Ezek szerint mégsem úgy működik, ahogy gondoltam, hogy van. Ez valamelyest megnyugtat, és felkorbácsolja a kíváncsiságomat. Egyszer már kezdődött így... Persze nem értek hozzá. De attól még lehetek kísérletező kedvű és kíváncsi. 

Felhúzom a maszkot és a legyezőt az arcom elé tartom. Fátylat borítok tekintetem elé. 

Egy láthatatlan kar kinyúl, mintha keresne. Egyszer megérintett véletlenül. Persze véletlenek nincsenek. Apró csápokkal tapogattam körbe, keresve azt a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan valamit, ami itt szunnyad bennem is. Mintha színek lennének. A színek is frekvenciákból állnak. Ott volt. Azt hittem csak sima fekete. Szeretem a fekete színt. Aztán később bekopogott, ismeretlen jövevényként. Szép árnyalatnak tűnt az is, tele volt ívekkel és mélységgel. Félretettem. Még egyszer rám kacsintott, a Sors nevetett egyet, feltéve a nagy kérdést, elém állítva talán egy újabb próbát. Megkérdezte, hogy most ki vagyok, merre tartok. Az egyik halacska csapkodni kezdett, partra akarta magát vetni, mert azt hiszi odakint több a fény, több a sodrás. Talán így van. Még mindig mocorog, de mintha hallgatna a másikra. Nem tudom, hogy ez lemondás-e, vagy egyszerű elhatározás, belátás.
Felteszik a kérdést, ami marasztal. Lappang a buborékok közt és csiklandoz. Persze nem igazi, csak olyan "mintha". Mosolyra fakasztana, azt hiszem örülnék. Lángok tekergőznek körülötte, visszakérdeznék. Sokakat megégetett. Egyik oldalról láthatatlan pajzsként oltalmazna, másikról kényelmes tespedtség mocsaraként terülne szét.
Kileng a metronom, a Z tengelyen kezdi verni a ritmust, hajlított burokká görbül a tér, önmagába forduló csiga.

Ign