Reggel egy tehervonat száguldott el előttem, talán szénnel volt megrakodva. Közel álltam, éreztem a menetszelet, néztem a vagonok oldalán az ajtókat.

Noha sok esetben érzéketlen vagyok és semmi empátia nincs bennem, megcsapott az az érzés, hogy milyen lehetett vajon egy ilyen vagonban várni a végzetet, több tíz-száz másik emberrel hering módjára összezsúfolva.

Nem érdekel a holokauszt, nem foglalok állást. Nem sajnálkozok és nem is szentségelek. Nem izgat maga az esemény. De valami megfogott. Volt abban a vonatban valami átszellemült, valami múltat idéző, valami egészen személyes. Beleborzongtam, éreztem ahogy a gerincem mentén végigfut a hideg.

Mostanában furcsa mélységeket élek meg. Mindkét halacska szabadjára van engedve, kedvükre teszik a dolgukat. Két életem van, de mégsincs egy sem, egyikben sem vagyok teljes önmagam. Próbálom az érzelmeket háttérbe szorítani, és pörgetni az agyam, vagy kíméletlenül dolgoztatni a testem; visszaadni mindazt, amit kapok. Sokat kapok, hálás vagyok érte. Egyszerre tölt el örömmel és fájdalommal. Talán nem is tudok örülni valaminek úgy, hogy az közben ne fájjon. Micsoda szentimentális faszság!

Mindeközben tavaszodik, a felpezsdülő hormonok is teszik a dolgukat. Tegnap megnyomtam volna ismét a STOP gombot.

Lassan egy éve...