Puffognék, durrognék és csattognék. Szitkozodnék, aláznék, elemeznék, magyaráznék... ááh, már én is unom. Nagy viszonylatokban úgysem változik semmi. A kis környezet az, ami számít, arra befolyásom van, megpróbálom azt rendben tartani - szerencsére segítséggel. Mégis kiábrándító az emberi természet és a viselkedés. Biztos beképzelt vagyok. Próbálom megérteni, vagy legalább elfogadni, ha már változtatni nem tudok rajta, de nem megy. Az undor beissza magát egészen mélyre, már szinte a sejtjeim is okádnának az emberiségtől. Egyetlen támasz, azok, akiket ismerek és akiket becsülök. A kettő számértéke jelentősen különböző :) Vannak emberek, akiket rendkívül értékesnek és fontosnak tartok. Ilyenkor rájuk gondolok, és jóérzéssel tölt el, hogy léteznek. Úgy hiszem a világ javul attól, hogy ők vannak, még akkor is, ha nem tudnak semmi olyasmit hozzátenni a társadalomhoz, amitől globálisan lenne jó. 

Aztán persze jön az ellenpofon, mert eszembe jutnak azok, akiknek lehetőségük lenne jobb embernek lenni, csak lusták, vagy annyira konok, öntörvényű, belátásra képtelen emberek, hogy nem vágom, miért van létjogosultságuk. 

Igen, te is ...  nem, nem te, hanem az a másik... cseszd meg :) Néha magadra veszel olyat, ami nem neked szól, ez most akár neked is szólhatna. Ha lenne füled, hogy meghalld, ha lenne értelmed, hogy megértsd, hogy belásd a hibáidat és változtass azokon. Másokért, vagy akár önmagadért. Azért, aki fontos, vagy azért, aki nincs. Néha hiányzol... furcsa, nem? Néha utállak. 

KisIsten azt mondta ez a veszteségek időszaka lesz. Bárcsak azt mondhatnám nincs semmim, amit elveszíthetnék. De van. Sok minden. Szeptember van. Nemsokára megint tél. Nemsokára megint meghalok. Jó lenne azt hinni hogy az emberi lélek főnix madár, amely minden tavasszal új életre kel. 

Nem akarom a telet.

Nem akarom a hideget.