Vannak olyan kis pillanatok, képek, amiket szeretnék megörökíteni, és ilyenkor jó lenne, ha lenne nálam egy fényképezőgép. A reggelek rengeteg ilyen pillanatot tartalmaznak.

A regényemnek csináltam egy másik blogot, ITT meg lehet olvasni. Több hivatkozást nem fogok szerintem tenni rá. Nem népszerűsíteni akarom, hanem csak egy biztos helyre "berakni".

Néha elfog egy olyan érzés, hogy nagyon pici vagyok, és körülöttem minden olyan nagy. Nem tudom mitől van ez, de ilyenkor úgy érzem, mintha rossz helyen lennék, rossz időben. Mintha a dolgokat nem átélnem, hanem csak megfigyelnem kellene. Olyan, mintha egyedül lennék az egész világon. Egyedül és elveszve.

Tegnap este telefonáltak Kopat szülei. Kb 2 hónapja voltunk kint náluk utoljára. A fejükbe vették, hogy biztos haragszunk rájuk, és biztos én tiltom meg Kopatnak, hogy kimenjen hozzájuk, és biztos uszítom őt ellenük, és különben is elloptam őt tőlük. Meg mikor kezdünk már el valami iskolát? És különben is, én minek tanultam héberül, amikor semmi hasznát nem veszem egy holt nyelvnek?!
Kommentáljam hogy mit gondoltam és mondtam Kopatnak, vagy lehet sejteni, hogy mi volt erre a reakcióm?
Egyszerűen elegem van abból, hogy egyfolytában azzal jönnek, hogy tanuljunk, tanuljunk. Gyűlölöm, amikor kényszeríteni akarnak valamire, nem tűröm, hogy más mondja meg nekem, mit kellene csinálnom. Ha úgy látom jónak, akkor úgyis fogok tanulni.
Az meg számukra úgy látszik teljesen értelmetlen dolog, hogy valaki azért tanul valamit, mert önmagát akarja művelni, nem pedig azért, hogy haszna származzon belőle. Különben is; a héber nem holt nyelv!
Anno, nyár elején már egész jóban voltunk, kezdtem őket megkedvelni, ami nagy szó azok után, amit csináltak. De most megint elvágták magukat előttem. Nem akarom látni őket! Ha a saját szüleimnek nem engedek beleszólást az életemben, akkor egy idegennek mégannyira sem.

Egyszerűen ordítani tudnék, amikor látom a szülői elnyomás, vagy elnyomni akarás jeleit. Kopatnál most ezt próbálták csinálni. Azt hiszik, ha cseszegetik őt, akkor majd haza fog házzájuk költözni. Aztán újra lesz egy hülye náluk, aki lenyírja a füvet, meg akit ugráltathatnak.
Ok, segítettek sokat, amit meg is köszöntünk. De miért kell viszonzást várni a segítségért?? Hol van itt az önzetlen szeretet? Sehol. Nem képesek beismerni, hogy rossz szülők voltak, és egy kalap szart sem ért a nevelési módszerük. majd rájönnek, ha Kopatnak a két másik testvére is úgy megy el az általuk Otthonnak nevezett házból, mint annak idején Kopat.

Az ember csak akkor képes megbecsülni valamit, ha azt már elvesztette.