Gyerekes vagyok, tudom. De amikor olyan jó érzés ajándékot kapni. Azaz hogy csak lenne. Mert a céghez nap mint nap jönnek más cégek képviselői, a szokásos év végi ajándékaikkal. "Nem nagy dolog; sál, sapka, kabát, naptár, toll.." Bennem pedig csak tovább erősítik a "senki vagyok" tudatot azáltal, hogy még egy nyomorult tollat sem adnak. Rosszul esik. Persze, tudom, hogy nem kellene, hogy érdekeljen, elvégre még csak fél éve vagyok a cégnél, ráadásul határozott idejű szerződéssel, azon kívül pedig ez nem olyan dolog, ami igazán számít ... mégis. Egy vékony kis hang nyüszög belül. Még magamnak is félek bevallani mennyire szeretek ajándékot kapni. Azaz szeretnék. Semmi értelme, hülyeség ...
... majd elmúlik ez is ...

Did You Do This On My Head?

Nekem miért nem volt ilyen mesekönyvem?

Rasszista bejegyzés fog következni. Akinek bántja a szemét az menjen máshova.
A tököm kivan az olvasni képtelen, kikent-kifent, beszélni alig tudó, mocskos, riherongy cigányokkal, akik napjában 2-3x bejönnek ide, csak mert nem látják a 3 helyen is elhelyezett papírt, miszerint a Vöröskereszt már elköltözött. Az egyik elsősegély vizsgára akar jelentkezni, a másiknak segélycsomag kell, megint más a villanyszámláját akarja kifizettetni. Amikor a tér le volt zárva, még akkor is néha férgek módjára be-be szivárogtak; most, hogy ismét át lett adva a járdaszakasz a gyalogos forgalomnak, már csoportostul jönnek. Ha filmben lennénk egy hatalmas puskát tartanék az asztal alatt, és ha belépne egy ilyen, csőre tölteném, ráirányítanám és megmondanám neki hogy húzzon ki innét és olvassa el azt a kurva papírt, amit direkt azért raktam ki, hogy ne kelljen a pofájukat látnom.
Amúgy kössz, jól vagyok.

"A Halak rémes dolgokat tesznek kis állatokkal." Ennek ellenére van olyan, aki kibírná, hogy ne nyomkodja meg ezt a jószágot? :D

Mindig van egy-egy dal, ami napokig a fülemben cseng. Most éppen ez.

Megnézve az Equilibrium c. filmet, elgondolkoztam azon, vajon tényleg jó lenne-e, ha az emberekben nem lennének érzések?! Nem is olyan nagyon régen, még én is azt kívántam, bárcsak semmit ne éreznék, bárcsak ne tudnám mi az a gyűlölet és féltékenység, és fájdalom. Persze a filmmel ellentétben az egész jobb lenne, ha gyógyszerek nélkül valósulhatna meg. Antidepresszánsokat, nyugtatókat szedve végülis az ember elérheti közel azt az eredményt. Nem tudja semmi feldühíteni, nem tudja kibillenteni abból az állapotból, ami semleges. Ismertem régen valakit, aki ilyen volt. Gyűlöltem :) Olyan volt, mint egy döglött hal, nem látszott rajta semmi érzelem, noha mosolyogni, nevetni tudott, de az egész lénye olyan üresnek tűnt. Aztán jó kezekbe került, és "kigyógyították" abból az állapotból, amit orvosok tettek vele, hogy kigyógyítsák egy másik állapotból. Azóta nem találkoztam vele, bár talán jobb is. Más érdekellentétek is húzódtak a háttérben.

Érzések nélkül élni. Igen, könyebb lenne - főleg számomra. Végülis lenne egy nyugodt, bonyodalom mentes kapcsolatom, egy nyugodt munkahelyem, problémamentes ismerősök ... Minden, ami számomra fontos, egyszerűvé válna, és tökéletessé. A túl sok szín leszűkülne feketére és fehérre. Lehet hogy feladnám a színeket... de nem gyógyszerezés árán.

A Grófnő

Történelmi, dráma, ráadásul még a németeknek is közük van a rendezéshez. Ha ezekből indulok ki, akkor sosem nézem meg a filmet. Báthory Erzsébet személye azonban volt akkora hatással rám, hogy úgy döntsek, 98 percet megér rááldozni. Ritkán írok filmekről, ha mégis, az saját szubjektív megítélés alapján teszem.
A Grófnő c. film a fentebb leírtak ellenére maradandó élményt nyújtott. Ahhoz képest, hogy dráma (és mint tudjak, az ilyeneket szeretik jóól elhúzni, hivatkozva a karakterábrázolásokra), egy cseppet sem éreztem vontatottnak. Minden szónak és mondatnak megvolt a maga jelentősége, nem voltak fölösleges percek, melyek azzal teltek, hogy a szereplők arcjátékát csodálva a néző elmerengjen az aktuális téma fölött (és elaludjon). Minden a helyén volt, a megfelelő időben, a megfelelő szavakkal. A színészi játékkal is elégedett voltam. El lehet merülni a filmben annyira, hogy sikerüljön kirekeszteni a valóságot, miszerint ez csak egy film - még ha történelmi tényeken is alapul. És igen, odavág a pszichológiai része is. Bele lehet őrülni a vágyakozásba, a szerelembe és a féltékenységbe. Személy szerint át tudtam érezni azt a kínt, amit a film megjeleníttetni hivatott. A jellemábrázolások is tökéletesre sikerültek, főleg a film végénél, amikor is szemtől szemben áll a női szenvedély és a férfiúi realitás.

Sajnálatos, hogy az emberek nem elég nyitottak a bizarr dolgokra. A magam részéről semmi kivetni valót nem találok abban, amit Báthory Erzsébet tett a fiatal lányokkal - persze örök rejtély marad, hogy vajon tényleg vérüket vette-e, vagy csak a szokásos hatalmi harcoknak köszönheti-e ezen hírnevét. A filmben megjelenített "kegyetlenség" teljesen szalon képes. Ez a film is inkább a tudatra van hatással, nem pedig a vizuális élményre. Nincs benne eltúlzott romantika, csepegős, lányregénybe illő jelenetek. Nincsenek benne olyan részek, amiket egy újranézés alkalmával tovább tekernénk. Viszont rávilágít a hiúság legsötétebb bugyraira, arra, hogy az őrület mivé változtathat egy egészséges, józan elmét.

Számomra nem egy egyszer-nézős film, ha az lenne, nem is írtam volna róla. Viszont tény, hogy kell egyfajta elborult hangulat, hogy igazán élvezni lehessen. Node... az alapból megvan :)

Harag és düh. Félelem és fájdalom. Nem akarom többször újra és újra futni azokat a köröket. Nem akarok újra "küzdeni" azok ellen, akik már egyszer végre eltűntek. Aki a homályba veszett maradjon is ott. Éljen az emlékek mélyén, de maradjon ott, örökre!
Vagy kitépem a szívét és bebizonyítom, hogy hiába alvad a vér gyorsan, igenis lehet fürödni benne!

Hétfő reggel...
Bár nem terveztem, hogy ilyen korán postot fogok írni, úgy gondolom megér még egy lökést az a téma, amire reakciót kaptam. Nem a gyűlölködésről van szó, hanem a "kibaszott anyatejről".

Gondoltam rá, hogy leírom egy ismerősöm történetét, akinek nemrég született gyereke, és aki többet érdemet volna annál, mint amiket mostanság él át a "kibaszott anyatejjel" elöntött agyú barátnője mellett, de mivel ez az ő magán szférája, nem kívánok belekotorni. És igazából senkinek semmi köze hozzá. Meg aztán tisztelem őt annyira, hogy ne teregessem más szennyesét.

Ez a gyerek téma nem ér annyit, amennyi betűt bár lenyomtam miatta, bár tény, hogy az észérvek még többet is érdemelnének, ha arról van szó, miért NEM kell gyerek.

Álmos vagyok még ehhez. És különben is. Aki nem hiszi, járjon utána. Nézzen bele a kapcsolatokba objektíven a kölök születése előtt és a kölök születése után. És nézzen már rá objektíven egy nőre .. jah, persze, nem tud, mert ha férfiból van, elfogult (azt hiszem ez jobb szó, mint az hogy a farka hajtja) ha meg nőből, akkor azonosul vele. És miért van az hogy a házasságoknak X %-a végződik válással? És miért van az, hogy a férjek X %-a csalja meg a feleségét a házassága alatt legalább 1x ? - na nem mintha hibáztatnám őket ezért.

Mindegyis. Mindenki maga alakítja az életét, mindenkinek joga van ahhoz, hogy úgy csessze el, ahogy akarja. Az önző módon a világra pottyantott kölyök a legnépszerűbb formája ennek. Azt, hogy ezt nem ismerik fel, az ő bajuk.

Ami a világban való szépség felismerését és felfedezését illeti ... hát mit mondjak ... elcseszett ország ez a Magyarország. Leginkább a benne élő emberek miatt.
A világ szép. Ami a tárgyi és fogalmi részét illeti. Úgy tényleg gyönyörű. Emberek nélkül pedig tökéletes is lehetne.

Találtam egy blogot, ahol volt pár bevágás Maunika show-ből és Joshi "beszélgető" műsorokból. Mivel nem szoktam ilyeneket nézni, ezért "sajnos" lemaradok azokról a jelenetekről, amikor a cigányok verik és szidják egymást. Pedig ezek legalább tényleg szórakoztatóak. Kár hogy a biztonsági őrök mindig közbelépnek. Akkor lenne még népszerűbb és még szórakoztatóbb, ha a műsor kezdése előtt szavazni lehetne (a meghívott "vendégek" hozzátartozói, barátai), hogy milyen fegyvereket adjanak a kezükbe. Aztán összeereszteni őket és uccú neki, csak egy maradhat :D
Félelmetes, hogy létezik ilyen aljanép, aki nemhogy beszélni, de még káromkodni sem tud értelmesen. Egyetlen vigaszt az nyújt, hogy legalább ölik egymást... egy idő után csak kevesebb lesz belőlük.

El Maquinista - A Gépész

Nem szoktam filmekről írni. Talán azért, mert nagyon kevés olyan film van, ami ha meg is érint, a lenyomata napokon keresztül ott gubbaszt az elmémben. Persze, vannak jó filmek, és vannak olyanok, amiket jó többször is megnézni. De csak kevés filmnél érzem azt, hogy bemászik a bőröm alá és annyira a részemmé válik, hogy a magaménak érzem. Nem tudom jobban leírni.

A gépész ...

Nem vagyok filmkritikus, nem tudom milyen szempontokat kell figyelembe venni leginkább, amitől egy film "jó". Viszont ezt az alkotást egyetlen szóval tudom jellemezni: zseniális. A történet, a megjelenítés, a fények és a színek, és az alakítás. Amit ez a fickó művelt magával a film érdekében, félelmetes.
Maga a történet elég beborult, kellemesen beteg. Nyomasztó hangulat, fakó színek, sejtelmes motívumok, és a 119 font súlyú (~55 kg) főszereplő ... "ha vékonyabb lennél már nem is élnél".
Nem egy pszicho-horror, nem fröcsög a vér, nem kell félni, hogy az ajtó mögül kiugrik hirtelen valaki. Egyes kommentek szerint a film kiszámítható. Viszont a mélylélektani hatása és mondanivalója az arra igényeseknek minden képzeletet felülmúl. Nem bonyolult, kis logikai bukfencek ugyan vannak benne, annyi simán belefér.
Mindenesetre Christian Bale-t ebben a szerepben a szívembe zártam.

Ha valaki kis, jelentéktelen dolgokban nem mond igazat, hogy várhatja el, hogy higgyek neki akkor, ha komolyabb témáról van szó? Valahogy mindig bebizonyítja, hogy a bizalom gyengeség ...

Nem, semmi ilyesmi.. csak tetszik ez a kép.

Hogy miért utálom a nőket?
Mert unalmasak, felszínesek, ostobák, rámenősek, számítóak, ösztönlények és az agyuk helyén vagy egy lyuk, vagy anyatej van. A legtöbbje tényleg csak arra jó, hogy szaporodjon, sajnálatos módon azonban az efféle szaporulat egyre hígabb, silányabb minőségű.
Sajnálom azokat a férfiakat, akik bedőlnek az efféléknek.
Nem általánosítok, a leírtak a célcsoportnak csak a 80%-ára igaz, szóval marad kb. 20 %, akikre mindez kisebb mértékben vonatkozik. És akik azt állítják magukról, hogy mások, mint a többiek, azok pont ezen állításuk által azonosulnak velük.
Azt hiszem ez okozza a zavart a radaromban. Én is XX kromoszómás vagyok, nem vonhatom ki magamat a tények alól. Hálás lehetek, amiért az érdeklődési köröm eltér a 80%-nak az érdeklődési körétől, de attól még én is nőből vagyok. Ez leginkább a gyűlölködésemen mutatkozik meg. Noha ezt nem indok és ok nélkül teszem, tudom, hogy bennem is ott van az a kegyetlenség, ami oly jellemző erre a nemre. Főleg ha egy rivális félről van szó. Mivel fizikai "terrort" nem tudok az illetőn alkalmazni (bár istenemre mondom, sokkal jobban esne, ha ököllel arcon csaphatnám, ahelyett, hogy babákat böködök :D), marad a mentális. Persze mindez feltételes módban, arra az esetre, ha épp útban lenne. Az ököl is visszacsap, és persze a böködés is ... azóta a régi eset óta nem is csináltam ilyesmit.
Visszatérve a főbb gondolat menethez; a tegnapi napon láttam, amint egy "szerencsétlen", gyenge hím egyed aláveti magát egy női akaratnak, feladva saját szokását. (csak önmagamnak, hogy később visszaolvasva emlékezzek: "várunk még valakire?") Elszomorít.
És persze elgondolkoztat. Tudom, hogy értem/miattam is adtak fel dolgokat - ami bizonyos mértékig természetes velejárója egy kapcsolatnak, és nem is feladás, hanem inkább alkalmazkodás - de felmerül a kérdés, hogy megéri-e? Érek-e annyit? Az én értékrendem szerint nem ... sosem érek semennyit, kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás. Elítélem önmagam, próbálok nem az lenni, aki vagyok ... de már nem tudom ki is vagyok, vagy hogy kinek kellene lennem, vagy hogy milyennek kellene lennem, hogy elég legyek. És kinek legyek elég? Neki, vagy önmagamnak? Mert mi van, ha Neki elég vagyok, de a maximalista és kegyetlen önértékelésem az, ami olyan mércét állít fel önmagammal szemben, aminek nincs felső határa?
Persze, minden visszavezethető a gyerekkori feltétel nélküli szeretet megtagadásához, vagy a atyai gyűlölködésre, és elégedetlenkedésre, de álljuk már meg! Elég volt a gyerekkorból, rég a hátam mögött hagytam. A pszichiáter is megmondta, hogy túlságosan sokat követelek magamtól.
Még nem jöttem rá, hogyan is békülhetnék ki azzal, aki vagyok. És amíg ilyen szinten él bennem a nőkkel szembeni gyűlölet, lehet hogy nem is fogok.

Miért nem születtem meleg pasinak? :D

Skizzofrenia

Jöttem tombolni ...
Az a baj az emberekkel, hogy mindenki beleszólhat mindenbe, úgy érzi, hogy joga van mindenhez és ha a másiknak van valamije, az neki is kell és különben is ...
nem érzem át az ő személyes problémáját, mert ezek szerint azt várom el tőle, hogy az alagúttól lefelé cipelje a tonnás üvegeket és kereteket (vagy a franc tudja miket), és hogy az utca túloldala tele van parkoló gépjárművekkel és akkor miért nem kaphatnak behajtási engedélyt azok a kocsik, amik neki hozzák az árut, és miért nem hívjuk fel azt, aki ebben illetékes és az mikor jön vissza és hol találja meg és itt volt ő már tegnap is, mégsem történt semmi, és nem vesszük őt komolyan, és ha a helyemben lenne, ő nem így kezelné az ügyet, és ne vicceljek már vele, hogy egy ilyen papírt nem lehet kinyomtatni, és aki most jön a lépcsőn felfelé ő az? nem? és aki most jön? és aki most? ...
és mikor jön vissza? ha nem jön most vissza, akkor mikor jöjjön be ismét az irodába, meddig kell még várnia? ...
Istenem ... bárcsak pofán vághattam volna a telefonnal ..

Kezdek kicsit bízni .. bár még félve. Ez az októberi hónap szinte minden évben cinkes volt .. Most más lesz.. "ne csak hidd, tudd is" .. inkább óvatosan csapkodok az uszonyaimmal, nem tudva hogy amiben úszok az egy nyugodt vizü tó, vagy egy lábosnyi víz, zöldségekkel és ízesítőkkel, amiben én vagyok a fehérje forrás.

Normális dolog hallal azonosítani magamat? Nem, nyilván nem az ...

Egyre több az olyan komment, amit nem teszek közzé, csak piszkozatként elmentek, arra az esetre, ha ... szóval csak úgy. A publikus vélemény nyilvánítás ingoványos talaj, melyre rálépve lehet hogy beszakad alattam és akkor nyakig leszek a szarban. Persze nem a külvilág véleménye érdekel. De ostoba gondolatokkal nem akarom a nyugalmat megzavarni. (Ha kiderülne, hogy a nyugalom csak látszólagos, akkor utána úgyis mindegy lesz. )

Mostanában sok régi dolog jut eszembe, kis részletek a múltból, amikre még mindig fájdalmas visszaemlékezni. Azt kívánom bárcsak sose történtek volna meg. Tudom, hogy akkor más lennék, mint amilyen most vagyok. Nyilván a megszerzett tapasztalatok által "értékesebbé" váltam, de nagy ívben teszek a tapasztalatokra. Rajtam kívülálló dolgok .. amiket mások irányítottak, és közvetve keményen érintettek engem is. Elgondolkozom .. nyilván azokat az eseményeket is én vonzottam magamhoz.. vagy egyszerűen csak a másik személy vonzásainak voltam kitéve. Azt hiszem sosem fogok tudni megbocsájtani dolgokat, bármennyire is próbálom, és hiába látom az ok-okozati viszonyokat, az egóm túl makacs, vagy a hiúságom túl sértett ahhoz, hogy azt mondjam, oké, megtörtént, ennyi volt, túllépek rajta és folytatom az életet. Túlnyomó részt gyerekkori dolgokra gondolok, amiken nem lehet változtatni. Tisztán látom magam előtt azokat a pontokat, amik azzá tettek, amilyen vagyok.

Csak reménykedni tudok, hogy az a nyugalmi állapot, ami egy ideje fennáll, továbbra is maradni fog, eltűnnek azok a zavaró tényezők és egyedek, amik bár nem hozzám tartoztak, mégis nekem okoztak nem kevés gondot és kínt. Vágyom a nyugodt és harmonikus életre, és hálás vagyok, amiért ebben részem van - és talán a felszín alatt sincsenek mocskos kis titkok.

Szánom azokat, akiknek nem elég hogy a saját életük romokban hever, nem veszik észre, ha belerondítanak mások nyugalmába, felkavarják az állóvizet, csak mert az önérzetük romokban hever és ahelyett, hogy magukba néznének, mások régi érzéseibe kapaszkodva fulldoklanak tovább. - ezt most muszáj volt leírnom...

Egy próba.. minkettőnk részéről. Én tartom magam. Lássuk hogy megint pofára esek-e, mint eddig, vagy ezúttal az ígéretek nem csak üres szavak?! Mennyit ér a nyugalom? Mennyire él Benne a becsület?

Lehangolt vagyok. Mindig ugyanazok a körök, mindig ugyanaz a személy, mindig ugyanaz a gond. Most másképp lesz -bíztatom magam, és próbálok hinni. Félek, hogy a vége megint ugyanaz lesz. Nem érzek már magamban erőt a harchoz. A gondolat hogy nélkülözve ugyan, de nyugalomban lenni, elkerülni az összes olyan konfliktust, amit egy szánalmas rongy személy vált ki, túlságosan kecsegtető.Nyugalmat szeretnék, békét és legfőképp bizalmat. Szeretnék hinni Benne és Neki. Jó adag gyűlölet van bennem, ami lassan-lassan inkább szánalommá kezd átalakulni. Van akinek nem elég ha a saját házassága tönkremegy, mások kapcsolatára sincs tekintettel.És még azt sem ismeri fel, hogy épp olyan ő is, mint akiket "nem szeret" - tipikus nő!
Ez a bejegyzés egyelőre talomban marad. Annyira ostoba nem vagyok, hogy magam alatt vágjam a fát.De ha a sors ismétli önmagát, és ugyanúgy pofára ejtenek és kiröhögnek, akkor publikálom. Bár kétlem, hogy bárkit is érdekelne, aki meg közreműködött abban, hogy ott vagyok, ahol, azt meg főleg nem fogja.
"Ha bárkit is érdekelt volna Jose sorsa, akkor most nem lenne halott."
((2009.09.30.))

Van egy világ, ami az összes többinél közelebb áll hozzám. Ez pedig Pratchett Korongvilága. Újra elkezdtem elölről olvasni a korongvilág regényeket, hálával gondolva E.-re, aki által megismertem. Bár újra le fogják fordítani és ki fogják adni azokat a köteteket, amik már bolti forgalomban nem kaphatóak, nekem szerencsére hiánytalanul ott sorakoznak a polcon a Mester magyarul megjelent, Korongvilág művei. Most bánom először azt, hogy nem tudok annyira jól angolul, hogy 100%-osan élvezhessem az eredeti írást, ettől függetlenül elhatároztam, hogy lehetőségeimhez mérten beszerzem az eredeti könyveket is. (főleg az utoljára megjelent könyv botrányos fordításai miatt.) Elsőként jó lenne olyanokat, amik már le vannak fordítva magyarra is, aztán majd meglátjuk.
Mivel kiadó váltás történt, ezért az utolsó 3 megjelent könyv fordítása már eléggé eltér az előzőekétől. Ez elég sok port kavart, és vannak dolgok, amikkel a mai napig nem tudok - és valószínűleg nem is fogok tudni - megbarátkozni. Ráadásul az egyik fordító valami rettenetesen ellenszenves számomra - leginkább a blog bejegyzései miatt (ami tükrözi a személyiségét , ami szintén nem kicsi ellenszenvet vált ki).
/Ha most egy régi westernfilmben lennénk, köpnék egy nagyot oldalra./
Jó ideje nagyon kényes vagyok a könyvekre, amiket olvasok. Összesen talán 4-5 olyan író van, akinek tetszik a stílusa , és lehet hogy több is lenne, ha a fordítások jobbak lennének..

A történelem ...

Amíg iskolában tanították nem érdekelt, leginkább azért, mert olyan tanár oktatta, aki nagy valószínűség szerint már unta az egészet, és ráadásul még őt is más rendszerben tanították. Kb. 10 év távlatából teljesen máshogy gondolok már a történelemre, és sorra jönnek a visszaigazolások, hogy amit tanítottak, az egy nagy kalap szart sem ért. Mindig minden egy oldalról volt megvilágítva, szárazan és unalmasan bemutatva, szigorúan igazodva ahhoz, amit majd érettségin hallani akar tőlünk. A tanárnak amúgy is volt két olyan húzása is, amivel sikerült elérnie, hogy éppannyira meggyűlöljem a történelmet mint őt magát.

Mostmár egy kicsit bánom, mostmár érdekel a történelem, de jobban belemászva egy-egy témába sokszor nem értek egyet az akkori döntésekkel.
Főleg az olyan döntésekkel nem, amikhez köze volt az egyháznak. Persze a régi korokban az egyháznak teljesen más szerepe volt, talán még valamire jó is volt, azon kívül hogy embereket vagdaltak le a szent ügyek nevében.
Jobban kellene ismernem a történelmét és a hátterét ahhoz, hogy szidhassam :)

A Kígyó, a Farkas és a Sárkány

Hajnalodott. A kígyó, a farkas és a sárkány már útra készen állt, amikor egy fülemüle szállt le melléjük egy faágra.
- Hová indultok ? - kérdezte őket.
- Megyünk eloltani éhünket és szomjunkat - mondták azok - , emberhússal és embervérrel !
- Hogy lehettek ilyen gonoszok ? - csóválta a fejét a fülemüle.
- Ne gondold azt, hogy mindig ilyenek voltunk. - válaszolta a kígyó - Az emberek tettek minket gonosszá, azzal, hogy annak akartak látni. Én békében éltem velük, de egy csapat embergyerek mégis megfogott : kövekkel dobáltak, botokkal vertek, tűzzel égették a testem. És közben azt kiabálták : úgy kell neked, gonosz féreg !
- Én is békében és nyugalomban éltem szüleimmel és testvéreimmel az erdő mélyén. - mondta a farkas - Aztán egy nap vadászok jöttek és ránk támadtak. Egyedül én menekültem meg. A bozót sűrűjéből néztem végig, ahogy lemészárolják sebesült szeretteimet, és látnom kellett, hogy folyik el az életük a vérükkel együtt. És a vadászok miközben megnyúzták őket, ezt mondogatták : Úgy kell a gonosz férgeknek !

- Én még csak nem is léteztem. - mondta a sárkány - De nekik nem volt elég a kígyó és a farkas, nekik valami még hatalmasabb és gonoszabb kellett : így hát megteremtettek engem a saját képzelgéseikből és félelmeikből. És amint megszülettem, vasba öltöztetett lovagjaikat küldték rám, hogy elpusztítsanak.

- Nem, mi nem ilyennek születtünk. - szólalt meg újra a kígyó - Azzá lettünk, amivé akarták hogy legyünk, s most ezért gyűlölnek bennünket.

Csend támadt. A fülemüle nem kérdezett többet - csak ült, és bámult maga elé. Aztán egyszercsak megrebbentette szárnyait és elröppent. Ők is útnak indultak hát.

A kígyó aznap halálra mart három kisgyereket, a farkas széttépett egy egész nyájat a pásztorokkal együtt, a sárkány pedig hamuvá perzselt egy egész falut, vele az ott élőket. Csak a dolgukat tették : azt, amit az Ember elvárt tőlük.

Biztos ilyen jó lehet érezni azt is, hogy fontos vagyok valakinek, hogy bízhatok valakiben, aki az életemhez tartozik, akit mindenkinél jobban szeretek. Jó lehet tudni azt, hogy hiába vannak szebbek, okosabbak, értékesebbek, AZ az illető kitart mellettem és nem sajnálatból, vagy anyagi érdekeltségek, vagy egyéb objektív, jól megfontolt, kényelmi okok miatt, hanem azért, mert számára én jelentem a társ szót. Megérti a magányomat, szeret, és elfogad olyannak, amilyen vagyok.
És egy összezörrenés után nem úgy kezeli a dolgokat hogy "végre", nem keresi az okokat, és nem érzi magát jól attól, ha én magamba borulok.
Néha túlzok, néha kisarkítok dolgokat. De baromi szarul esik egy-egy olyan mondat, mely finom utalás arra, hogy ennyi volt a részéről ... "Szabadság. Minden téren." Köszönöm. Én is szeretlek ...

Van amikor az élet szép. Van amikor egy nap annyira fantasztikusra sikerül, mintha csak a Mindenség magához ölelne, mint egy gondoskodó szülő, hogy elhalmozzon mindazzal a jóval, amire szükségem van.

Emlékszem egy ilyen napra. Nem is olyan rég volt. Ok nélkül éreztem a boldogságot, talán először az életemben. Nem azért voltam boldog, mert kaptam valamit, vagy mert történt valami, hanem csak azért, mert éltem.

És van amikor törlöm a bejegyzés folytatását ...

Zavart vagyok. Lehet hogy csak jelenlegi egészségi állapotom teszi, de valahogy olyan idegen minden. Félek, valamit elrontottam, és nem lehet kijavítani. Kellettek volna célok, tervek, vagy akármi. Mintha csak a levegőben lógnék, remények, gyökerek nélkül. Nem tartozom sehova, ... ez zavar. Jó lenne egy közösség, vagy több barát. Virtuális világokba menekülni fölösleges, bár sok esetben ad egyfajta valahovatartozás-érzést.

Régen, gyerekként úgy képzeltem, ha felnövök, a világomat az a valaki teszi majd teljessé, egésszé, akivel élek, úgy képzeltem el, hogy rajta kívül nem is kell más. A valóságra ébredve úgy tűnik mégis kellenek még mások is.

Nincsenek barátaim ... nem, ez így nem igaz. Van egy nagyon jó és volt egy nagyon régi. 20 év barátság, ... az én hibám, hogy már szakadozik egy ideje. De annyira mások lettünk. Jó lenne új barátokra szert tenni. Olyanokra, akiket becsülni tudok valamely tulajdonságuk miatt. Olyanokra, akikre ha ránézek, rágondolok, nem érzem az álnokságot a felszín alatt, nem érzem vetélytársnak vagy éppen olyannak akinek az indíttatásai hátterében csak tesztoszteron-"túlműködés" az igazi ok.

Szánalmas ... olyan vagyok mint egy gyerek, aki bebújt a sarokba, és várja hogy kirángassa valaki onnét, miközben a többikek baromi jól buliznak, de önmagától egy lépést sem tenne feléjük.

Az első "teremtésem" körülbelül másfél-két hónap alatt öltött testet. A mai nap az első, amikor teljes egészében kiélvezhetem. Egy olyan munkahelyet képzelem el magamnak, ahol egyedül vagyok egy irodában, ahol "papírokat tologatok", nem kell idegen, ismeretlen embereket kiszolgálnom, nem szakadok meg a munkában, és jó a fizetésem. Ez mind beteljesült. Bár az irodának nem válna hátrányára a légkondi, de segond, a meleget jobban bírom az emberek többségénél. Aminek még pluszban örülni tudok: nincs közvetlen női munkatársam. Nem kell csacsogni és teljesen érdektelen, sablonos dolgokról beszélni, sőt, igazából a kollégák egyike sem igazán beszélgetős fajta - szerencsére. Bár eléggé lesarkított, de ez egy munkahely, én nem azért járok ide, hogy másokkal beszélgessek, hanem hogy dolgozzak és azt megfizessék. A hely pedig tökéletesen megfelel ennek az elvárásomnak is.
Egyetlen hátránya, hogy 8 helyett 10 órát dolgozok, noha maga az a rész, amit munkával töltök nem teszi ki a teljes idő felét sem. Viszont mindössze 3 perc az az idő, amit azzal töltök, hogy otthonról beérjek gyalog. El sem hiszem ... örülök, hogy én vagyok a bőrömben, ebből a szempontból.

A többi szempont ... nem tudom, alakulóban. Munkahelyet találni lehet, hogy könyebb volt, mint bizonyos magánéleti dolgokat elrendezni.

Régebben ha valami bajom volt, jól esett leírni - akár ide, akár máshova. Egyrészt késztetést is éreztem, hogy kiadjam magamból, másrészt utána mintha könnyebb lett volna az a teher, ami a lelkemet nyomta.
Az utóbbi időben próbálok máshogy élni.
Az utóbbi időben kevesebb olyan dolog van, ami nagyon mélyen bántana.
De ha fáj, akkor kegyetlenül kínoz. És már nem akarok róla beszélni/írni, képtelen vagyok szavakba önteni az érzést. Csak azt akarom hogy megszűnjön. De sosem tűnik el egyik pillanatról a másikra. ...
Szeretném ha megértenének.

A legnagyobb háború:
legyőzni önmagunk hitetlen, zsarnok oldalát.

.. nem vagyok jó hadvezér ...

Hiszek! :)

Isten hozott engem az Új Világomban

Esni kezdett. Első pillantásra enyhülés hozó nyári zápornak indult, amiért oly sokan fohászkodtak az utóbbi napokban. A fohász meghallgattatott, az égi áldás megérkezett. Kopogni kezdett az ablakon, halk kipp-kopp hallatszott, majd pillanatok alatt félelmetes dörömböléssé változott. A két szoba közt a küszöbön álltam tehetetlenül, agyamon végigfutottak az utóbbi napok hírei, hogy milyen károkat okozott a jég. Rendben van, hogy esik a jég, még az is elfogadható hogy az ország más, kevésbé védett területein károkat okoz, de eddig a Mecsek lábánál biztonságban éreztem magam mindezektől. Egészen mostanáig. Hallható volt, ahogy először kisebb, majd egyre nagyobb jégdarabok csapódnak az ablaknak. Hallottam az üveg repedését, majd azt, ahogy betörik, szépen sorban egymás után az összes. Akár kövekkel is dobálhatták volna, diónyi és cseresznye nagyságú jégdarabok vágódtak az üvegnek. Félelmetes volt hallani és látni, mintha soha nem akarna végeszakadni. Nem tudom mennyi ideig tartott, a fülemre tapasztott kézzel álltam, teljesen lebénulva még mindig a két szoba között és csak nézni tudtam ahogy a repedések tovább mélyülnek, majd az üvegszilánkok a két ablak közé hullanak le. Nem tagadom; féltem. Valami olyan ősi félelem ütötte fel bennem a fejét, ami eddig kis mértékben csak akkor mutatkozott meg, ha vihar közben az ég dobhártyaszaggatóan zengett. De még akkor sem ennyire. A legrosszabb az egészben a tehetetlenség volt, nem tudtam mit tehetnék azellen, hogy a jég ne szaggassa darabokra az ablaküveget. Szerencsére a kár anyagilag nem érint minket (ilyenkor jó hogy bérlők vagyunk), ráadásul hideg sincs, hogy problémát okozna pár napig törött ablaküvegek mellett élni.
Nem láttam, nem éltem még át ilyet, s bár csak 27 éves vagyok, bízom benne, hogy soha többet nem kell részese lennem annak, amikor a természet pusztítani kezd.

"Változás!
Van oly botor,
ki imádja neved és hatalmad
S nem sejti
eme szó mit takarhat.
Váratlanul átformálva
cseréli létük jóra s rosszra,
nem tudván vezet-e út
jövőbe s holnapba.
Léte teher mindannyiunknak,
s kik hisznek benne,
csúful buknak.
Mert e név a rossz igézete,
csak bánat és halál jár vele.
Szólj hát le ránk istenem,
vajon kell - e a változás vagy sem?

Ó, azt nem tudhatja senki sem!"

Változás.. ismét. Szokás szerint ismét szinte egyidöben. Elköltöztünk egy másik albérletbe. Ezt most nem részletezném, miért és hogy került erre sor, lényeg hogy nem volt minden fájdalom és bonyodalom mentes. Sőt! ...
Már-már kezdett minden a helyén lenni, kezdtük látni a végét annak, hogy a pénz csak úgy folyik ki a kezünkből, amikor is főnököm bejelentette, hogy a gazdasági recesszió miatt kénytelen megszüntetni a munkaviszonyomat. Vagyis ki vagyok rúgva. 2-3 éve most adódott először az a helyzet, hogy nincs félretett pénzem (kaució, új bútorok, stb..), miért törvényszerű, hogy pont most veszítem el a munkámat? Annyira nem bánkódom, az igazat megvallva csak két dolog miatt sajnálom ezt; az egyik hogy anyagilag most instabil lettem, a másik pedig a kényelmes munkaidő. Minden más tényező teljesen hidegen hat rám. A munkaidő végülis számomra lényegtelen, szerencsére nincs kölyök, sem más olyan tényező, ami miatt ragaszkodnom kellene ahhoz, hogy hétfőtől péntekig, 7-4-ig dolgozzak.
Érdekes módon az egész olyan álom-szerűen hat rám, és egyfajta bizonyosságot is érzek azzal kapcsolatban, hogy nagyon rövid időn belül sikerül új munkahelyet találnom, olyat, ahol tényleg jól érzem magam, ahova szeretek bemenni, és ahol a fizetésem is elég jó lesz. Bár ez ellentmond az észérveknek - figyelembe véve a jelenlegi gazdasági helyzetet és a munkanélküliség magas arányát - mégis ... itt van a háttérben az az érzés, mintha valaki a kezemet fogná, vagy a fülembe súgná hogy mi fog történni, ami nyugtatóan hat rám. Noha a bizonytalan helyzetekben mindig aggódok, idegeskedek, most halálos nyugalommal várom, hogy a Sors úgy alakítsa az életemet, hogy az jó legyen nekem.

Azt hiszem működésbe lépett az a "titok" ... legalábbis az első gondolatom az volt, hogy másik munkahelyet szeretnék, viszont tudom, hogy a nyár folyamán én biztos nem mondtam volna fel.
Rendbe fogom tenni az életemet! Ugyanannyi jogom van a boldogsághoz, mint másnak. Jellememből adódóan egy kicsit nehezebben érem ugyan el, de el fogom érni! Első lépésként egy stabil, fix munkahely kell, ahova jó bemenni, ahol a munaidőt nem úgy töltöm hogy várom a végét, és ahol nem negatív érzések zúdulnak rám percről percre. Utána pedig ... de az még messze van :)

Valami feszít belül ... egy rossz előérzet. Lehet hogy csak az idő teszi.
Jó lenne ilyenkor olyan helyen lenni, ahol magam vagyok, ahol leülhetnék az ablak párkányára és csendben nézhetném ahogy esik az eső. Autózaj, gyerek ricsaj, emberi hangok nélkül. Hiányzik a csend.

Segíthet egy könyv azon, hogy szemléletmódot változtassak? Egy próbát mindenképpen megér, aztán majd kiderül.

Annyira össze-vissza van minden, kusza és kibogozhatatlan. De azt mondják a remény hal meg utoljára...

Nocsak!

Most látom, hogy az oldalt már nem előzi meg egy figyelmeztető szöveg, miszerint "az oldal tartalmazhat olyan elemeket...blabla". Még a végén hinni fogok a szólás szabadságában. A következő figyelmeztetés lehet hogy majd a püspökségtől jön, amiért felírtam, hogy pénzmosásra használják azt a jó kis teaházat.

Erről az jut eszembe, amikor anno a Perfekt Szakközépiskolában tanultam. Szakmai gyakorlat révén mivel nem volt ismerősöm, akinél lehettem volna, az iskolának a központjában töltöttem pár napot - néhány hasonóan járt osztálytársammal együtt. Arra már nem emlékszem mit is kellett csinálni, de arra igen, hogy egyik nap a helységet, ahol páran "dolgoztunk", egy nő foglalta el és sajátította ki. Valamiféle vizsgát írt, de úgy, hogy a javítókulcs is ott figyelt mellette. Rákérdeztünk az egyik csajnál, aki hivatalosan is annál a cégnél dolgozott, és ő mondta, hogy igen, vannak egyesek, akik így tesznek vizsgát valamiből. Aztán persze ezen felfedezésünknek később hangot adtunk az egyik tanárnál, a tanártól pedig valahogy visszakerült az igazgató fülébe a dolog, aki egyik alkalommal odajött hozzám és közölte finoman, hogy fogjam be a számat, ne beszéljek hülyeségeket és különben sem úgy volt, meg hogy mégis mit képzelek én. Sajnos a pontos részletekre már nem emlékszem - bár lehet hogy az akkori naplómból vissza tudnám keresni - de a helyzet bizony erősen korrupció szagú volt, amit ráadásul az igazgató viselkedése meg is erősített.

Ilyen az élet...

Az utóbbi időben érzékeny vagyok a hangokra. Nemcsak a környezetiekre, hanem az emberi hangokra is. A minap például észrevettem, hogy az egyik nő, akivel kétnaponta beszélek telefonon, tájszólással beszél. Eddig nem is tűnt fel (kb. 8 hónap alatt sem).

Érdekes figyelni az emberi hangok tónusait, a hanglejtéseket, a kiejtést. Van akinek a hangja kifejezetten idegesítő, olyan frekvencián szól, ami beindítja a "pofánvágom" ideget. És persze vannak kellemes hangok is, amik mellett az ember lenyugszik. Az, hogy az emberi hangok kiben milyen reakciót váltanak ki, gondolom függ attól is, hogy például gyerekkorában az illetőt milyen hangok vették körül, milyen benyomások érték a tónusokkal kancsolatban, stb ... érdekes téma, bár annyira azért nem csigáz fel, hogy jobban belemélyedjek. Inkább gyártok elméleteket a saját gondolataimból és tapasztalataimból. De tény, hogy akárcsak az írási stílusból és fogalmazásból, a hangokból is sok következtetést lehet levonni egy-egy emberrel kapcsolatban. Azt hiszem ez is egy ok, ami miatt nem szeretek nap mint nap emberekkel találkozni (munkahelyen sem). Lehet hogy sznob vagyok, vagy finnyás, vagy kényes, vagy elitimista, de nem szeretem azokat az emberi hangokat, amik arról árulkodnak, hogy a tulajdonosa egy műveletlen, "ostobenko" paraszt. És így jobban belegondolva, a környezetemben csak olyan embereket tudok elviselni, akinek a hangja bizonyos frekvencia között mozog.  A túl magas, vagy a túl mély hangú személyek biztos hogy nem lesznek szimpatikusak. Persze ez is relatív, hogy mi a túl magas, túl mély, hiszen a hangoknak is legalább annyi árnyalata van, mint a színeknek.

Okoskodás lezárva, mélzás elindítva, tapasztalatszerzés folyamatban...

Legtöbbször a káosz érzelmek formájában jelenik meg. Olyasmit próbál elhitetni velem, ami nincs, kihasználva a leggyengébb pontot, felvillantva, hogy meg tudja adni azt az érzést, amire vágyok. Tudom, hogy hazugság, főleg hogy nem létező személyhez kapcsolódik, mégis egy teljes napom rámegy arra, hogy feldolgozzam annak a hiányát, ami valójában soha nem is volt. Olyan ez, mint elveszíteni egy szerelmet, pontosabban elveszíteni a szerelem érzetét.
Holnap ismét minden folytatódik ugyanúgy, mint eddig... ostoba álmok! Ha nem lennének hiányoznának, de néha túlságosan az elevenembe találnak.

"Ó förtelem! Káosz a neved!

Te ki jó vagy, tagadd meg ôt

s küzd le végzeted.

Nincs reménye sorsnak,

ha a gonosz markába kap.

Te ki jónak mondod magad,

védd meg igazad,

s gyôzd le önmagad.

Mert elveszik minden,

mi élô és holt,

S csak a Káosz az,

mi van, s már eleve volt."

És ha már az osztásnál tartok:
Gyűlölöm, hogy meg akarok felelni másoknak, olyanoknak is, akiknek pedig baromira nem kellene, hogy érdekeljen a véleménye.
Gyűlölöm, hogy az elcseszett gyerekkoromon képtelen vagyok túltenni magamat.
Gyűlölöm, hogy olyan torz önértékelési kép alakult ki bennem, amitől a feketét fehérnek a csíkosat pöttyösnek látom.
Gyűlölöm, hogy a szüleim képtelenek voltak támogatni amikor szükség lett volna rá.
Gyűlölöm, hogy másoknak a segge alá pakolnak mindent, nekem pedig sosem lesz saját lakásom.
Gyűlölöm a szüleimet, amiért úgy neveltek, ahogy; amiért úgy éltek, ahogy; amiért nem gondoltak a jövőmre, amiért eladták nagymamám lakását.
Gyűlölöm a gondolatot, hogy ha a szüleim meghalnak nem a sajnálatot vagy a gyászt fogom érezni, hanem a haragot, amiért egy csomó szar fognak maguk után hagyni, amit nekem kell eltakarítani.
Gyűlölöm, hogy nincs normális családom, és hogy sosem lesz.
Gyűlölöm, hogy az vagyok, aki.

Gyűlölöm, hogy gyűlölködök...

Tényleg jó lenne pozitív dolgokról írni. Ostoba picsa módjára arról postolni, hogy az "életemet átjárja az energia, megnyílok az isteni fény felé, hogy a szeretet elárasszon és kiteljesedjek, hogy boldogságot és békét sugározzak magamból, magam körül" - az ilyeneknek kivágnám a szemgolyóját és megkérnék egy aids-est, hogy hugyozzon bele.
Nem!
A mai napon a pusztító énem került előtérbe - ismét. Már ébredésem első percében elborított az ideg, a délutánra várható eseményektől. A 0,25 mg frontin valamelyest csillapította a feszültséget ... egészen addig, amíg a munkahelyemen nem szembesültem azzal, hogy nem lehet bejelentkezni az msn-re. Ami éppenseéggel nem lenne egetverő probléma, de igazából nem bírom józan ésszel felfogni, hogy miért fáj főnökömnek az, ha egy szerencsétlen program fut a háttérben. Ha azt gondolja, hogy emiatt kevésbé összpontosítok a munkámra akkor rohadtul téved. Természetesen nem én lennék én, ha nem találtam volna meg a kiskaput, amivel továbbra is tudok msn-ezni, hiába van tiltva a program. Bekaphatja az összes seggfej! Tiltakozásom jeleként szartam ma mindenre. Nem csináltam semmit egész nap az átutalások intézésén kívül. Lázadok! És nem érdekel ha kirúgnak! Ha ennyi pici szabadságot nem adnak, akkor menjenek a büdös picsába. És nem fogok elcseszett könyveket olvasni eladás technikáról, és nem érdekelnek az általunk forgalmazott gépek technikai adatai, és nem érdekel, hogy minek mi az előnye, nem érdekel, hogy a vevőnek hogyan kellene kinyalni a seggét! Lehet hogy nem tudok mit kezdeni a fene nagy szabadságommal, de nem tűröm hogy korlátozzanak olyan dologokban, amik másoknak nem ártanak, de nekem szükségesek ahhoz, hogy kibírjam a sok nyomorék parasztot, és a 8,5 órás munkaidőt, úgy, hogy még ebédszünetem sincs.
Szóval ez az, korlátozzátok csak le az msn-t, a youtube-ot, mindent, ami csak egy kicsit is jó lenne nekünk, viszonzásképpen viszont ne várjátok, hogy ettől többet dolgozunk vagy jobban: mert mégannyira sem fogunk - vagy legalábbis én biztos nem. Így is jó, nekem igazán nem esik nehezemre, hogy nagy ívben szarjak az egészre, ne csináljam meg amit mondanak, pontosabban megcsináljam, de csak szépen kényelmesen ráérősen. És ha kirúgtok nem fogok sem sírni sem sajnálkozni. Elvégre nincs miért. Senki és semmi sem pótolhatatlan. Személy szerint nem fogom sajnálni, hogy nem kell nap mint nap az idióta vevőket hallgatni, nem fogom sajnálni, hogy baszogatásokat hallgassunk azért mert valakinek épp rossz napja van, nem fogom sajnálni hogy nem kell látnom a főnök feleségét és gyerekeit kötőhártyagyulladásosan kóvályogni közöttünk. Nem fog hiányozni, hogy mivel nő vagyok az én feladatom és felelősségem az, hogy ha a degenerált paraszt vevők képtelen megtörölni a lábukat a lábtörlőben, akkor ganyézzak utánuk, kávét főzzek nekik, letöröljem a port az évek óta egy helyben álló árukról, amiket a kutya sem akar megvenni. Egyedül a pénz fog hiányzoni, ha kirúgnak de amiatt sem aggódok. Volt már sokkal-sokkal rosszabb is! Viszont nektek majd jó lesz újra betanítani egy embert, kivárni jópár hónapot, amíg képbe kerül arról, hogy milyenek is vagytok.
Haragszom rátok! Nem tudjátok mit csináljatok már jó dolgotokban! Főnök felesége is elém tol 4 papírt, hogy töltsem ki... az adatokat persze ő diktálja. Letörne a keze, ha neki kellene kitöltenie. Szidjátok a zsidókat és észre sem veszitek, hogy a ti ereitekben is jiddis vér csörgedezik.
Szánalmasak vagytok.

Nem bírom elviselni a tömeget/az embereket. Nem szeretek vásárolni járni (na jó, néha rámjön, 2 havonta 1x), főleg nem "shoppingolni", nem szeretek egy légtérben lenni idegenekkel, gyűlölöm az emberek szagát, az öltözködésüket, a megjelenésüket, a tekintetüket. Megvetem bennük azt, hogy a külsőségekre adnak.
Ha nem látom őket akkor viszont érdekelnek. Érdekelnek a gondolataik, az álmaik, a félelmeik. Az, hogy milyen értékrend szerint élnek és ítélnek. Hogy mi fontos számukra. Szeretek embereket megismerni, de csak anélkül, hogy "jelen lennének". Nem nélkül, név nélkül, jelzők nélkül. Csak a gondolataik érdekelnek, azoknak is csak a mélyebb árnyalatai. Előítéleteim vannak; ha egy emberre ránézek, elsőre el tudom dönteni róla, hogy érdekel-e a mondani valója, vagy sem. Az esetek 80%-ban jól mérem fel az illetőnek a "képességeit", pont emiatt utáloom a tömeget is. Kiábrándító látni, hogy mennyi "üres" ember van az utcákon...

Dante Cafe vs. Pécsi Püspökség

A Dante Cafe, amely az ország legjobb 5 kávézója közt foglalt el igen előkelő helyet, 2009.04.05-án zárta be kapuit, majd' egy évtizedes fennállást követően. Az ok: az épületet bérbeadó pécsi püspökség nem hosszabbította meg az augusztusban lejáró bérleti szerződést. Plusz lehetett még olvasni arról is, hogy a gazdasági váltság olyan mértékben súlytotta ezt a vendéglátó egységet is, ami miatt nem is várták meg az augusztust, hanem még a nyár előtt bejelentették a zárást. Ez utóbbi tény (valóban az? vagy csak nem akarják, hogy a püspöséget terror támadás érje, hogy lángoló fáklyákkal vonuljanak fel a püspöki rezidencia előtt, hogy fasiszta, pogány és ateista jelképekkel fessék tele a falaikat), mostanában egyre kevesebben engedhetik meg maguknak hogy éttermekbe, kávézókba járjanak. És a mondandóm meg is állhatna itt, de mivel ez az ÉN blogom, az ÉN véleményemmel, amiben azt fikázok akit csak akarok, ezért folytatom. Akinek nem tetszik, nyalja ki a kerek kis popsimat vagy látogasson Hello Kitty-s oldalakat.
"... a Püspökség jogi képviselője készséggel válaszolt a felmerülő kérdésekre. Dr. Szolga Róbert elmondta, a szerződés meg nem hosszabbítását a Kereskedők Háza alagsorában nyíló Pécsi Est Café megjelenése is indokolja, ami hasonló rendezvényprofillal rendelkezik, ezzel csökkentve a Dante vevőkörét." (forrás: bama.hu) - Most őszintén! Hány ember kellett hozzá, hogy ekkora faszságot kitaláljanak? Aki pécsi és ismerte a Dantet, tudja milyen hely volt - arról nem is beszélve, hogy egy, a nyárra tervezett forgatás helyszínéül is szolgált volna nagy eséllyel. Nem egy hagyományos kocsma. Lelke volt a helynek. Bár sokat nem jártam oda, mégis úgy érzem azáltal, hogy a hely bezár egy darab elveszik Pécs lényegéből. Lehet okolni a válságot is, de én a püspökséget okolom. Nagyon kíváncsi vagyok, mit terveznek a helyére. Mert persze a Pécsi Püspökség mindent akar. Már nem elégszenek meg azzal, hogy a Káptalan utcában lévő Cutty Sark teázót pénzmosásra használják. Bár jó hely, és szeretek is odajárni, de lássuk be: veszteséges! Ezt megmondhatnák azok is, akik ott dolgoznak.. Milyen érdekes, hogy papíron a veszteség mégis nyereséggé válik! Gondolom annyi a tisztításra váró pénz, hogy valami újat kell már kitalálni. És persze már a harkányi szálloda sem elég...

"Néha szeretlek titeket emberek...
... na jó csak vicceltem"

Mostmár érezhető a tavasz. Tetszik!
Az utóbbi időben lejegyzem az álmaimat. Bár a legtöbbje kusza és értelmetlen, vicces néha visszaolvasni őket. És persze olykor-olykor egyfajta tükröt is elém tart, amiben valós énemet is megpillanathatom ha nagyon figyelek.
Létezik többénűség tudathasadásos állapot nélkül? Mert ha igen, pár dolgot megmagyarázna...

Nehezen tolerálom az emberi modortalanságot, bunkóságot és főleg az idiotizmust. Ebből kifolyólag a munkahelyemen nap, mint nap idegrohamokkal küzködök, próbálom visszatartani a röhögést és/vagy próbálom nem a szemébe mondani az illetőnek hogy menjen haza és a megrakott édes szülőjétől kérdezzen hülyeségeket, ne tőlünk.
Vajon az embereknek hány százaléka képes arra, hogy elgondolkozzon azon, mekkora balfasz, és hogy mennyire nem kívánatos bizonyos helyeken? Szerintem félelmetesen kevés! Vagy azért, mert nem érdekli, hogy mások mit gondolnak róla - általában az ilyenek egy része az, aki még "normálisnak" mondható, vagy azért, mert a beléjük nevelt elvet követik, miszerint: "a vevőnek mindig igaza van".
Elárulok egy titkot:
EZ HAZUGSÁG! A vevő/fogyasztó a legrohadtabb állatfaj, ami létezik ezen a világon. Az emberek az utóbbi századokban túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy kitalálnak valami baromságot, és ahhoz keresnek "tettestársakat", olyanokat, akik nemcsakhogy támogatják az agybaját, hanem még ki is szolgálják őt.
Itt van ez a húsvét dolog is .. (amivel különösebb bajom nem lenne), erre jönnek hozzánk hogy nyuszi formájú süteményes mintát keresnek, mert milyen jó ötlet húsvét alkalmából ilyen süteményt felszolgálni.
Talán én vagyok maradi ... de bakker ha nyuszit akar, akkor dolgozzon meg vele/érte, és gyúrja ki kézzel, ne várja, hogy más csinálja meg helyette, és neki csak egy-mozdulatból meglegyen a nyomorék nyula. - de ez csak egy (aktuális) példa volt a sok közül, és persze lehet hogy nyugalmasabb perceimben nem így gondolom. És különben is, mi köze a húsvéthoz a nyúlnak? (lásd South Park 11. évad)

Szerencsére egy kis Puruttya-olvasás mindig lenyugtat, pont mielőtt ténylegesen elhatároznám, hogy a hátam mögött kiállított bárdot belevágom a következő vevő fejébe.
Szóval Ti, kik véletlenül olvastok, jobb ha ezután elgondolkoztok azon, hogy amikor bementek egy üzletbe az eladót mivel traktáljátok, mert nem tudhatjátok, nem-e én állok veletek szembe, a pult alatt lévő kezemben egy konyhakéssel/bárddal/aknavetővel/tankkal, vagy esetleg egy olyan, aki még nálam is rosszabb eladó - ha létezik egyátalán ilyen.

Persze jogos lenne a kérdés, hogy akkor miért ilyen helyen dolgozok. Nem lenne a hellyel és a munkakörrel baj, ha nem lennék a vevőkkel egy légtérben. Mert elsődlegesen nem az a feladatom, hogy kiszolgáljak - azt nem is vállalnám el! Nincs "kereskedelmi-vénám" - ezt már a főnök felesége is megmondta, bár elég kevés női véleményre adok, az övé pedig pont nem tartozik azok közé, akiké érdekel, de igaza van.
Nekem nem megy ez az adjuk el, vegyük rá, hogy vegye meg, legyünk mi a legnagyobb kurvák dolog. Van aki vér profi benne (annak egyébként análisan helyezném fel az eladni kívánt terméket)

Visszakanyarodva a húsvéthoz és egyes emberek "normálisnak" vélt ötleteihez. "Nagyrabecsült" kollégától tudtam meg a húsvét hétfő lényegét: akkor lehet a legjobban bebaszni. Hát gratulálok mindazoknak az igen értelmes emberi egyedeknek, akik ezt a nézetet vallják. Miért nem térdeltek le apátok elé és könyörögtök, hogy lőjjön titeket tarkón?

Beszélgetés:
Én: "megérnek ennyit a nők?"
Válasz: "*Nekem biztosan nem.
*Azért annyit nem tudnak nyújtani.
*A szex meg csak egy dolog, ha csak az kell, kurvázhat is az ember.
*Kaját meg lehet rendelni.
*A mosógép meg automata.
*Csókolom. :)
*A nők vérig sértődnek ezen, de ez az igazság.
*Túl sokat képzelnek magukról ahhoz képest, hogy egyre nélkülözhetőbbek.
*Hatalmas igények, bazinagy szempontok jellemzik őket a válogatásnál."

Én sem mondhattam volna jobban :)

Kedves Ismerősök!

Össze kellene hoznom egy kisebb csoportot egy látogatáshoz... pontosítok: börtönlátogatáshoz. Úgyhogy aki nem rest, van vér a pucájában, és van annyira "beteg", hogy érdeklődik az ilyesmi iránt, az gyorsan írjon nekem! (crisyta@freemail.hu). Már csak pár ember fér be...

Az "alien-história" folytatódik... Egy ismerősnek gyereke fog születni... a hobbijára költött pénzt ezentúl valószínűleg pelenkára költheti :( Pedig ő aztán jobb sorsot érdemelt volna. Persze amint a világra jön a poronty nem fogja megbánni, szeretni fogja, és azt hiszem még jó apa is lesz belőle, de .. (és igen, itt jön a "de") annyi mindenről lemarad. Erről a mondatról pedig az jut eszembe, amikor jópár éve öngyilkos lett egy jóbarátunk. Páran azt mondták, hogy hülyeséget tett, mert a problémát biztos meg lehetett volna oldani, mert így annyi mindenről lemaradt ...
Gyerek vállalás = öngyilkosság? És a két rossz közül melyik a jobb? Én tudom melyiket választanám!

Tudom, hogy csak én látom ennyire ferdén és kisarkítva ezt a dolgot, de néha jó lenne tükröt tartani mások elé is, hogy nézz bele, láss egy kicsit előre ... félek 4 év múlva 2 évtizedni barátság fog megszakadni egy gyerek miatt...


Nem tudok felnőlni. Furcsa, hogy míg mások már elvárják, hogy a tizenévesek magázzák őket, én még mindig inkább csak annak élnék, amit éppen szeretek csinálni, legyen szó olvasásról, játékról, akármiről. Nem tudnék és nem is akarok lemondani egy gyerek kedvéért semmiről. Nem becsülöm az életet annyira, amennyire kellene, ez tény, viszont jobban becsülöm annál, semhogy a sajátomat elcsesszem egy másikért. Önző vagyok. Vannak akik felfogják a mondanivalóm mögöttes tartalmát, vannak akik nem. Az utóbbiak gyerekeket fognak szülni és nemzeni, és a magasabb értelmi képességgel megáldottaknak legalább egyszer biztosan meg fog fordulni a fejükben, hogy lehet hogy jobb lett volna, ha nem vállalják a gyereket.

Amikor megnézem a statisztikámat mindig kedvem támad írni pár sort. Aztán a pár sorból mindig több lesz. Jó érzés, hogy vannak vissza-visszatérő emberek, akiket ismeretlenül is érdeklek. Bár pár évvel ezelőtt kaptam egy levelet, pontosan már nem emlékszem rá, de az volt a lényege, hogy mekkora hülye picsa vagyok, amiért ilyeneket írok. Az illető mindezek ellenére sokszor visszanézett az oldalamra. Hehe... azt hiszem erre mondják, hogy a rossz reklám is reklám, noha nekem nem szándékom reklámozni magamat, épp elég beteg nézeteim vannak ahhoz, hogy kellőképpen elborzadjon az először idelátogató :)

Az utóbbi napokban, mintegy roham-szerűen elkezdtek érdekelni a ritka és veleszületett betegségek. Vicces, hogy a puruttyán látott videó keltette fel ennyire az érdeklődésemet. Van ez a progéria dolog ... És bár megvan a magyarázata, miszerint az 1.sz.Kromoszóma LMNA génjében bekövetkező mutáció okozza, az egészben van valami rejtélyes. Talán csak én szeretek beleképzelni mindenbe egy kis "extrát", de nekem egyből valami lelki tényező jutott eszembe. A "mindennek van oka" elméletből kiindulva arra gondoltam (félretéve a racionális magyarázatok és a genetikát) hogy talán a reinkarnációnak is köze van a dologhoz. Egy nagyon öreg lélek egy fiatal testben...

Majd máskor folytatom az okfejtéseimet, most még ki sem látok a fejemből a kómától..

Néha nem tudok kiigazodni magamon. Utálom az embereket. Viszont vannak olyan helyzetek, illetve olyan emberek, akikkel nagyon szívesen foglalkoznék, törődnék; akik érdekelnek, és akiket látatlanul is "szeretek". Erre varrjál gombot! ...

Nincs bennem akkora hazaszeretet, mint amekkora "elvárható" lenne. Mégis úgy gondolom mint minden nemzetnek, a magyaroknak is megvan a maguk kultúrája és múltja, és bár baromira utálom a magyar történelmet, mégsem elhanyagolható a szerepe Európa történelmében.
Egy kicsit már számomra is vérlázító, ami ebben az országban megy, ennek hangotadva szeretnék közzétenni itt egy linket:

Elkerülhető-e a tudatosan szított polgárháború?

Egy kicsit hosszú, de 10 percet megéri rááldozni.

27 éves lettem.
Egyik halacskám olyan, mint egy 9 éves, a másik halacska pedig mint egy 70 éves.
Arra gondoltam milyen jó lenne, ha minden évben megemlékzetem volna a születésnapjaimról, hogy mivel és hogyan teltek (pl. úgy, hogy leírom)... aztán rájöttem, hogy jobb, hogy nem emlékszek mindre. Pár ilyen "nagy nap" eszembe jutott, ... nem kellett volna.
Nem panaszkodok, idén sokan felköszöntettek, és egy kis szokásos malőrtől eltekintve egész jól telt.
A "nagy célok" azt hiszem elérhetetlenek. A kisebbek viszont megvalósíthatóak, mint erre a tegnapi ajándékom példa is volt. Lehet, hogy nem lesz saját lakásom, lehet, hogy nem fogom tudni elvégezni az iskolát, de legalább vannak olyan "kis" cuccaink, amik a mindennapjainkat teszik jobbá. És az is valami, főleg, hogy nem hitelből vettük, és mi teremtettük meg hozzá az anyagi alapot. Erre büszke vagyok.
Ez van ...

Gyűlölöm a nőket.... Pont!

Olyan szintű csalódás és fájdalom van bennem, hogy lassan tényleg beleőrülök.
Szeretnék sétálni, azzal, akivel vagyok; szeretnék néha vacsorázni menni - legalább évforduló alkalmával-, szeretnék közös programokat, múzeumokba elnézni, kiállításokra, kirándulni, mindegy mit, csak néha menni valahova!!
Nem szeretem a tömeget, nem arra van szükségem, hogy emberek között legyek, hanem arra, hogy ne csak a négy fal között legyek - még ha el is tudom magam foglalni - hanem hogy akihez tartozom, azzal együtt kimozduljunk, és ne csak egy évben egyszer, ha esetleg nyaralni megyünk.

Kevés vagyok ... sosem leszek elég, sem elég jó. Hogyan változtassak a negatív önértékelésemen? Hogyan javítsak a "belém nevelt" pesszimizmuson?
Nagyon fáradt vagyok és reményvesztett.

A lehetőségről, mely ma adódott álmodni sem mertem volna.. elkiabálni nem akarom, kivárom a végét.
Nincs is annyira messze Szeged...

Lehet, hogy már volt post erről, de nem fogom végignézni mind az ötszáz valahány postot, ahhoz, hogy tudjam, írtam-e már ilyesmit. Úgyis arról írok, amiről akarok, aki ebben akadályozni próbál, annak jajj lesz ...

Szeretek hatásokat kiváltani másokból. Félreértések elkerülése végett itt nem a nemiségre vonatkozó hatásokra gondolok, azok nem jelentenek számomra semmit. Manapság úgyis az a divat, hogy ha már kidobnak valahol egy cicit, akkor a férfiak csorgó nyállal tapasztják a tekintetüket az említett testrészre. Azokról a nőkről pedig főleg megvan a véleményem, akik ezt ki is használják (a prostikat pl. sokkal többre értékelem náluk).
Azokra a hatásokra gondolok, amik a szellemet, az elmét .. a pszichét érintik - és persze a lelket. Ezekre a visszajelzésekre pedig nagy szükségem van.
(Talán ezért kapok -kaptam- dührohamot akkor, amikor vki hátat fordít nekem és nem válaszol a kérdéseimre - ez főleg egy valakit érint). Az ok nagyjából már körvonalazódott, bár nyilván egy "szakember" 2 mp alatt levágta volna azt, amire én hetek, hónapok alatt jöttem rá.
A kulcsszó: Feltétel nélküli pozitív értékelés. Úgy olvastam, hogy ha gyerekkorban ezt valaki megkapja, akkor egészséges önértékelési képet fog tudni magáról alkotni. Úgy hiszem nálam ez elmaradt ... sőt ... nem hibáztatok senkit (dehogynem, de odáig még nem jutottam el, hogy ezt magamnak is bevalljam), de egyik szülő részéről csak negatív értékeléseket kaptam. De abból aztán bőven. Igazából ilyen családi háttérrel magam mögött nem is kellene csodálkoznom, hogy olyan lettem amilyen.

Visszatérve a hatásokra, amiket más emberekből váltok ki: baromi jó érzés, hogy ha a célzott személy felfigyel rám. (A legelső ilyen "akcióm" kedvenc írómmal volt kb 6 éve, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. ) Sikerélmény a javából. Jól esik, ha valakinek felkeltem az érdeklődését, úgy értem nem mint nő, hanem mint gondolkodó lény. És persze az is nagyon jól esik, ha valaki kíváncsi rám, a gondolataimra, a véleményemre. Nagyon tudom értékelni az ilyet.

Aztán egy kis nem is ide tartozó személyeskedés:
ma 5 éve ... egyetlen szó hogy meg tud változtatni életeket... de főleg az, ami a szó mögött van.

Nem értek a politikához és a gazdasági viszonyokhoz sem, de azt már én is látom mekkora szarkupacba vagyunk beágyazódva. Az az énem, aki eddig egyátalán nem foglalkozott ilyesmivel, nem érdekelte mi van a nagyvilágban, még az is elkezdett egy kicsit félni.
Nem akarok így ebben az országban élni. Miért cseszik el a világot? Miért kell az embereknek egy csomó fölösleges dolgot csinálni, amivel mindig csak rontanak a helyzeten? Húzzák az időt, tépik a szájukat, olyan dolgokkal foglalkoznak, aminek semmi haszna, semmi értelme nincs, ráadásul sosem érnek a téma végére, újra előveszik a régi sablonokat, újra és újra megrágják, és sosem jutnak előrébb. Miért nem képesek egy működő társadalmat létrehozni? Nem lehet mindenki boldog, de nem az lenne a cél, hogy ne félelemben és szorongásban éljünk?
Gyerekként azt mondták, addig örüljek, amíg tanulhatok, és nem kell dolgoznom. Nem értek ezzel egyet. Bár gyerekként nem kellett azzal foglalkoznom, hogy megint emelik a gáz árát, és 2000 fővel nőtt a munkanélküliek száma, de szabad sem lehettem. Akkor a szülők korlátoztak abban, hogy teljes életet élhessek, most pedig az állam teszi ugyanezt. Úgy kezelik a lakosságot, mintha 8 éves gyerekek lennének.
Gyűlölöm az embereket, gyűlölöm azokat, akik kívülről irányítják az én életemet is, gyűlölöm azokat, akik befolyással vannak a boldogulásomra, azokat, akik folyamatosan keresztbe tesznek, azokat, akik önző módon csak azzal foglalkoznak, ami éppen akkor nekik jól esik, és figyelembe sem veszik, hogy ezzel másnak mit okoznak.
Utálok másoktól függni, legyen ez szülő, barát, társadalom, munkahely, .. akármi.
Forradalmat akarok, kiélni a bosszúmat azokon, akik ilyenné tettek, elvágni pár torkot szépen lassan, miközben a szemükbe nézek, addig kínozni a képmutató és hazug, öntelt embereket, amíg már ők kívánják saját halálukat.
Káoszt akarok. Pusztulást. Világégést. ...
.. vagy csak egy szép csendes szobát, virágos rétre nyíló ablakokkal egy elmegyógyintézetben.

A macskák ...
Sokkal jobban szeretem a macskákat, mint a kutyákat. Talán mert a kutyákban szolgalelküséget látok, míg a macskák önkényesek. Vannak, akik nem szeretik a macskákat, elvégre belepisil a homokozókba, párzáskor elég ijesztően tudnak nyávogni, megkövetelik a figyelmet, nem ragaszkodnak hűségesen az emberhez stb,stb.
Nekem viszont egy macska simogatása végtelen nyugalmat ad. Nem úgy szeretem a macskákat, mint a azok a macska-fanatikusok, akik a telefonukra, monitorukra macskás háttereket raknak, és a lakásukban/házukban több generációnyi nyávogót tartanak.
Ezekhez az állatokhoz való kötődésem oka talán az, hogy gyerekként volt egy macskám. Már a születése is elég bizarr volt, ugyanis a nőstény cicus valamiért az ágyamat szemelte ki a legmegfelelőbb helynek arra, hogy világrahozza a kölykeit. Így született Guszti .. a névadás sosem volt az erősségem, ezért azt a nevet kapta, amilyen napon született. 11 évig élt. Mivel gyerekként eléggé magamba fordult, visszahúzó típus voltam, ráadásul olyan helyen laktunk, ahol semmiféle "közösségi élet" (értsd alatta:bandázás) nem volt, ez a macska jelentette a legkellemesebb társaságot.
Már lassan 9 éve, hogy elpusztult, de még mindig intenzíven érzem a hiányát. Nem tudom milyen lehet egy közeli hozzátartozó elvesztése, de úgy gondolom ennek a macskának a halála, felér egy rokon halálával. A nagyszüleim nagyon régen meghaltak, még gyerek voltam, nem voltak sajnos jelen "életem nagy pillanataiban", viszont a macska mindig ott volt, egyfajta pótlékként.
Megsimogatni egy macska bundáját, belenézni a szemébe ... nagyon hiányzik!

Erőt vett rajtam a tanulási vágy, úgyhogy gyorsan le is kaptam tegnap a polcról a már elkezdett [de egyéb érdeklődési kör miatt abbamaradt] pszichopatológiás könyvet, és ismét belevetettem magam. Pszichodinamikus modell, behaviorista modell, kognitív modell ... hihetetlen módon bele tudok lelkesülni, még aludni is alíg bírtam. Jó lenne ha ezzel foglalkozhatnék.

Összeszámoltam a pénzemet. Nem elég ahhoz, hogy elkezdhessem az iskolát. A tandíj is felment, ráadásul ha diák nélkül kell vonatoznom, akkor az utazási költség egy félévre több, mint a tandíj. És akkor még ott van a szállás, nem ártana enni is abban a 2 napban, amíg fent vagyok Pesten, és persze azok a tanfolyamok, amik az iskola mellett vannak és fizetősek - bár a hallgatóknak jelentősen olcsóbb, mint másoknak. Tankonyvek, miegymás ... nem pesszimizmusból mondom, de sajnos nem fog menni. Talán ha egy évig lemondanék mindenről, akkor összejönne ... egy kis időre. Ha havi 30-40E-t félre tudnék tenni nem lenne gond. Nade hol van nekem annyi pénzem hogy ezt megtehessem? Évek óta mondogatom magamban, hogy majd jövőre, majd jövőre, közben egyre szarabb lesz a gazdasági helyzet, a pénzünk, ésatöbbi ... Nem mondom hogy feladtam a reményt, de nem is áltatom magam. Viszont nem fogok egy évig megvonni magamtól mindent ahhoz, hogy utána még 3 vagy 4 évig szintén úgy éljek, hogy csak az iskolára és az utazásra van pénzem, az életre pedig semmi (na nem mintha olyan nagy életet élnék, amihez olyan sok pénz kell, de akkor bizony egy ideig hiába is lenne karácsony, barátoknak születésnap, miegymás).
Hát ennyi ...
Maradok az autodidakta tanulásnál, és bár azzal, hogy benyakalok pár pszichos könyvet nem lesz se jobb állásom, se több fizetésem, már messziről meg fogom tudni mondani, hogy kinek milyen természete van, milyen elfojtások, tudatalatti folyamatok és tanult mechanizmusok alakították ki a személyiségét.

Kapjátok be gyíkok, ... én leléptem!

Én nem értem mi a fasznak kell titkolózni, mártír és szenvedő fél szerepet játszani, ahelyett, hogy megpróbálna nyíltan, őszintén beszélni velem. Persze könnyebb kifogásként felhozni azt, hogy nem érteném meg, és könnyű ráhúzni mindenre azt, hogy mert kiakadnék tőle, de könyörgöm! Legalább egyszer próbálná meg! Én próbálok itt mindenféle belső világot létrehozni, próbálok azon lenni, hogy tényleg jó legyen,hogy a pesszimista világnézetem és az emberutálatom a kapcsolatban ne legyen jelen, cserébe csak őszinteséget kérnék. Egy kis nyíltságot. Ehelyett kapok hátbaszúrásokat és önérzet sárbatiprást.
Felelős vagyok mindezekért én is! Nem vagyok ártatlan, de tartottam magam a megbeszéltekhez, és elvártam volna, hogy a kompromisszumok kölcsönösek legyenek. De miért csak én tartom magam a szavamhoz?
Nem úgy működik egy kapcsolat, hogy a partnerek őszinték egymáshoz és nem tesznek olyat, ami a másik felet bántaná? Vagy ez az elképzelés abszurd, netán maradi lenne? Miért nem várhatom el ezt attól, akivel élek? Azt válaszolja erre, hogy mert nem érteném meg. Ő ezt már előre tudja, anélkül, hogy megpróbálta volna velem megbeszélni?! Vagy talán az a baj, hogy véleményem van? Úgy tűnik igen.
Szóval legyek egy kibaszott zombi, aki eltűri, hogy a pasija más nőknek írogat olyan leveleket, amiben önmagát sajnáltatja, a kapcsolatát úgy tűnteti fel, mintha maga lenne a pokol, viseljem el, hogy lelkileg szarik rám, mosolyogva tűrjem, hogy ha nem noszogatom, akkor semmiféle közös programot nem szervezünk. Bólogassak, hogy jó az, ha hétköznaponként bár csak pár órát vagyunk együtt, és a hétvége 80%-ában sem látom. Ne legyen önálló véleményem, mert ha van, és az más, mint az övé, akkor már "rossz" vagyok.
Én vagyok a gonosz barátnő, aki nem érti meg szegény fiú igényeit, akinek semmi nem tetszik, akinek tele van a töke az egész kibaszott világgal, aki csak menekülni akar, de tenni nem, aki csak a negatívot sugározza magából, aki utálja a munkáját, aki utálja az embereket, és aki miatt a szegény fiú inkább másokhoz menekül, másokkal beszélget, mások ismeretségét keresi.

Csak az a szegény fiú arra nem gondol, hogy ha csak egy kicsit is odafigyelne a csúnya gonosz barátnőre, és őszinte lenne vele, akkor nem lenne bizalmatlan, és nem lennének problémák ...

Jó érzés kimozdulni abból a világból, amiben élek. Belekukkantani valami másba, mást csinálni, mint amit nap nap után monotonon, megszokásból ...
Szeretném feldobni az életemet. Szeretnék valamit tenni ... és nem csak elmenekülni.

És jó lenne nevetni.. sokat nevetni és bolond dolgokat csinálni, csak a vicc kedvéért és önmagunk szórakoztatásáért.

Ha nincs hír, az jó hír .. úgy tűnik ez nálam is így működik.

Egyébként pedig van valami vérpezsdítő és izgalmas a káoszban, főleg akkor, ha a káosz nem a saját világodban van, hanem a körülötted levőben.