból áll, hogy összeszorított fogakkal ülök és dolgozok. Néha nem bírom, olyankor kimegyek a mosdóba és próbálom visszafojtani a könnyeket, visszahúzni a maszkot.

Fáradt vagyok. Szeretnék ellenni egy kis ideig valahol. Nyár óta - amikor utoljára voltam szabin - vagy 10 évet öregedtem. És esély sincs arra, hogy kivegyek pihenőt. Még a költözésre is csak 1 napot hagyott főnököm. Apránként pusztulok el.

Kár hogy nem érted meg, hogy egy kicsi is elég lenne ahhoz hogy könnyebb legyen...

Olyan a fájdalom, mint egy üszkösödő fertőző seb. Egyre mélyebbre eszi magát a húsban, átterjed mindenhova, lüktet és vérzik amikor felszakad, és mindig felszakad.

Tudom mi lenne a logikus, tudom mit kellene tenni. De annyira nehéz, annyira fáj.

Lassan-lassan a fizikai állapotomra is ráhúzza magát az, ami a lelkemben van. Nem bírok járni...

Ha visszamehetnék az időben mit mondanék vajon a 21 éves Krisztának?

Márciusban lesz 9 éve, hogy vezetem ezt a blogot, mégha nem is rendszeresen. Túl sok az emlék. Túl sok a tapasztalat. Túl sok a megélt csalódás. Rosszabb, mint egy szappanopera.

Azt hiszem azt mondanám magamnak, hogy a leghelyesebb az lenne, ha azt tenném, amit Balázs is tett.

Felteszem a mérlegre az eredményeket, kiértékelem az elmúlt 10 évet. Vagy akár 30-at. Nem tetszik az eredmény. Ez így nem jó. És ha ezt a tendenciát folytatja, akkor semmi jóra nem számíthatok. Biztonságot akarok. Tiszta, becsületes dolgokat az életembe. Akkoris ha azok olyan egyszerűek mint egy bot.

Elfelejtettem milyen érzés is az, amikor egy kapcsolatban, ahol mind a két fél közel hasonlóan szeretik egymást, az egyik csak úgy, önszántából megöleli a másikat. Milyen érzés volt, amikor tudtam, hogy szeretnek és viszont szeretek?

Itt vagyok lassan-lassan 30 évesen. Ijesztő a szám... körbenézek ismeretségi körben. Mindenki házas, vagy legalábbis párkapcsolatban él valakivel, sok helyen gyerek is van már.

Én meg most készülök másik albérletbe költözni (10 év=8. albérlet), párkapcsolatom gyakorlatilag nincs, a macskámat sem vihetem magammal, a fizetésem kevés, a lelkem darabokban. Nem látom miért lenne érdemes küzdeni. Mérhetetlen fáradtság uralkodik bennem, hol jobban, hol rosszabbul viselem. Vannak napok, amikor majd kicsattanok, máskor pedig az ereimet nyiszálnám. Túl nagyok a kilengések. Biztos lehetne diagnosztizálni.

Szeretnék szerelmes lenni.. valakibe, aki elfogad, aki szeretni tud. Aki erőt tud adni. Akinek kellek. ..

Végülis csak a hitemet veszítettem el abban, hogy kellhetek valakinek..