Megint ott mászik a bőröm alatt. Valamit alkotna, vagy létrehozna, ami láttatja magát. A steampunk és a fraktálok között motoszkál. Nemsokára forr a víz, a buborékok lassan gyöngyöznek felfelé.

Ha az 1-et végtelennel osztjuk, akkor 0-t kapunk. Nincs kanál.

Szavak, fogalmak nélküli gondolkozás.

Keresem a gyökerét, de csak mély iszapban tapogatózok.

Valamit értenem kellene, megfogalmazni, rávilágítani. De csak érzem, és nem találom azokat a fogalmakat, amelyeket ráhúzhatnék. Szépen rezegnek, a ruhájuk fájdalom színű.
Apró cseppek tarkítják, a vénákból szökik ki a szín. Megszáradt hegek repednek fel újra és újra, és ami már nem látszik az is felszakad.
Jó lenne elengedni az épelméjűség fonalát, és hagyni, hogy az őrület sodrása magával ragadjon és végleg lehúzzon. De sosem húz le végleg, van egy szint, ahol megakad, ahonnét nincs olyan, hogy nem lehet visszajönni, mégis minden lépés fájdalmas és nehéz.
Talán azért gyűlölöm őket annyira, mert inkább vállalnám az ő szerepüket, mint a sajátomat.

Azt vettem észre, hogy már nem hiányoznak azok a dolgok, amik régen olyan nélkülözhetetlenek voltak az élethez. Amik a mindennapokban oly természetességgel és melegséggel voltak jelen, hogy az elvesztésük egy időben szinte kibírhatatlan volt. Megszoktam hogy nincs. Megszoktam, hogy nem nézek vissza, hisz a hátratekintés csak fájdalommal jár. Minden egyes emlék, ami valaha talán tisztán boldog volt, fájdalmassá vált, szimbiózisban élnek. Nem létezik egyik a másik nélkül.
Nincs boldog emlékem.
Tudom, hogy voltak boldog időszakok, napok, hetek, pillanatok.
De mindennek a végén ott van az a maró keserűség. Minden fontos dolog végkimenetele gyötrő emléket hagy csak maga után.
Meddig lehet menekülni előlük? Attól, hogy nem nézek hátra, még követik a lépteimet, és meghatározzák az utam irányát is.