Lüktet az erekben, feszíti az izmokat, kitörni készül és felgyújt mindent. Apró hullámokkal kezdődik, majd átalakul egy magába szippantó örvénnyé, melyet felhőkarcoló méretű hullámok vesznek körbe. 

Az egész olyan, mint egy őrület, átlépés egy másik síkra, ahol a tér-idő fogalmak értelmüket veszítik, ahol az emberi minősítések lényegtelenek, ahol a kétdimenziós pont egy teljes univerzumot foglal magába.

Az elme megroggyan, szétcsúszik, a levegő töményebbé válik, magában hordozza a lehetőségek illatát. Az egó tombol, dörömböl, a jussát, a kielégülését követeli.

Ilyenkor lehet a legjobban varázsolni, szivárványcsíkokat húzni mások lelkébe, meglepetés dobozokat rejteni az agyuk hátsó zúgába, hogy mikor elvonulnak önmaguk elől megtalálják az ajándékot.

Fehérbe öltözött halak násza.

Van az a zene, ami talán örökké megfoghatatlan lesz. Bebújt a legkisebb odúba, és nem jön elő. 

Van az a káosz, ami kellemesen ringat és átölel. Van az örvény, melynek a sodrása kéjjel tölt el.

Nem végletes, nincs benne szélsőség. Nem viharos, de dinamikus.

Megsimogatom a szárnyad, repülj csak, de hopp, várj, ezt itt kössük össze, nehogy leess.

Aztán Szent Iván éjjelére visszagyere ám!