Azon merengtem, van-e az embernek olyan tulajdonsága, ami egyedi, ami pótolhatatlan. Persze nyilván önmagában véve mindenki "egyedi". De senki sem pótolhatatlan. Legfeljebb hosszabb-rövidebb időbe telik találni egy "pótlékot". Ha valakinek szerencséje (vagy kis igénye) van, akkor a kihullott személy helyére gyorsan talál mást. Az igények mértékétől függ minden. Mind a magánéletben, mint a hivatásban. 

Tulajdonképpen tucat termékek vagyunk, és szánalmat ébreszt bennem az a fajta emberi érzés, mely arra irányul, hogy az egyén kitűnjön, kimagasodjon a többi közül. Jobb legyen, többet jelentsen, ne adj' Isten hírnév, miegymás. Versenyszellem? Hát az bennem nincs. Ha valaki jobb, hát jobb. Én elvagyok a magam kis dogaival, amiket szeretek, amiket megszoktam, amik működnek. Olykor-olykor valami elromlik, vagy eltűnik. Nagy arccal megrántom a vállamat, úgy teszek, mintha nem számítana. 

A végkifejletet nézve talán nem is számít. Odabent viszont tovább nő az űr, tovább haldoklik az a kis valami, amit emberségnek hívnak. 

Szépen meg volt fogalmazva... megnyertem azt a harcot, de nem éltem túl...

"-tudja hogy halott vagy? -nem hiszem." Nem látszik, a maszk mögé meg csak kevesen látnak be. 

Kevés dolog számít igazán. Most meg már főleg. Ami fontos, nekem az megmarad, bennem tovább él. Van ott egy kis sarok; ott, a lángok között, ahol a kiszáradt virágok tüskéibe akadva elhullott állattetemek bűzlenek. Ahol a rothadás emelt oltárt, és gyalázza mindazt, ami vagyok. Amiért nőből vagyok...