Az elérhetetlennek tűnő vágyak előrébb viszik az embert, vagy lenyomják a depresszió mocsarába?

Az érintés egy láthatatlan energia bomba, mikor két kéz összeér, szétpukkan, tartalmuk észrevétlenül beszivárog a bőrbe, lejut a tüdőbe, felkúszik az agyba. Kibillen a sík, möbiusz-szalaggá változik a tér.

Egy aprócska pont szeretnék lenni, jelentéktelen, észrevétlen. Felelősség, feladatok nélkül.

Néha a lélek elfárad, vágyódik a felhők közé, megpihenni egyiken, felülről, kívülállóként szemlélni mindent.

Ilyenkor olyan nagy a tér, sok benne a kitöltetlen űr, talán nem is kívül van mindez.

Teher az a rengeteg emlék, fájdalmasak, megmásíthatatlanok. 

Olyan egyszerű lenne, az emberi természet mégis túlbonyolít mindent.

Embernek lenni a legnehezebb próba.

Oly sokan elbuknak...