Egyszer igazán jó lenne úgy rendesen szétcsapni az agyam. Amikor tudom, hogy nem számít az idő, nem akarok hazaérni, nem kell másnap melóba mennem, hanem pl van pár napom azt csinálni, amit csak akarok. 

Valami mély depresszió-féle motoszkál bennem. Nem találom az eredetét, mintha mindig is ott lett volna. Nagymama régi olvasólámpája a sarokban. Nem társulnak hozzá arcok, csak érzések.

Kisimítanám a terítőt, miután leráztam róla a morzsákat, melyeket mások hagytak maguk után. Tiszta asztal kell. 

Előbb-utóbb úgyis minden kiderül... felgördül a függöny és tisztán láthatóvá válnak a szándékok, hiába próbálják fényjátékkal eltakarni. Ami lélekből jön, az a lélekhez szól, a gondolatok értelme nem az ajkak mozgásán múlik.

Elgondolkoztam az én szándékaimon is. Az állandó vágy, ha beteljesülne, nem lehet, hogy félelemmel járna? Talán lett volna lehetőség. Pisztolyt szegezve a halántékomhoz, elmerengtem, valóban ezt akarom? Egy apró csáp kapaszkodik az életbe, valamiért mindig küzd és valamiért nagyon akar élni. De ez csak egy gyenge karom, tulajdonképpen a szándékát sem értem.

El akarok engedni mindent, meg akarom szüntetni a ragaszkodásomat tárgyakhoz, érzésekhez, emberekhez.

Megszólalt tegnap az ego, kicsit beszélgettem is vele. Azt mondta, hiányoznék pár embernek. Lehurrogtam, mondván, persze, hogy ezt gondolja, hiszen ez a szerepe. Aljas módon a képembe tolta az érzéseimet. Gonosz húzás volt tőle. Sikerült elhitetnie, hogy ártanék azzal, amivel azt gondolom könnyebb lenne. Márpedig aki fontos, annak nem akarok ártani.

Aztán itt ez a másik, aki a fülembe suttog. Ott van a kezedben... megteheted. Segítek hozzá, az erő meg jelen van. Árthatsz ha akarsz. De ebből évekkel ezelőtt már tanultam. Inkább a kiegyenlítődés. 

Nem... inkább a nyugalom.

De azért jó érzés tudni, érezni, hogy megtehetem...