Újra és újra visszatér: megbocsájtás.

Arra már régen rájöttem, hogy bizonyos régi sérelmeket képtelen vagyok megbocsájtani másoknak. Akkor jött a felismerés, hogy nem is kell. Van az emberben egyfajta kötelességtudat - főleg szülők irányába - hogy meg KELL bocsájtani, szeretni KELL őket, mert mégiscsak ők adtak életet, ők neveltek fel, bla-bla, stb-stb..

Nincs KELL! Amióta önálló életem van, próbáltam úgy felépíteni, hogy soha ne legyen benne az, hogy KELL. Persze vannak olyan dolgok, amik elengedhetetlenek a teljes élethez, de próbálom úgy megközelíteni, hogy az én választásom, hogy megteszem-e ezeket, vagy sem. Igen, elmegyek dolgozni, és nem azért mert kell, hanem azért, hogy pénzt kapjak érte. Kitakarítom a lakást, nem azért mert ki kell, hanem azért, mert jobban érzem magam, ha rend és tisztaság van. Így egy kicsit más színűek a dolgok.

De a megbocsájtás más. Volt egy nagy áttörés, amikor elfogadtam azt, hogy a szüleimnek nem tudok megbocsájtani. Megkönnyebbültem ettől a felismeréstől.

De úgy érzem magamnak sem tudok.