Néha felgyújtanék mindent. Harag, indulat, érzelem nélkül  gyújtanám meg a szikrát és engedném útjára. Először vékony csíkban szaladna előre, követve a benzincsík nyomait, bátortalanul suhanva a kijelölt célja felé, majd látva, hogy jó gazdája gondoskodott táplálásáról, erőre kapva, kirobbanóan habzsolná magába mindazt, aminek pusztulására vágyom.

Ropogva járná táncát a fényképeken, magába fojtaná a régi ruhákba ivódott illatokat, perzselve szaggatná szét az emberi bőrt, folyékony masszává változtatva a húst, és őrült tombolással nyelne el mindent, ami emberi.

Bőséges lakomázása közben virgonc ugrálással ünnepelné születését és életét, mintha időtlenné válna léte. 

Aztán fordul egyet; diadalmas vitustánca csillapodni kezd, forró szeretőből ölelő baráttá változik. Simogat, érzi erejének hanyatlását. Megalázott kedvesként ereje egyre lejjebb hagy, mintha szembesülve saját pusztításával elszégyellné magát. Végül fohászkodva kapaszkodik a maradék szálakba, csitulva omlik önmagába, reménykedve tartja még parazsában az izzást, végül megtörten, csalódottan kihuny.

Csendben, lassan így hal el a lélek.