A macskák ...
Sokkal jobban szeretem a macskákat, mint a kutyákat. Talán mert a kutyákban szolgalelküséget látok, míg a macskák önkényesek. Vannak, akik nem szeretik a macskákat, elvégre belepisil a homokozókba, párzáskor elég ijesztően tudnak nyávogni, megkövetelik a figyelmet, nem ragaszkodnak hűségesen az emberhez stb,stb.
Nekem viszont egy macska simogatása végtelen nyugalmat ad. Nem úgy szeretem a macskákat, mint a azok a macska-fanatikusok, akik a telefonukra, monitorukra macskás háttereket raknak, és a lakásukban/házukban több generációnyi nyávogót tartanak.
Ezekhez az állatokhoz való kötődésem oka talán az, hogy gyerekként volt egy macskám. Már a születése is elég bizarr volt, ugyanis a nőstény cicus valamiért az ágyamat szemelte ki a legmegfelelőbb helynek arra, hogy világrahozza a kölykeit. Így született Guszti .. a névadás sosem volt az erősségem, ezért azt a nevet kapta, amilyen napon született. 11 évig élt. Mivel gyerekként eléggé magamba fordult, visszahúzó típus voltam, ráadásul olyan helyen laktunk, ahol semmiféle "közösségi élet" (értsd alatta:bandázás) nem volt, ez a macska jelentette a legkellemesebb társaságot.
Már lassan 9 éve, hogy elpusztult, de még mindig intenzíven érzem a hiányát. Nem tudom milyen lehet egy közeli hozzátartozó elvesztése, de úgy gondolom ennek a macskának a halála, felér egy rokon halálával. A nagyszüleim nagyon régen meghaltak, még gyerek voltam, nem voltak sajnos jelen "életem nagy pillanataiban", viszont a macska mindig ott volt, egyfajta pótlékként.
Megsimogatni egy macska bundáját, belenézni a szemébe ... nagyon hiányzik!