Ismét itt bújkál a bőröm alatt. Azt hiszi nem veszem észre. Sunyin kifelé kacsingat, megbújik, beágyazódik a sejtjeimbe. Nem tör a felszínre, mert tudja hogy úgy veszítene. Ehelyett alattomosan, láthatatlanul irányít, érzéseket generál, amik fölöslegesek, tévképzeteket ad, suttog a fülembe. Illúziókat rombol, fájdalmat okoz. Úgy látszik nem pörgettem eléggé az agyamat, ismét bekattant az üresjárat, füstöl és börrög. Mi kell ahhoz, hogy eltűnjön?

Tudom ám a választ ... de kevés vagyok egymagam hozzá.

Néha megunok embereket. Nem ők tehetnek róla. Van egy pont, amit ha elérek náluk, akkor onnéttól kezdve mintha elvesznének az értékeik. Vagy mintha sosem lettek volna, és csak én képzeltem volna beléjük. Nem tudom melyik igaz. De unalmassá válnak. Unalmasak a szokásaik, a cselekedeteik, azok a dolgok, amiket szeretnek, unalmassá válik a gondolkodásuk és az értékrendjük. Mint amikor sötétben a szemed sarkából látsz egy kis világosságot, de ha odanézel, akkor nem látod. Vagy mint amikor sötétben próbálsz belenézni egy másik ember szemébe. Csak akkor látod, ha konkrétan nem azt nézed.

Valami őrület kell, hogy kiragadjon ebből az unalomból. Valami új, mindent megrázó, földig romboló, veszélyes történés. Egy újabb adag adrenalin, vagy egy újabb megfejtendő ember, személyiség. A hátterében biztos ott motoszkál egyfajta remény is; igen, szeretném megcáfolni magamat; igen, be akarom ismerni, hogy tévedtem; igen, mindaz, amit eddig hittem, gondoltam és tapasztaltam csak korcs megfigyelések eredménye.

És legfőképp: igen, boldog vagyok ... és van olyan, akit boldoggá tudok tenni a létezésemmel.

... vagy mindez csak illúzió ...