... mint egy hullámvasút, amikor éppen zuhanni kezd. Lehúz, beszippant. Megszűnik a külvilág, elveszik a kapcsolat a valósággal. Az örvény áramlása az ingovány közepén felgyorsul, az alján lévő sár felkavarodik, a felszínre kerül. Fuldoklok. Lehúz. A tudatosság rámcsapja az ajtót és hátat fordít. Csak egy pont vagyok, egyetlen pont akarok lenni, észrevétlen. Nyújtanám a kezem, hogy kihúzzanak, de félek kiemelkedni. Azt mondják 5 érzékszerve van az embernek. Bárcsak így lenne, akkor nem érezném azt a fájdalmat ami a szívem és a szegycsontom között jelentkezik, kisugárzik a végtagjaimba, végigömlik a gerincemen.

Tudom mit kellene tenni. Tudom, hogy teljesen értelmetlenek azok az érzések, amik a felszínre törnek. Tudom, hogy nincs rá okom, ráadásul még másokat is megijesztek ezzel. Tudom, tudom.. eldobhatom a tudatosságot a francba ilyenkor, semmit nem ér.

Beszélj hozzám.. ölelj.. érezni akarok valamit azon az elhagyatottságon, magányon kívül, ami alattomosan a bőröm alá rágja magát, beivódik a csontjaimba.

Csak egy pont vagyok, egy nukleáris hulladék. Érezni akarom hogy számítok és érezni hogy nem kellek senkinek. Tudni hogy vigyáznak rám, és tudni, hogy csak magamra számíthatok. Kell a kéz, ami kirángat, megragadnám, aztán ellökném mert nem hiszem el, hogy tényleg ki akar húzni. Szégyellem az érzéseimet, elrejteném mindenki elől, nem akarom, hogy lássák, ki vagyok, és mi van bennem, de mégis.. valami ott mélyen arra vágyik, hogy ledobja az álarcot, hogy legyen valaki, aki ezt az énemet is elfogadja és tudja kezelni, tudja mikor kell rám szólni, vagy éppen csak szó nélkül átölelni.

Ostorozom magam, vért fakasztok a lelkemben, darabokra tépem, hogy aztán rájöjjek, egyedül kell összeraknom. És mikor sikerül egésszé válni, újra kezdem. Mert mindig kell valami, hogy kínozzon, hogy gyötörjön. Minden egyes boldog pillanatért meg akarok bűnhődni.

Gyerek vagyok.. egy pont.. sírok.. senki nem hallja.. nem jön oda senki megölelni.. sötét van, és egyedül vagyok a szobában.. nyílik az ajtó.. talán meghallották a segélykérést.. talán kapok egy vigasztaló szót. De nem.. durva kéz ráz meg.. "Hallgass már el, az isten áldjon meg".. rémület.. nem szabad sírni.. elhallgatok.. csuklok.. lenyelem a könnyemet. Ismét a magány.. de legalább nem zavar senkit megsemmisülésemnek elfolyó nyomai.