Puha takaróként ölel körbe mindaz, ami eddig korbácsként csapott le a lelkemre. Sokkal könnyebb elfogadni a "rosszat", ha egy bizonyos helyzetet magad választasz. Akkor tudod, hogy az a te választásod, döntésed volt. De amikor bele vagy kényszerítve valamibe, annál nincs pokolibb érzés. Amikor szembesülsz azzal, hogy nincs választásod, csak egyszerűen kénytelen vagy elfogadni a jelen helyzetet akkor jön a pánik és magány érzet.

Amikor csak az utcán sétálok hazafelé, és bár tudom hogy nem vár otthon senki, mégis jó érzéssel tölt el, hogy hazamegyek.. ezt szeretném megőrizni. Tudom hova vezethet ez, bár alkatilag úgy hiszem nem vagyok alkalmas arra, hogy hosszútávon egyedül éljek.

Nem kellenek játszmák.

Nem kellenek maszkok.

Csak magam vagyok.

Egymagam.

És a világ..

Ültessünk fát. Vagy csak egy virágot. Vagy jobb ha cserepestől kiteszem a parkba? Mennyire biztonságos ha gyökeret ereszt?

Ami elsőre egyszerűnek látszik és elégedettséggel tölt el, az csak hazugság vagy azon ritka tünemények egyike, ami önmaga egyszerűségében igaz?

Kell még egy szó, egy ölelés..

A tenger erős hullámokat vet, de nincs vihar. Vajon mit vet ki a partra?

Jó lenne a köteléket ledobni.

Kockával dobnám ki a következő lépésemet, és dobnék egyet másoknak is. Talán a Sors is ezt teszi. Néha csal, láttam amint dobás nélkül mozgatta a bábukat. De utána megjutalmazta őket, mert hagyták magukat.

Kaotikus? Valami mély. Kell az az állapot. Érzem az agyamban az impulzusokat, mintha benéznék egy ruhásszekrény aljára. Ott van, mégis észrevétlen. Erő van benne, de nem tudom mi ez, sem azt, mire lehetne használni. De érzem a lüktetését és a sodrását. Biztos az a kurva telihold..

Ha varázsló lennék tárgyakat mozgatnék, térkapukat olvasztanék össze, fraktálokat színeznék ki és fűznék össze.

Valami élet lüktet, egy vékony vénában lángol és feszíti a határait. Apró repedéseken keresztül szikrázik kifelé, és perzseli mindazt, amit elér. Legyen hát! Olajat öntök rá, hadd lángoljon kedvére..