Megbocsájtás... biztos írtam már róla korábban , talán nem is egyszer.

Nagyon sok időnek kell eltelnie, hogy képes legyek felülkerekedni a sérelmeimen. És azt hiszem az élet hiába vesz revansot azon a személyen, akire haragszom, nem tudok megbocsájtani.

Viccesen azt szoktam mondani, hogy ez egy isteni erény, én pedig nem vagyok isten. De tényleg nem megy. És ami dühítő az egészben, hogy ha én teszek valamit, amivel úm. "visszavágok", akkor meg még nekem van lelkiismeret furdalásom. Jó, persze vannak olyan személyek, akiknél egy kicsit sem fájna, ha szépen lassan keresztül vágnám a torkát és végignézném ahogy hörögve az utolsó csepp vére is elfolyik, de azoknál, akiket szeretek, ez máshogy megy.

Nem értem miért bántják egymást azok az emberek, akik szeretik egymást. Miért kell, hogy a másiknak fájjon olyasmi, ami az egyiknek jó? Miért nem lehet ego nélkül lenni? És miért nem vagyok képes felülemelkedni a sérelmeimen? Bumeráng szerűen visszacsapnak a legváratlanabb pillanatokba, emlékképek nyilalnak belém, intenzív érzésekkel, újra és újra megélek egy-egy olyan pillanatot, amit legszívesebben kitörölnék az agyamból, vagy elásnám jó mélyre. Nem lehet meg nem történtté tenni. De vajon jóvátenni lehet-e? Vagy annyira szigorú lennék, hogy a sok jóvátétel mit sem számít, ha már megtörtént az, amin nem lépek túl? Vagy az egész hangulatfüggő? Legtöbbször tudatos vagyok, legtöbbször képes vagyok kontrollálni az önző egoista énemet, ami csámcsog a már megtörtént eseményeken. Ostoroz, igazol, önmagam képébe vágom, hogy mivel megtörtént semmit nem érek, mivel ezt tették ez a bizonyosság arra, mennyire kevés vagyok, mennyire semmit nem érnek azok a tulajdonságok, amik bennem vannak, mennyire értelmetlen és fölösleges a létem. Ha más mondaná megvédeném magam, vagy nem foglalkoznék vele. De képtelen vagyok arra, hogy önmagam ellen megvédjem magamat. Folyamatos visszaigazolásra lenne szükségem, de tudom, hogy ez mennyire fárasztó és értelmetlen egy normális ember számára, így lassan már erről az igényemről is lemondok, ami persze tovább erősíti a negatív önképet.

Aztán persze néha ki tudom dugni a fejem a vízből, olyankor tisztán látom magamat. Tudom mi mennyit ér, tudom hogy az önképem egy olyan törött, torz tükör, amivel bár együtt kell élnem, nem kell nézegetnem. Olyankor látom mit értem el, még ha nehéz küzdelmek árán is. Néha még kicsit büszke is vagyok magamra. Néha érzem a boldogságot.

/ .. egy régi délután.. nem írhatom el .. csak néztelek .. amint elmélyedsz abban amit éppen csinálsz.. azt az érzést sosem fogom elfelejteni. olyan tökéletes volt.. bárcsak elmondhatnám /

Kattognak a kerekek, megy tovább a reflex-szerű "élet". Ha nem gondolkozom boldog tudok lenni. Ha nem vagyok önmagam, ha nem nézek a dolgok mögé, ha megelégszem a felszínnel, boldog tudok lenni. Hát tessék itt a választási lehetőség... de nem, semmi sem jó. És igen, valóban nem jó semmi, ha a felszín alatti tények gyötörnek, fájnak.

Aztán mintha késsel kettévágnának. Süt a nap. Mennék. Mindegy hova, mindegy kivel, csak menni. Zötykölődni kocsiban, vonaton, buszon, suhanni cangával, vagy érezni a lábamban az izmok táncát a gyaloglástól. És olyankor nincs más, nincsenek háttérben húzódó hazugságok, sem másik élet, sem rejtett igazságok, semmi. Csak én, csak az érzés, hogy igen, élek, és rengeteg olyan dolog van, amiben kegyet élvezek. Egészséges vagyok - még ha meg is vagyok fázva - tudok járni, látok, levegőt lélegzek és ha kell dugig tömöm magam csokoládéval minden durvább következmény nélkül.

Az egyik hal ragadozó és szabad, nem korlátozza semmi, nem foglalkozik a mélyvizi élettel. A másik hal magányos, gyenge és folyton azt nézni mi fog a mélyből felbukkanni és rátámadni. Kellene egy halász ...

" Ó förtelem! Káosz a neved!

Te ki jó vagy, tagadd meg őt

s küzd le végzeted.

Nincs reménye sorsnak

ha a gonosz markába kap

Te ki jónak mondod magad

védd meg igazad

s győzd le önmagad.

Mert elveszik minden

mi élő és holt

S csak a Káosz az,

mi van, s már eleve volt."