Nem is az én ismerőseim, csak párszor találkoztam velük. Szimpatikusak voltak - annak ellenére, hogy 3 gyerekük van - tetszett a csajnak a hozzáállása az élethez, a gondolatai nem voltak egysíkúak. Üdítő volt a társaságuk. Összeillettek, régóta együtt voltak.
Aztán most válnak.
Mellbe csapott a hír, noha tényleg nem ismerem őket annyira, egyszer voltunk velük fallabdázni, meg egyszer szalonnát sütni Malomvölgyben.
Rossz érzés. Persze, van az úgy, hogy két embernek elege lesz egymásból.
Utálom amikor az élet visszaigazolja az elméleteimet, amik ráadásul nem éppen pozitívak. Jönne a hülye kérdés, hogy miért kell elválni, de ezt persze ők nyilván jobban tudják, és mikor a döntés meghozták, mérlegeltek előtte. Akkor is kiábrándító és igazságtalannak tartom. Nem tőlük... hanem úgy általában az élettől.
Ebben a elkorcsosult, elkurvult 21. században minden házasság és kapcsolat tönkre megy, ha van egy 3-6 év közötti gyerek?
Ha véletlenül egyszer férjhez megyek ... amire túl sok esélyt nem látok ... nem akarok elválni. És ha valami rossz, hiszek abban, hogy meg lehet változtatni. Számomra a házasság egy életre szól(na) ...és ezt elvárnám attól is, aki társamul szegődne az útra. Ott akkor nincs harmadik, nincs fiatalabb, vagy jobb, vagy akármi. Idealista elképzelés, tudom. Gondolom nem életképes. Mert mindig van egy fiatalabb nő, mindig van aki szebb, mindig van, aki kívánatosabb ... valószínűleg ezért sem fogok férjhez menni. Na meg aztán nem gondolom, hogy el lehetne viselni engem hosszú időn keresztül, ezt legalábbis alaposan belém nevelték.
Biztos öregszem és azért foglalkoztat a gondolat.
Összetartozás, de kötelezettség és korlátoltság nélkül. Képes erre vajon az egyén? Vagy az egész házasságosdi a kisajátításról és a birtoklásról szól? Mert akkor nem kell. Éreztem egyszer ilyet, és megértettem, hogy a legtöbb házasság miért jön létre. Ál-biztosíték. És a legtöbben talán úgy gondolják, hogy ha nem megy, akkor meg ki kell lépni belőle. De akkor minek megházasodni? Miért nem lehet a házasság egy olyan döntés, melynek felelősségét egy életre viselik az emberek? Túl sok az emberekben a "megbántam", a "máshogy csinálnám". Miért nem lehet tudatosan úgy döntést hozni, hogy soha ne kelljen megbánni? Én 10 éves voltam, amikor ezt megértettem, és azóta úgy élek, hogy ne bánjam meg a tetteimet. Bár a tavalyi évben volt egy döntésem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy téves volt, most, egy év elmúltával úgy látom, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, és súlya nem volt annak a döntésnek hosszútávon, bár az akkori körülményeimet kissé befolyásolta. Meg úgyis csak pár nap lett volna..
Semmi értelme ennek az elméleti eszmefuttatásnak..inkább a valóságos talajon maradok.
Szeretem a pizzát :)
Ha véletlenül egyszer férjhez megyek ... amire túl sok esélyt nem látok ... nem akarok elválni. És ha valami rossz, hiszek abban, hogy meg lehet változtatni. Számomra a házasság egy életre szól(na) ...és ezt elvárnám attól is, aki társamul szegődne az útra. Ott akkor nincs harmadik, nincs fiatalabb, vagy jobb, vagy akármi. Idealista elképzelés, tudom. Gondolom nem életképes. Mert mindig van egy fiatalabb nő, mindig van aki szebb, mindig van, aki kívánatosabb ... valószínűleg ezért sem fogok férjhez menni. Na meg aztán nem gondolom, hogy el lehetne viselni engem hosszú időn keresztül, ezt legalábbis alaposan belém nevelték.
Biztos öregszem és azért foglalkoztat a gondolat.
Összetartozás, de kötelezettség és korlátoltság nélkül. Képes erre vajon az egyén? Vagy az egész házasságosdi a kisajátításról és a birtoklásról szól? Mert akkor nem kell. Éreztem egyszer ilyet, és megértettem, hogy a legtöbb házasság miért jön létre. Ál-biztosíték. És a legtöbben talán úgy gondolják, hogy ha nem megy, akkor meg ki kell lépni belőle. De akkor minek megházasodni? Miért nem lehet a házasság egy olyan döntés, melynek felelősségét egy életre viselik az emberek? Túl sok az emberekben a "megbántam", a "máshogy csinálnám". Miért nem lehet tudatosan úgy döntést hozni, hogy soha ne kelljen megbánni? Én 10 éves voltam, amikor ezt megértettem, és azóta úgy élek, hogy ne bánjam meg a tetteimet. Bár a tavalyi évben volt egy döntésem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy téves volt, most, egy év elmúltával úgy látom, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, és súlya nem volt annak a döntésnek hosszútávon, bár az akkori körülményeimet kissé befolyásolta. Meg úgyis csak pár nap lett volna..
Semmi értelme ennek az elméleti eszmefuttatásnak..inkább a valóságos talajon maradok.
Szeretem a pizzát :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése