Hmm.. tegnap háború volt. Kezdődött ott, hogy az alattunk lévő csehoban megláttam Kopatot kártyázni a pultoscsajjal (előtte telefonban nem volt hajlandó megmondani, hogy hol van), és befejeződött azzal, hogy a Milával egymásnak estünk. Kicsit még frissek a sebek, nem is nagyon akarok írni erről. Mindenesetre kurva nagy veszekedés volt, csattantak a pofonok. Aztán a Mila, ehh.. szóra sem érdemes az a ribanc. Pár napon belül meg fogja őket látogatni a bevándorlási hivatal pár embere :)
Fáj még a karomon a seb is. Azt hiszem ez a veszekedés kellett ahhoz, hogy továbblépjünk bizonyos dolgokon, hogy kiadjuk magunkból az eddigi sérelmeinket, és hogy rájöjjünk, ha már annyi mindent feladtunk egymásért, össze kell tartanunk. Én is változni akarok. Nem fogok jelenetet rendezni minden késésénél, viszont annyit azt hiszem elvárhatok, hogy megmondja hova megy, kb meddig lesz. Lehet hogy hülyeség, de a ház légköre is fojtogat. Egyszerűen nem bírok a szobánkban sokáig egyedül lenni. Ez csak azért érdekes, mert mindig is szerettem visszahúzódni , egyedül lenni. De itt nem bírok! Ha minden jól alakul, akkor talán már szombaton átköltözhetünk egy külön kis albérletbe. Garzon, 15E + rezsi, kettőnknek! És 2 utcával van arrébb, onnét, ahol lakunk. De az biztos, hogy az új címet nem fogjuk megadni senkinek. Talán a régi tel számokat is lecseréljük.

A fizikai fájdalmat sosem bírtam. De azt vettem észre, hogy ha dühös vagyok, akkor nem érzem, hogyha fáj valami. Azt hiszem a tetkómat akkor kellene átszínezni, amikor baromira tele van a hócipőm valamivel :))