Felperzselek mindent. A lángot a hazugságok táplálják, abból pedig bőven van. A tűz szétterjed az ereimben, feketére kormozza a lelkem. A testem lebénul, csak egy üres váz. Már rég halott vagyok, a végtagjaim jéghidegek, semmi nem tud felmelegíteni. A kín maró cseppjei végigfolynak az arcomon, felhorzsolt bőrömből sisteregve szivárog a lét.

Miért kellett ezt? Miért kellett így?

Mi vagy, amitől az őrület árama ennyire magával ragad és áttaszít egy kaotikus dimenzióba? Ahol a rémálmaim életre kelnek, és nincs hatásom a tetteim felett. Itt már minden mindegy. Veszítettem. Elbuktam. Bántottalak és bántottál. Küzdelem, remény mindhiába. Csak azok a percek maradtak, amiket becsomagoltam és rejtett kincsként őrzök. Itt élsz bennem. Darabjaimra morzsolsz. Tálcán nyújtottam a legnagyobb értéket, melyet ember hordozhat önmagában, felhabzsoltál mindent, nem figyelve, hogy egyre kevesebb marad. Mostanra elfogyott a lelkem utolsó szelete is. A könnyeimmel együtt elfolyt minden értékem, minden vágyam és reményem. Az utolsó virág is elhervadt, száraz kóróként növi körbe a csontjaimat.

Az oroszlán széttépte a neki vetett húst. Mivel nem kapott többet, önmagát kezdte marcangolni.

Hogy milyen érzés?

Egyik irányból gyönyörű, tele van tisztasággal, önzetlenséggel, önfeláldozással. Érzem, hogy ki tudnám fordítani a világot a négy sarkából, érzem mekkora erővel ruházna fel, hogy milyen tökéletességet és teljességet adhatna.

Másik irányból összefacsar, kiszippant belőlem mindent, megnyomorít és tehetetlenné tesz.

A határmezsgyén ingadozok, egyik irányba sem billenek. Az egyikbe azért nem, mert nem akarok, a másikba azért, mert egymagam nem vagyok elég hozzá.

Röpke pillanatokat ragadok meg és próbálom feledhetetlenné tenni. Számomra azok is.

Szeretném úgy érezni a boldogságot, hogy nem fáj közben. Szeretnék kitörni abból a mélységből, ami megvakít; a csápok körém tekerednek, keresztüldöfik a bordáimat.

Álmatlanok az éjszakák, rettegem a pillanatot...

Mindenkinek a maga szintjén... olyan kusza minden. Próbálok megállni az örvényben, de a sodrás erősebb nálam.

Hálát adok a Sorsnak, amiért nekem fáj, és nem én okozok még több fájdalmat. Egyik sem jó. És én is bántok másokat, akaratom ellenére. Nem tudom megbocsájtani a tetteim okozta sérüléseket. Ahogy magamnak követelném a jóvátételt fordított esetben, úgy érzek kényszert arra, hogy betapasszam azokat a sebeket, amiket én okoztam. De nem lehet, tudom, hogy nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat. Ha varázsló lennék mindent tisztára mosnék, érzelemmentesre.

Nem tudom ki vagyok, melyik én vagyok Én? Senki sem lát egészben? Aki lát... ő elfogad, ő különleges. "Víztestvér". De mások csak darabokat látnak. És akinek szeretném, nem mutathatok meg minden darabot. Így is sok olyat látott, amit nem kellett volna. Talán ha nem látja azokat... talán lenne reményem...talán elég lennék.

Rettegem a percet...mikor szóra nyílnak az ajkak. Megállítanám az időt, vagy elpusztítanék mindent, csak hogy ne kelljen megélnem...felégetném a világot azzal a tűzzel, ami bennem lobog. A lángok mindent megtisztítanának. És talán új sárkányok születnének.

Annyira fáj...

Az élet egy kurva nagy háború, ami kisebb-nagyobb csaták sorozatából áll. Vannak szövetségeseink és ellenségeink. Néha valakiről kiderül, hogy a másik oldalon áll, mint hittük, vagy éppen semleges. És néha rátalálunk egy ellenséges csapatra, akiről azt gondoltuk, hogy semmi hadereje nincs. Nem értek a hadvezetéshez. Csak azt látom, hogy a csapatok felsorakoznak, van aki mellém áll, és olyan valaki van ellenem, aki nem is ismer mégis ítélkezik. Árad belőle az a fajta érzés, hogy ha már neki nem jó, másnak még rosszabb legyen. Ismerem ezt az érzést... felismerem ha valakiben ott lakozik. Egyetlen egyszer sem látott még. Sosem nézett a szemembe. Szánalmas, ahogy kielégíti az, ha nekem valami rossz, alattomosan takarózik azzal, hogy az viszont másnak jó. Lüktet benne a gyűlölet. Nem értem őt. Nem ártottam neki. Csak annyit tud rólam, amit másoktól hallott. És az egy útról jövő információ mindig szubjektív. Főleg ebben a csatában.

Nem várom - nem is várhatom - el senkitől az empátiát, sem azt, hogy a történéseket több szempontból megvizsgálja. De az igazságérzetem lázad, amikor tudomást szerzek arról, hogy olyan emberek ítélkeznek fölöttem, akiket kicsinyes életükben az tesz boldoggá, ha valakit mások ellen hangolhatnak.

És vannak a befolyásolható emberek. Talán ők a legrosszabbak. Ma még mellettem áll holnap ellenem van. Az határozza meg kinek a pártját fogja, hogy éppen melyik oldalról kapja az impulzusokat. És hogy milyen kedve van.

Kicsit kezdek bízni valakiben. Talán mellettem áll, ha mégsem, akkor legalább remélem semleges. Vagy én lennék annyira elveszett, hogy minden szalmaszálban keresem az értéket?

Aztán ott van a másik dolog ... egy "ígéret", egy utópia. Talán érdemesebb lenne azt választani. Bár azt hiszem halott lélekkel élném meg.

Szavak...

Boldog télapót!

Pár szem gumicukor és 3 pohár száraz vörösbor. És máris szép a világ :)

Ébredezik a város...

Bárcsak felébrednék végre én is!

"People are asleep. When they die, they wake up."-- Imam Ali ibn Abi Talib

Sokszor eszembe jut; minden szarság ellenére szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok mert vannak barátaim, akikre számíthatok, és akik szintén számíthatnak rám. Szerencsés vagyok, mert minden szervem, testrészem a helyén van, és működő képes (még ha esztétikailag nem is vagyok vele 100%-osan megelégedve). Szerencsés vagyok, mert olyan életszemlélettel rendelkezem, ami az esetek többségében előre visz, még akkor is, amikor a padlón ülök és eszem ágában sincs felállni. Szerencsés vagyok, mert vannak, akik szeretnek, akiknek fontos vagyok.

Nem lehet mindent 100%-osan kihasználni, így is nagyobb lángon égek, mint egy átlag ember. Tudom hogy így is nagyon sok mindenben szerencsém van, néha kisebb, néha nagyobb dolgokban, és ha csak 98%-ot kapok, elégedetlenkedek, mintha nem kaptam volna semmit.

Jó lenne ha minden tökéletes lenne, erre törekszem, mindenben ezt akarom. Az embernek viszont van egy olyan hibája, hogy nem tud tökéletes lenni.

Az elégedetlenség sok esetben előre visz, egy bizonyos szint után már azonban hátráltat.

Nem tudok mindent uralni és irányítani, bármennyire is szeretném. Sok dolgot igen, azokból mindig igyekszem kihozni a lehető legjobbat.

Egyetlen napon három különböző területen, három különböző embernek oldottam meg a problémáját többé kevésbé. Egész jó arány.

Ha varázsló lennék, akkor azoknak, akik nekem számítanak minden gondjukat eltüntetném. Akkor is, ha ez mások kárára megy...

A legutóbbi bejegyzésem pontosan a 700. post volt. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy véletlen baleseteket szenvedhet az, aki nem frissíti rendszeresen a blogját, így ezt kikerülendő, teszek ide egy megnyilvánulást.

Az utóbbi hetek leginkább arról szóltak, hogy a melóhelyen csökkenteni akarják a bért és a munkaidőt, illetve a létszámot is. Tettem lépéseket annak érdekében, hogy ne kerüljek a híd alá, így ezen a héten vagyok utoljára a cégnél. Ráadásul a bérszámfejtő kolléganő táppénzre ment, így az ő munkája is nyakunkba szakadt. Nem részletezem. Az összes f**om tele volt mindennel. Úgy tűnik jövőhéttől végre az életemnek ez a része tisztázódik.

A másik része .. hagyjuk. Huza-vona. Nem akarok egyedül lenni.

Annyi mindent lehetne csinálni, de semmi erőm hozzá. Nincs kedvem szép mondatokat fogalmazni, metafórákkal kifejezni a torz, megfeslett lelkiállapotomat. Valójában nincs kedvem semmihez. Kellene pár hét.. vagy pár hónap. Messze innét, messze a gondoktól, a folyamatos küzdelmektől. Kellene valaki aki gondoskodik rólam, megoldja helyettem a felmerülő nehézségeket, eldönti mit akarok enni, mit inni, és még azt is, hogy mikor akarok aludni. Szeretném egyszer végre úgy igazán elengedni magamat, csak egy kicsit... a végkimerülés felé közeledem, szépen lassan, lépésről lépésre. Mondanám, hogy csodálom, hogy még nem estem össze, de nem mondom, mert még ez is megtörtént.

Nemrégiben feltettem a kérdést; meddig lehet ezt bírni? Válaszként pedig bedőlt egy újabb túlélendő esemény, ami végleg lemerített minden tartalékot. Pittyegek. Lassan és halkan. Mostmár tényleg csak egy kevés kell a végső némaságig.

Nem tudom mi végre születünk le embernek. Azt mondják az okosok, hogy a tapasztalások miatt. Nem értem. Ahogy látom, a tapasztalások azok, amik elsőként nyomorítják meg az ember személyiségét és lelkét, teszik tönkre az életét, az énképét, a jövőbe vetett hitét, és veszik el a reményeket. Nem csak önmagamban, hanem magam körül is látom azokat az embereket, akik belerokkantak egy-egy történésbe, látom mik lehetnének, ha nem történik velük az, ami, vagy éppen nem nyomorítja meg őket más érzelmileg.

Azt is látom mi lehetnék én, ha elhagynám a kishitűséget és a ragaszkodást.

"Mivel szegény vagyok

Álmom van csupán,

Álmaim lábad elé terítem.

Finoman lépj,

Mert álmaimon gázolsz."

Feladás..

Néha el kell fogadni olyan tényeket, amin nem lehet változtatni. Olyan történéseket, amik közvetve érintik az életünket, amiket nem mi váltottunk ki, hanem rajtunk csapódik az eredmény. Nem lehet kivédeni, talán csak akkor lehetne, ha az ember visszahúzódna egy barlangba, és senkivel nem érintkezne. Bár akkor is számba kellene venni időjárási és egyéb természeti tényezőket.

Sokat harcoltam olyan dolgok ellen, amik törvényszerűek, próbáltam kivédeni, kikerülni, makacsul az ellenkezőjét csinálni. De amikor a barlang fala egyszerre 3 helyen kezd omlani, a leglogikusabb kimenekülni, nem pedig faágakkal kitámasztani. És keresni egy új barlangot. Mindent hátrahagyni.

Amikor elfogy minden erő, minden küzdeni akarás, és a reménytelenség győzedelmeskedik, akkor feladom, beletörődök abba, hogy nem tudok rajta változtatni. Sokszor baljósabbnak látok helyzeteket, mint amilyenek azok valójában, előre eldöntöm, hogy csak rosszul alakulhat, beletörődök a bukásba, megszűnik a görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy sikerüljön és hagyom szétfolyni a dolgokat. És mégis... visszagondolva, az ilyen alkalmakkor dőlt el igazán, hogy a helyzet valójában mégsincs veszve, és csak a komor jövőképemet vetítettem ki magam elé, és éltem bele magamat.

Sosem voltam optimista. Azt mondják az a szegények drogja. Jobb pillanataimban reálisan látom az életemet, reálisan látom mások jövőképét - még akkor is ha hallgatások, vagy éppen hazugságok szennyezik.

Biztonságot szeretnék. Gondolom mindenki erre vágyik. Jó lenne tervezni, de nem látok előre. Minden homályba burkolózik, ingoványos. Szeretnék egy biztos pontot, amihez lehet igazodni, amihez lehet viszonyítani, amiben lehet hinni. Hiányzik a hit. Tudom hogy nem másban kellene keresnem, hanem önmagamban. Vége lehetne már ennek az évnek. Lehetne már tavasz. Addigra úgyis eldől oly sok minden...

Üresség.... de legalább jobb, mint a fájdalom. Azt hiszem esetleg sírnék, hátha attól valami jobb lenne, bár nem hiszem.

Keserédes "győzelem". Kimondott és ki nem mondott dolgok, kétségek, makacs ragaszkodás az elvekhez, a jelképekhez. Jó lenne tényleg mindent leírni ide, feszít belül, kényelmetlen.

Van amit nem akarok megtenni, mégis célszerű, praktikus. Van ami számomra többet jelent, mint másnak, és igen, csak egy fém tárgy ... de akkor is!

Keresem mi okozza azt a kényelmetlenséget odabent. Nem találom. Helyette van egy csomó kép, egy csomó érzés.. de semmi olyan, ami állandó lenne. Pillanatnyi boldogságok, vagy éppen mélyre vágó sérelmek.

Állandóság. Azt hiszem erre vágyom, csak nem tudom merre induljak a keresésben. Ráadásul a félelmeim is visszafognak.

Nem tudok ma írni. A halacskák megint (még mindig) két ellenkező irányba úsznak.

Újra és újra visszatér: megbocsájtás.

Arra már régen rájöttem, hogy bizonyos régi sérelmeket képtelen vagyok megbocsájtani másoknak. Akkor jött a felismerés, hogy nem is kell. Van az emberben egyfajta kötelességtudat - főleg szülők irányába - hogy meg KELL bocsájtani, szeretni KELL őket, mert mégiscsak ők adtak életet, ők neveltek fel, bla-bla, stb-stb..

Nincs KELL! Amióta önálló életem van, próbáltam úgy felépíteni, hogy soha ne legyen benne az, hogy KELL. Persze vannak olyan dolgok, amik elengedhetetlenek a teljes élethez, de próbálom úgy megközelíteni, hogy az én választásom, hogy megteszem-e ezeket, vagy sem. Igen, elmegyek dolgozni, és nem azért mert kell, hanem azért, hogy pénzt kapjak érte. Kitakarítom a lakást, nem azért mert ki kell, hanem azért, mert jobban érzem magam, ha rend és tisztaság van. Így egy kicsit más színűek a dolgok.

De a megbocsájtás más. Volt egy nagy áttörés, amikor elfogadtam azt, hogy a szüleimnek nem tudok megbocsájtani. Megkönnyebbültem ettől a felismeréstől.

De úgy érzem magamnak sem tudok.

... mint egy hullámvasút, amikor éppen zuhanni kezd. Lehúz, beszippant. Megszűnik a külvilág, elveszik a kapcsolat a valósággal. Az örvény áramlása az ingovány közepén felgyorsul, az alján lévő sár felkavarodik, a felszínre kerül. Fuldoklok. Lehúz. A tudatosság rámcsapja az ajtót és hátat fordít. Csak egy pont vagyok, egyetlen pont akarok lenni, észrevétlen. Nyújtanám a kezem, hogy kihúzzanak, de félek kiemelkedni. Azt mondják 5 érzékszerve van az embernek. Bárcsak így lenne, akkor nem érezném azt a fájdalmat ami a szívem és a szegycsontom között jelentkezik, kisugárzik a végtagjaimba, végigömlik a gerincemen.

Tudom mit kellene tenni. Tudom, hogy teljesen értelmetlenek azok az érzések, amik a felszínre törnek. Tudom, hogy nincs rá okom, ráadásul még másokat is megijesztek ezzel. Tudom, tudom.. eldobhatom a tudatosságot a francba ilyenkor, semmit nem ér.

Beszélj hozzám.. ölelj.. érezni akarok valamit azon az elhagyatottságon, magányon kívül, ami alattomosan a bőröm alá rágja magát, beivódik a csontjaimba.

Csak egy pont vagyok, egy nukleáris hulladék. Érezni akarom hogy számítok és érezni hogy nem kellek senkinek. Tudni hogy vigyáznak rám, és tudni, hogy csak magamra számíthatok. Kell a kéz, ami kirángat, megragadnám, aztán ellökném mert nem hiszem el, hogy tényleg ki akar húzni. Szégyellem az érzéseimet, elrejteném mindenki elől, nem akarom, hogy lássák, ki vagyok, és mi van bennem, de mégis.. valami ott mélyen arra vágyik, hogy ledobja az álarcot, hogy legyen valaki, aki ezt az énemet is elfogadja és tudja kezelni, tudja mikor kell rám szólni, vagy éppen csak szó nélkül átölelni.

Ostorozom magam, vért fakasztok a lelkemben, darabokra tépem, hogy aztán rájöjjek, egyedül kell összeraknom. És mikor sikerül egésszé válni, újra kezdem. Mert mindig kell valami, hogy kínozzon, hogy gyötörjön. Minden egyes boldog pillanatért meg akarok bűnhődni.

Gyerek vagyok.. egy pont.. sírok.. senki nem hallja.. nem jön oda senki megölelni.. sötét van, és egyedül vagyok a szobában.. nyílik az ajtó.. talán meghallották a segélykérést.. talán kapok egy vigasztaló szót. De nem.. durva kéz ráz meg.. "Hallgass már el, az isten áldjon meg".. rémület.. nem szabad sírni.. elhallgatok.. csuklok.. lenyelem a könnyemet. Ismét a magány.. de legalább nem zavar senkit megsemmisülésemnek elfolyó nyomai.

Megbocsájtás... biztos írtam már róla korábban , talán nem is egyszer.

Nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy képes legyek felülkerekedni a sérelmeimen. És azt hiszem az élet hiába vesz revansot azon a személyen, akire haragszom, nem tudok megbocsájtani.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy ez egy isteni erény, én pedig nem vagyok isten. De tényleg nem megy. És ami dühítő az egészben, hogy ha én teszek valamit, amivel úm. "visszavágok", akkor meg még nekem van lelkiismeret furdalásom. Jó, persze vannak olyan személyek, akiknél egy kicsit sem fájna, ha szépen lassan keresztül vágnám a torkát és végignézném ahogy hörögve az utolsó csepp vére is elfolyik, de azoknál, akiket szeretek, ez máshogy megy.

Nem értem miért bántják egymást azok az emberek, akik szeretik egymást. Miért kell, hogy a másiknak fájjon olyasmi, ami az egyiknek jó? Miért nem lehet ego nélkül lenni? És miért nem vagyok képes felülemelkedni a sérelmeimen? Bumeráng szerűen visszacsapnak a legváratlanabb pillanatokba, emlékképek nyilalnak belém, intenzív érzésekkel, újra és újra megélek egy-egy olyan pillanatot, amit legszívesebben kitörölnék az agyamból, vagy elásnám jó mélyre. Nem lehet meg nem történtté tenni. De vajon jóvátenni lehet-e? Vagy annyira szigorú lennék, hogy a sok jóvátétel mit sem számít, ha már megtörtént az, amin nem lépek túl? Vagy az egész hangulatfüggő? Legtöbbször tudatos vagyok, legtöbbször képes vagyok kontrollálni az önző egoista énemet, ami csámcsog a már megtörtént eseményeken. Ostoroz, igazol, önmagam képébe vágom, hogy mivel megtörtént semmit nem érek, mivel ezt tették ez a bizonyosság arra, mennyire kevés vagyok, mennyire semmit nem érnek azok a tulajdonságok, amik bennem vannak, mennyire értelmetlen és fölösleges a létem. Ha más mondaná megvédeném magam, vagy nem foglalkoznék vele. De képtelen vagyok arra, hogy önmagam ellen megvédjem magamat. Folyamatos visszaigazolásra lenne szükségem, de tudom, hogy ez mennyire fárasztó és értelmetlen egy normális ember számára, így lassan már erről az igényemről is lemondok, ami persze tovább erősíti a negatív önképet.

Aztán persze néha ki tudom dugni a fejem a vízből, olyankor tisztán látom magamat. Tudom mi mennyit ér, tudom hogy az önképem egy olyan törött, torz tükör, amivel bár együtt kell élnem, nem kell nézegetnem. Olyankor látom mit értem el, még ha nehéz küzdelmek árán is. Néha még kicsit büszke is vagyok magamra. Néha érzem a boldogságot.

/ .. egy régi délután.. nem írhatom el .. csak néztelek .. amint elmélyedsz abban amit éppen csinálsz.. azt az érzést sosem fogom elfelejteni. olyan tökéletes volt.. bárcsak elmondhatnám /

Kattognak a kerekek, megy tovább a reflex-szerű "élet". Ha nem gondolkozom boldog tudok lenni. Ha nem vagyok önmagam, ha nem nézek a dolgok mögé, ha megelégszem a felszínnel, boldog tudok lenni. Hát tessék itt a választási lehetőség... de nem, semmi sem jó. És igen, valóban nem jó semmi, ha a felszín alatti tények gyötörnek, fájnak.

Aztán mintha késsel kettévágnának. Süt a nap. Mennék. Mindegy hova, mindegy kivel, csak menni. Zötykölődni kocsiban, vonaton, buszon, suhanni cangával, vagy érezni a lábamban az izmok táncát a gyaloglástól. És olyankor nincs más, nincsenek háttérben húzódó hazugságok, sem másik élet, sem rejtett igazságok, semmi. Csak én, csak az érzés, hogy igen, élek, és rengeteg olyan dolog van, amiben kegyet élvezek. Egészséges vagyok - még ha meg is vagyok fázva - tudok járni, látok, levegőt lélegzek és ha kell dugig tömöm magam csokoládéval minden durvább következmény nélkül.

Az egyik hal ragadozó és szabad, nem korlátozza semmi, nem foglalkozik a mélyvizi élettel. A másik hal magányos, gyenge és folyton azt nézni mi fog a mélyből felbukkanni és rátámadni. Kellene egy halász ...

" Ó förtelem! Káosz a neved!

Te ki jó vagy, tagadd meg őt

s küzd le végzeted.

Nincs reménye sorsnak

ha a gonosz markába kap

Te ki jónak mondod magad

védd meg igazad

s győzd le önmagad.

Mert elveszik minden

mi élő és holt

S csak a Káosz az,

mi van, s már eleve volt."

A lobotómia az agy elülső részének, a homloklebenynek az effektív megsemmisítését jelenti. Az eljárás személyiségváltozással, vagy szellemi leépüléssel jár. Régebben skizofrénia, krónikus depresszió illetve szorongások kezelésére használták.

1890-ben Dr. Gottlieb Bruckhardt egy svejci elmegyógyintézetben hajtott végre részleges lobotómiát pácienseken. Lyukat fúrt a koponyájukba, majd eltávolította agyuk egy részét. Az egyik beteg meghalt, a másikat holtan találták 10 nappal azután, hogy kiengedték a kórházból.

1936-ban António Egas Moniz szintén lyukat fúrt páciensei fejébe, és alkohol befecskendezésével pusztította el az agysejteket. Mindezért 1949-ben Nobel-díjat kapott.

Walter Freeman, Amerikában kifejlesztett egy módszert, melynek során a könnycsatorán keresztül tárta fel az agyat. Az eljárás során egy jégcsákányhoz hasonlatos eszközt szúrnak az ember szemgödrébe, majd egy kalapács segítségével átütik a szemgödör felső, vékony csontrétegén. Ezután a jégcsákány-szerű alkalmatosságot ide-oda rángatják, így elpusztítva az agy megfelelő részét. Freeman enyhe tünetekre panaszkodó betegeken is alkalmazta a procedúrát, és azzal reklámozta magát, hogy ezt az igen egyszerű eljárást akár az orvosi rendelőben is végre lehet hajtani. Azt vizionálta, hogy egyszer majd olyan elterjedt lesz, mint a fogtömés.

"Már régen nem érzem,

hogy minden múló percem pont úgy szép,

mintha ébren álmodnék.

Már régen nem értem mi tarthat vissza,

mondd mit várok még?

ha legbelül már indulnék

Mert mélyen bennem hangok szólnak

álmok nélkül nincsen holnap

félelemből miért maradjak már?

Ha egyszer elmegyek

távol mindent újra kezdek

nélküled

Engem már hiába vártok.

Elmegyek.

Szárnyam nincs és mégis szállok,

holnaptól új úton járok

többé engem nem találtok már.

Én vártam, csak vártam,

hogy újra rám talál mi elmúlt rég

mi mára már csak szép emlék

És vártam, csak vártam, hogy lesz mi vissza tart, ha elmennék

de távol vagy, hogy érthetnéd?

Mert mélyen bennem hangok szólnak

álmok nélkül nincsen holnap

félelemből miért maradjak már?

Elmegyek

távol mindent újra kezdek

nélküled

Engem már hiába vártok.

Elmegyek.

Szárnyam nincs és mégis szállok,

holnaptól új úton járok

engem többé nem találtok már.

Ne menj...

Ha varázsló lennék, ma álmokat varázsolnék. Minden álomban lenne egy örvény és egy hatalmas diófa. Vagy inkább cseresznye... sok édes, nagyszemű, fekete cseresznye..

Fényképeket láttam arról a nőről, aki oly sokáig a mumusom volt. Aki nem csekély szerepet játszott abban, hogy a párkapcsolatom hazugságokkal volt tele, aki mindig jelen volt, akinek az árnyéka mindig ott suhogott fölöttem. Olyan jelentéktelenné vált... Látom a szemében hogy boldogtalan. Egykoron biztos nagyon vonzó volt. Beleöregedett. Nem tudok róla túl sok mindent, nem is érdekel. Szánalmat érzek, ahogy a fényképekre nézek.. Sajnálom őt, és valahol még egy kis undor is jelentkezik.

"A: amíg megvan az esély, hogy tényleg bekattanj és elkezdj mészárolni, addig mindenben támogatlak"

"Nem hiszek a gyűrű aranyában
Nem hiszek a szavak igazában
Nem hiszek a néma hallgatásban
Nem hiszek a város zajában
Nem hiszek az otthon melegében
Nem hiszek Apáink erejében
Én nem hiszek
Nem hiszek

És nem remélek
Nem kérek."

Ha varázsló lennék ma épületeket varázsolnék. Hatalmas felhőkarcolókat, üvegfalakkal, amiben tükröződik saját monumentális lényegük. A másik oldalra régi házakat varázsolnék, méretes boltíves ablakokkal, amiken kinézve lombos tölgy-, és hársfákkal szegélyezett, ódon kavicsos út vezetne bástyákkal felvértezett várakhoz, kastélyokhoz. Két oldalt fából készült híd, alatta csendes, tiszta vizű folyam. Benne halak fickándoznak.

A távolból egy kis kunyhóból frissen sült sütemény illata száll a levegőben.

.. érzed? ... Neked sütöttem...

"Elégünk mind, és látod élvezem nagyon
S a múló siker büszkesége lángol fel az arcodon
Elégnek mind, és látod élvezik nagyon
S a múló siker büszkesége lángol fel az arcukon"

Kis átírással:

"gyere és hazudj még nekem

hazudd, az élet nem ilyen

mert nem akartam kevés lenni

nem elég embernek lenni"

Ha varázsló lennék színeket varázsolnék, a színekhez zenéket és illatokat. Beraknám egy hosszúkás borítékba, és minden nap kinyitnám a "boldogság" feliratú borítékot. És sosem fogyna ki. Adnék belőle másnak is.

Nincs borítékom. A színek kifakultak. A zene hamis. És el van dugulva az orrom...

Néha csak úgy sodor az élet. Várom hogy maguktól megoldódjanak azok a helyzetek, amiben nem tudok döntést hozni. Néha sikerül, és kis lökögetésekkel a Sors jelzi melyik irányba haladjak tovább. De van az a szabad akarat dolog, amikor tényleg szabad kezet kapsz egy-egy döntésben. És nincs semmi jel, hogy melyik a "jó" vagy a "rossz" irány. Mert nincs jó és rossz, csak egy döntés. És ugyan ki tudná megmondani azt, hogy a későbbiekre nézve melyik bizonyul jónak?

Néha előveszem a logikát, az is segíteni szokott. Észérvekkel dönthetnék egy-egy választás mellett. De sosem voltam az az ember, akit csak az észérvek vezérelnek. Pedig milyen könnyű lenne úgy.

Ha varázsló lennék formáznám az embereket. Lecsípnék egy-egy nekem tetsző darabot mindegyikből, és összegyúrnám. Vigyáznék rá. Kisisteneket alkotnék, játszanék velük. Ők uralkodhatnának én pedig békés mosollyal szemlélném a hatalmi játszmáikat.

Gyűlölöm a hazugságokat.

Szeretem az érintéseket.

Bosszant az ostobaság.

Erőssé tesz a kalandvágy.

Elgyengülök a fájdalomtól, amit másnak okozok...

Ha varázsolni tudnék eltüntetnék mindent, és mindenkit. Vagy csak magamat. Láthatatlan lennék, érinthetetlen. Akkor értelemszerű lenne hogy nem vesznek észre, hogy majdnem rámtaposnak, keresztültolják a sarkamon a babakocsit, vagy épp beállnak elém és hátrafelé indulnak... Gyűlölöm azokat az embereket, akik egy cseppet sem figyelnek a másikra, és még annyit sem képesek mondani, hogy elnézést.

Suhanó tájak… a cd lejátszóban fájdalmas igazságokról énekelnek, vagy épp csak a ritmust hallom meg, és élvezem a dallamot. Néha jó lenne csak menni a semmibe, céltalanul. Aztán megállni elszívni egy cigit, visszaülni és hátra sem nézve menni tovább.

Nyilván mindenki szokta érezni azt az érzést, amikor legszívesebben maga mögött hagyna mindent, ami eddig az élete szerves részét képezte. Miért nem menekülhetünk el önmagunk elől? Miért nincs az emberi agyon egy reset gomb, vagy miért nem lehet formatálni – vagy éppen miért kell várni vele egy újjászületésig (már amennyiben valaki hisz ebben) ?

Nem lehet hogy az élet csak ennyi … kell hogy legyen értelme mindannak, ami történik. Kell, hogy legyen magyarázata annak, ami annyira rettenetesen tud fájni.

Észrevettem önmagamban a felszínt, már nem mászok annyira mélyre, mint régebben. Az emberi lélek ingovány, sokszor rothadó, bűzös mocsár, ami csak magával húzza az arra járót. Vannak lelkek, amik olyan szépnek tűnnek; tartalmasnak, tisztának, őszintének, értékesnek. Miért rondítják el ezeket a tulajdonságokat az egónak az eszközei? Sokszor már inkább nem is érdekel ki milyen valójában. Beérem a látszattal, hadd mutassa az illető az éppen aktuális álarcát, amit aznap magára öltött. Megelégszem azzal, amit akkor és ott látok. Érzem mi húzódik a felszín alatt, a maszk töredezik itt-ott a hazugságoktól. Legszívesebben letépném, lánggal égetném le, vagy éppen rá azokra az arcokra. Szembesíteném a kettősségeikkel, a hazugságaikkal, és addig ráznám, míg észhez nem tér, míg az agya fel nem ébred, és rá nem jön arra, hogy emberként sokkal többre hivatott ennél, főleg ha megvan benne a szunnyadó erő. Vagy akkor lennénk állatok, akik a túlélésért küzdenek, és egymás húsát marcangolnánk. Elvéreznek, és meghalnak, nem filozofálnak.

Felperzselnék mindent. Leginkább magamat. Mert a világon és az embereken úgysem tudok változtatni.

"Bennem többet ne nézd magad,
Medencém alján törött tükör.
Mondják, hogy a lélek halvány,
De hogy szív alakú - ugyan mitől?
Úgy haladok e néma árnnyal,
Ahogy halak lent haladnak.
Nincsenek már hatásai
A rá kigondolt szép szavaknak."

A minden nem elég . . . a semmi kell az érzelmekhez. De akkor már hiába . . .

Látlak!... Figyellek ... Tudom hogy itt vagy. Tudom hogy nézed a sorok mögötti tartalmat. Keresed a kapaszkodót; mint a ruhán az apró cérnaszálak, amibe beakad a körmöd.

Akaratlanul is támadási felületet adok a múltammal. Tessék ... ha akarsz támadj. Csak legyintek és mosolygok. Nem számít. Szépen fel lehet öltöztetni a szavakat, varázsolni a jelzőkkel és hangulatokkal. De minek?

Én is nézlek. Talán tudod, talán nem. Ez sem számít. Már nem tudom mi számít igazán. Talán a tettek. Ha egy pillanatra hátat fordítok már a múlt vagyok. Megszokom, vállat vonok. Felteszem a szemellenzőt és vágtatok tovább. Csak a most...

Milyen gyönyörű is tud lenni a lélek, ha megtapasztalja a fájdalmat, ha folyton szenved... Egy elejtett vadállat, aminek a szíve még lüktet, miközben a húsát marcangolják az oroszlánok. A bíborszín vérfolyam pedig végigfolyik az ajkakon. A lélek vajon milyen színű amikor elvérzik?

Pontosan így...

Sixx:A.M. - Life is Beatiful

You can't quit until you try
You can't live until you die
You can't learn to tell the truth
Until you learn to lie

You can't breathe until you choke
You gotta laugh when you're the joke
There's nothing like a funeral to make you feel alive

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

I know some things that you don't
I've done things that you won't
There's nothing like a trail of blood to find your way back home

I was waiting for my hearse
What came next was so much worse
It took a funeral to make me feel alive

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Alive...
Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Just open your eyes
Just open your eyes
And see that life is beautiful.
Will you swear on your life,
That no one will cry at my funeral?

Néha jó, néha felejtek, vagy legalábbis képes vagyok arra, hogy a gondolataimat eltereljem. Képes vagyok arra, hogy órákon keresztül jól érezzem magam, anélkül, hogy eszembe jutna egy-egy fájó pont.

Jó volt a péntek.. és nagyon-nagyon jó volt a szombat. Azt hiszem ez hiányzott igazán. Régen is.. most is..

És a vasárnap... társamul szegődött egy új jövevény. Egy brit rövidszőrű, 7 hetes kiskandúr. Még szoknia kell, engem is, a környezetet is. Sokat nyávog, és nagyon figyel. Igazi kis fürkész matka. Figyeli mit csinálok, hova megyek. Mindig a szememet nézi. Olyan édes... és szegényem most olyan magányos lehet otthon egyedül...

Köszönet azoknak, akik utálnak... ők tesznek erősebbé...

Köszönet azoknak, akik szeretnek... miattuk oly nagy a szívem...

Köszönet azoknak, akik elhagytak... megmutatták, hogy semmi sem tart örökké...

Köszönet azoknak, akik maradtak... megmutatták az igaz barátság jelentőségét...

Köszönet azoknak, akik újak az életemben... velük kerek az én világom.

Minden kezd darabjaira hullani. Az utóbbi időben a munkahelyemen sem tudtam úgy teljesíteni, mint ahogy kellett volna. Ennek ma éreztem az eredményét is. A főnökasszony beközölte, hogy vagy összeszedem magam, vagy mondjam, hogy nem vagyok képes arra, hogy ellássam a feladatomat.

Nem vagyok rá képes. Most igazából alkalmatlan vagyok mindenre. Menekülnék. Nem akarok holnapot. Nem akarok semmit. Amire vágyom, az úgysem lehetséges, más dolog pedig nem érdekel.

Hol van ilyenkor az a fene nagy tudatosságom? Nem tudok meglenni egyedül, egyszerűen nem bírom. Kell egy társ. Akihez hazamehetek, aki vár, vagy akit én várok munka után. Akihez hozzábújhatok, akin érzem, hogy szeret annyira, mint amennyire én őt.

Csak egy nő vagyok...túl gyenge ahhoz, hogy azt az életet éljem, amit elképzeltem magamnak. Bárcsak ne lennének érzéseim, szeretnék mindent kiölni magamból.

Vagy legalább bátorságom lenne...

Az első hibás döntésemet 29 évesen hoztam. Először érzem azt életemben, hogy bárcsak visszacsinálhatnám...

Át- és túléltem a székesfehérvári fesztivált. Jó volt. Leszámítva az utolsó napot, amikor veszettül bezuhantam, ráadásul ez az állapot még mindig tart. Nem találom a helyem, és magány vesz körül. Mintha mindenhol egyedül lennék. Elvesztem ismét, és nem tudom merre van a kiút. Kellene valaki, aki fogja a kezem, aki mellettem van, akkor is, amikor épp magam alatt vagyok, és nem csak akkor, amikor tele vagyok erővel.

Megint változni fog valami, érzem. Fáradt vagyok a változásokhoz, nem akarom őket. Jó lenne a nyugalom, a biztonság, hogy ne kelljen paráznom azon, hogy vajon délután, vagy holnap, vagy jövő héten mi lesz. Akárhányszor kezd kicsit jobb lenni, történik valami, ami visszamutat a kezdeti pontokra.

Mehettem volna Szigetre. Nem mentem. Meg volt rá az okom, és nem bántam meg.

Valami nagyon rossz odabent, feszít és nyomaszt. Sírnék. Vágyok egy ölelésre, vigaszra, egy szeretetteljes mosolyra, ami őszinte, és nincs a hátterében fájdalom.

Ismét egy nehéz pálya következik. Mikor lesz már végre vége ennek a játéknak? A tapasztalati pontokat begyűjtöttem, szintet mégsem léptem.

"Két világ közt én haldoklom és élek,

Két világ közt ha szemedbe nézek érzem,

Minden könnyem elsírtam már

Ne nézz rám, én mindent, én mindent kimondtam már."

Pánik roham ...

Az az érzés, amikor a gyomor összeszűkül, gombóc keletkezik benne. A tenyér izzad, a végtagok remegnek. Minden idegszál pattanásig feszül. És ami a legrosszabb: mindezen tünetek jelentős kiváltó ok nélkül jönnek. A kedélyállapot nyomott, mintha minden percben ostorcsapástól kellene tartani. A zajok felerősödnek, az ingerküszöb a normálisnál jóval alacsonyabb. Riadalmat okozhat minden nesz, minden mozdulat, minden szó, ami elhangzik, és még az is, ami nincs kimondva. Az emberek potenciális veszélyforrássá válnak, még bizonyos tárgyak is félelmet kelthetnek.

Nem értem... nagyon régóta nem volt ilyenem. Most meg egy ostoba álom miatt... Néha utálom a tudatalattimat, amiért időről időre felszínre okádja a félelmeket, amik ellen racionálisan nézve nem tehetek semmit. Kiszolgáltatottság érzés, sarokba szorítás, abszolút tehetetlenség. Félelem...

Irigylésre méltó helyzetben vannak azok, akik egyszerű dolgoktól félnek; rovarok, betegség, halál, magány... Ha tenni nem is lehet mindegyik ellen, de az elfogadással enyhíthető a félelem. De hogy tegyek az ellen a félelem ellen, ami irracionális?

Rockmaraton 2011

Jobb később, mint soha. Életem első fesztiválja, Rockmaraton. Nem voltam végig, csak 2 napot, de az a 2 nap hihetetlen jó volt. Egy nagyon régi haverom látogatott le Pécsre, és vett rá, hogy menjek el. Nem bántam meg. Felkaptuk a sátrat, hálózsákokat, motorral kisuhantunk, és teljes fesztivál hangulatba kerültünk. Nehezen tudom leírni az élményt, sok ember, mindegyikben valami közös, mindegyik tudatában ott lakozik a felszabadult fesztivál feeling.

Önmagam voltam, elfogadtam magam úgy, ahogy vagyok, olyannak, amilyen vagyok. Eddig mindig frusztrált hogy amit csinálok, az vajon milyennek tűnik egy kívülálló szemében, zavart, hogyha megbámultak, vagy éppen beszóltak - még akkor is, ha az egyfajta pozitív értékelésként hatott. Akkor és ott viszont nem. Felszabadultam, nem érdekelt ki mit tart helyesnek, nem érdekelt, ki mit gondolt, nem érdekelt, mennyire tűnhet idiótának az, ahogy ugrálok a zenére. Csak jól éreztem magam, még akkor is, amikor éppen egyedül mászkáltam a sátrak között, nem féltem az emberektől, nem számított mennyien vannak, hogy néznek ki, vagy hogy néznek rám.

Soha nem éreztem magam még ennyire szabadnak - önmagamtól.

És még egy party fotó is készült :)

Fáj...

Tudom miket tettem, tudom milyen fájdalmakat okoztam. Mintha a karma felgyorsult volna, visszakapom ugyanazokat. Mostmár átélem azt a fájdalmat, amit az okoz, hogy látom, amint előttem pakolja össze a holmijait, az, akihez kötődtem. Mostmár tudom milyen érzés az, viszonzás nélkül szeretni valakit, aki ráadásul az élményeivel még egy lapáttal rá is pakol a fájdalomra.

És még örülhetek is, hogy megúsztam ennyivel. Annak a két embernek sokkal nagyobb kínt okoztam a tetteimmel.

Nem csinálnám vissza... egyedül azt sajnálom rettenetesen, amilyen lenyomatot bennük hagytam. Bárcsak jóvá tehetném, bárcsak kárpótolhatnám őket. Annak idején Zsoltinál is ez volt. A mai napig emlékszem, hogy az utolsó éjszakán mennyire szorított magához, mennyire rossz volt neki, hogy tudta elveszít. Utána én éltem át ugyanezt, mikor T. el akart hagyni. Aztán mégsem tette...

Jó lenne nem érezni semmit.

Jó lenne ha minden elmúlna.

"Nem lenni nem jó, de nem jó lenni sem."

Pozitívan kellene szemlélődnöm, hiszen nagyon sok mindent megvalósítottam nagyon rövid idő alatt.

Elégedettnek kellene lennem, amiért önmagam irányítom az életemet, önálló életem van, és a magam ura vagyok.

De az egyetlen érzés, mely már napok óta emészt az a magány. Nem az egyedüllét. Rájöttem, hogy szeretek egyedül lenni, akkor végre azokkal a dolgokkal foglalkozhatok, amikkel csak akarok. De a magány gyilkos, főleg egy ilyen aggyal, ami nekem van. Kell, hogy valaki kordában tartson, hogy legyen valaki, akihez igazodhatok, különben özönvíz szerűen elszabadulnak bennem és körülöttem a dolgok. De csak ahhoz tudok, akihez kötődöm, akit szeretek.

Nagy nyálas maszlag.. lehet hogy csak két nagy pofon kellene nekem, egy vödör hideg víz, meg egy brutálisan átszeretkezett éjszaka...

Miért nem azzal vagyok, aki igazán szeret?

....

A kapuk záródnak. A szájra lakat kerül. Nehezen jön ki szó. Belülről emészt, gyötör, és míg régen jó volt írni róla, mostanra elfogytak a szavak. Néha a könnyek is. Nem jön a felszínre. Régen üvöltöttem volna, vagy sírtam. Harag, indulat. Most csak ülök és nézek kifelé.

Már rég nem tudom mi a jó és mi a rossz. Hogy mi a viszonyítási pont. Nem tudok hinni az emberek szavaiban. A szemembe mondja.. másnak mást most, de vajon mi az igazság? Igazság sincs. Nincs semmi, csak egy kibaszott nagy kaotikus álom. Fel akarok ébredni, elég volt...

Az emberek beszélnek... nézem őket, kommentálom, mosolygok hozzá. Közben az agyam 100 különféle dolgon jár, helyzetek, megoldások, problémák, emberek ... szemek és tekintetek... vágyak, remények. Egy perccel később pedig fogalmam sincs, miről is beszéltek.

Jártam kineziológusnál, és 3-4 hét múlva ismét megyek majd. Érdekes dolgokat mondott. Talán ez ébresztett rá az időnként előtörő depressziómnak annak a sarkalatos pontjára, amikor is annyira bezuhanok, hogy leszűkül minden. És olyankor csak az kellene, hogy az, aki számomra a leginkább számít odajöjjön, átöleljen, csitítson, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz. Valahogy sosincs sehol az a személy, mindig egy másik szobában van és mást csinál... tőlem mindössze pár méterre.

Feszít belül... Ha félre teszem, letakarom a szemem, akkor jó, akkor olyan, mintha jól lennék, mintha minden a helyén lenne. De amikor alaposan körülnézek, látom hogy az általam felépített valóság csak illúzió. Szép, színes, de csak illúzió. Mint egy nyári tábor. Tart ameddig tart, lehetőség szerint érdemes kiélvezni minden pillanatát; és nem gondolni arra, hogy nemsokára véget ér.

Biztos csak én bonyolítom túl.

Annyi minden hiányzik... a törődés, a gondoskodás, a viszonzás... Miért nem kaptam meg ezeket életem során? Gyerekkorban, tinédzserként, fiatal felnőttként ...

És lesz valaha olyan, hogy akit szeretek, annak én kellek?

Hihetetlen mennyiségű impulzus ér, szinte alíg-alíg van időm feldolgozni. Olyan új dolgok, mely másoknak mindennaposak, megszokottak, "alap"; rám mégis úgy hat, mint egy kisgyerekre, aki megkapja az első gombóc fagyiját.

Múlt hét pénteken elköltöztem. Hétvégén berendezkedtem, már minden a helyén van. Nagyon fogom szeretni ezt a lakást, már most azt kívánom bárcsak a sajátom lenne. Minden ott van, ahol lennie kell, rengeteg szekrény, polc, tároló, akármi. Programozható mosógép, vasalódeszka, szalámi szeletelő, elektromos grill, gofri sütő. Eldöntöttem, hogy jól fogom magam érezni ott :)

Káosz

Sok-sok éve vágytam rá, hogy megismerjem a káoszt. Amire az ember vágyik, azt behúzza magához idővel. A káosz itt volt, a káosz itt van. Először csak a szélén lengettem a lábam, bele-bele merítve, élvezve, hogy az áramlás merre sodorna. Aztán belecsúsztam az örvényébe, körbe-körbe sodródtam vele. Nem húzott le, a közepébe kerültem. Végül már én magam idéztem elő, élvezve, ahogy másokat is elkap a hullámzás. Másokat elnyel, elpusztít, és mint egy csillapíthatatlan étvágyú fenevad, ha nem talál élelmet, saját gazdáját kezdi felfalni.

Alakítom az életem, nem tudom milyen irányba haladok. Talán ez előrelépés, hiszek benne hogy az. Mégis megvan az ára, amit fájdalmas megfizetni.

Szóvirágok, kétértelmű bejegyzések, semmi konkrét.. pedig lenne. Oly sok minden, színes, kegyetlen, szenvedélyes, gyilkos, álszent, csalfa, számító, közönyös, békés...

Miért kellenek a játszmák? Miért nem lehet tisztán, őszintén cselekedni, és érezni?

Miért csak akkor van értéke valaminek, ha az már "elveszett"?

Más:

Az oldal nézettsége rohamosan megnőtt, mióta írtam a művi meddővé tételről.

Elgondolkodtató..

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehellete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetsző, mint minden látomás.

(József Attila)

Végre tavasz?!

Ráadásul hosszú hétvége.. és annyi, de annyi olyan teendő, amiben örömömet lelem. Csak kicsit lennék már jobban.Tele vagyok ötletekkel, tervekkel, elképzelésekkel. És végre ismét elővehetem a bicajt és suhanhatok vele keresztül mindenen.

Annyi mindent kellene mondani, vagy írni. Annyi mindent kellene csinálni, megélni. És olvasni, igen... kiülni az erkélyre, felrakni a lábat, hátradőlni és vigyorogni bele a Napba.

Minden tél kiöl belőlem egy darabot.

Bárcsak ...

"Játszik a szív, mikor dobog
Lassan-lassan leng a testbe,
Még küld vért a szárnyakhoz,
Hogy teljen benne azoknak kedve."

Halaim.. aranyhalaim...

Finoman célzott fenyegetésektől tartva úgy döntöttem hogy végre írok. :)

Noha nem sok mondani valóm van a "világ" számára. /Nagyjából annyi hogy mindenki bekaphatja, aki nincs a "belső körben"/

2011-es évre ismét nem tettem semmi fogadalmat. Nem szeretem sem a fogadalmakat, sem az év elejét. Ilyenkor mindig olyan érzésem van, mintha elölről kellene kezdeni mindent. Ha az előző időszak tendenciája folytatódni fog, akkor azt hiszem nagyjából ebben az évben fogok igazán kiteljesedni.

Tavaly megtörtént a műtét - életem legjobb döntése volt, és mindenkinek ajánlom aki van annyira tudatos, és józan hogy belátja, ha neki ez a legjobb.

Munkahely és magánélet is teljesen rendben van. Ráadásul végre teljesült egy régi vágyam, hogy tanulhassak, így októbertől multimédia fejlesztő szakképzésre járok, elvileg idén télre már okj-s papírom is lesz róla.

Az évek múlásával már nem tartom annyira fontosnak kiírni magamból a történéseket, bár a későbbiekben biztos érdekes lenne visszaolvasni. Sok olyan dolog történt, ami rossz érzéssel tölt el, és amit jobb lenne elfelejteni; ha leírnám csak újra és újra felszakítanám azokat a sebeket.

Jó dolog a felejtés, áldásos.

Hans Zimmer - Time (Soundtrack of Inception)

Összevágtam, zenét raktam alá. Megcsináltam :)