Újabb tanulságot vontam le arról a korosztályról - generációról - melynek mostmár én is tagja vagyok. 

Nem kíváncsiak a tényekre, egyszerűen csak visszaigazolást várnak a saját elméleteikre, csak azt fogadják be, ami szinkronban van az elképzeléseikkel, a cáfolatokat és az ellenérveket pedig támadásnak veszik. Nem kíváncsiak az igazságra, arra a nézőpontra, ami a hátoldalát mutatja az éppen aktuális témának. 

Rosszabb esetben az ellenvéleményre korábbi információjukat felhasználva személyes támadást indítanak. 

Meg kell tanulnom kezelni ezeket az eseteket és embereket, tovább kell erősítenem magamban azokat a pontokat, melyekről tudom, hogy érzékenyen érintenek. És még valami. Talán a legfontosabb; soha, senkinek nem szabad kiadni semmi személyes információt magadról, vagy a környezetedről, amellyel visszaélhet. Persze eddig is csínján bántam ezekkel a dolgokkal, de úgy tűnik régi arcok is visszacsaphatnak. 

Olyan gyerekes és nevetséges az egész. Van X, aki - az én megfogalmazásomban - elvakult ezoterikus, egy történést - mely az én nézőpontomban csupán pszichológia és személyiség ismeret - csodának állít be. Mikor megpróbáltam rámutatni, hogy ez valahol természetes, ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor jött elő a személyeskedéssel. 

Ó, igen, a korosztály másik jellegzetessége: nem bírják elviselni a középszerűséget. Fenti esetben is egyszerű, emberi tényezők voltak jelen, mely az ő csodáját lealacsonyította volna egyszerű, megmagyarázható jelenséggé. Valószínűleg szerepet játszik ebben egy rakat elfojtás, az, hogy kevesebbnek érzi magát másoknál, megfelelni akarás, melynek nem tud eleget tenni. //Meg az, hogy büdös a lába :D // Az, hogy rámutattam arra, hogy semmi természetfeletti nincs abban, amit megfigyelt, sőt, a megfigyelése gyakorlatilag még kezdetleges is, támadást váltott ki belőle. 

A legtöbb ember könnyen olvasható számomra. Talán túl durván, vagy hirtelen mutatok rá bizonyos összefüggésekre, és a reakciójuk valószínűleg egyszerű védekezés, hogy önmaguk elől is elfedjék a valót, és olyan illúziókban ringathassák magukat, mely a sekélyes életüket pompázatossá varázsolja. 

Igen, bennem is itt van az egó, remek játéknak tartom mások kifilézését, kielemzését, megmutatva ezzel számukra, hogy épp olyan középszerűek, mint amilyenek nem akarnak lenni. De mi a baj a középszerűséggel? Főleg olyan embereknél, akik tényleg azok. Mi számít középszerűnek és miért irtóznak ettől annyian?

Volt időszak, amikor én is benne voltam ebben. Emlékszem, hogy akkor a középszerűség kivédésének mozgatórugója bennem a megfelelni akarás volt. Mindennél jobban akartam, hogy tökéletes legyek valaki számára, ráadásul olyasvalaki számára, aki az embereket, mint olyanok, alacsonyabb rendűnek tartotta a  léleknél. Na persze ez is nagyon szép filozófiai eszmefuttatás témája lenne, de most nem célom végig galoppozni rajta. Akiket nem a megfelelni akarás hajt, miért lázadnak ez ellen? Tovább megyek, miért lázadnak az ellen, hogy ők is beletartoznak egy "kategóriába". 

Mélyebbre nyúlok; az egó miért követeli magának a megkülönböztethetőséget, a kiemelkedést, az egyediséget? 

Kardot rántok; mit akar kiemelkedni az, aki semmi olyat nem tett le az asztalra, mely előrébb vitt volna bármit vagy bárkit?

Azt hiszem csak mosolyogni érdemes az ilyenen, és ráhagyni az illetőre. Egy csigának egy szúnyog nem tudja megmagyarázni, hogy miért jó repülni.