Esni kezdett. Első pillantásra enyhülés hozó nyári zápornak indult, amiért oly sokan fohászkodtak az utóbbi napokban. A fohász meghallgattatott, az égi áldás megérkezett. Kopogni kezdett az ablakon, halk kipp-kopp hallatszott, majd pillanatok alatt félelmetes dörömböléssé változott. A két szoba közt a küszöbön álltam tehetetlenül, agyamon végigfutottak az utóbbi napok hírei, hogy milyen károkat okozott a jég. Rendben van, hogy esik a jég, még az is elfogadható hogy az ország más, kevésbé védett területein károkat okoz, de eddig a Mecsek lábánál biztonságban éreztem magam mindezektől. Egészen mostanáig. Hallható volt, ahogy először kisebb, majd egyre nagyobb jégdarabok csapódnak az ablaknak. Hallottam az üveg repedését, majd azt, ahogy betörik, szépen sorban egymás után az összes. Akár kövekkel is dobálhatták volna, diónyi és cseresznye nagyságú jégdarabok vágódtak az üvegnek. Félelmetes volt hallani és látni, mintha soha nem akarna végeszakadni. Nem tudom mennyi ideig tartott, a fülemre tapasztott kézzel álltam, teljesen lebénulva még mindig a két szoba között és csak nézni tudtam ahogy a repedések tovább mélyülnek, majd az üvegszilánkok a két ablak közé hullanak le. Nem tagadom; féltem. Valami olyan ősi félelem ütötte fel bennem a fejét, ami eddig kis mértékben csak akkor mutatkozott meg, ha vihar közben az ég dobhártyaszaggatóan zengett. De még akkor sem ennyire. A legrosszabb az egészben a tehetetlenség volt, nem tudtam mit tehetnék azellen, hogy a jég ne szaggassa darabokra az ablaküveget. Szerencsére a kár anyagilag nem érint minket (ilyenkor jó hogy bérlők vagyunk), ráadásul hideg sincs, hogy problémát okozna pár napig törött ablaküvegek mellett élni.
Nem láttam, nem éltem még át ilyet, s bár csak 27 éves vagyok, bízom benne, hogy soha többet nem kell részese lennem annak, amikor a természet pusztítani kezd.