Feladás..

Néha el kell fogadni olyan tényeket, amin nem lehet változtatni. Olyan történéseket, amik közvetve érintik az életünket, amiket nem mi váltottunk ki, hanem rajtunk csapódik az eredmény. Nem lehet kivédeni, talán csak akkor lehetne, ha az ember visszahúzódna egy barlangba, és senkivel nem érintkezne. Bár akkor is számba kellene venni időjárási és egyéb természeti tényezőket.

Sokat harcoltam olyan dolgok ellen, amik törvényszerűek, próbáltam kivédeni, kikerülni, makacsul az ellenkezőjét csinálni. De amikor a barlang fala egyszerre 3 helyen kezd omlani, a leglogikusabb kimenekülni, nem pedig faágakkal kitámasztani. És keresni egy új barlangot. Mindent hátrahagyni.

Amikor elfogy minden erő, minden küzdeni akarás, és a reménytelenség győzedelmeskedik, akkor feladom, beletörődök abba, hogy nem tudok rajta változtatni. Sokszor baljósabbnak látok helyzeteket, mint amilyenek azok valójában, előre eldöntöm, hogy csak rosszul alakulhat, beletörődök a bukásba, megszűnik a görcsös ragaszkodás ahhoz, hogy sikerüljön és hagyom szétfolyni a dolgokat. És mégis... visszagondolva, az ilyen alkalmakkor dőlt el igazán, hogy a helyzet valójában mégsincs veszve, és csak a komor jövőképemet vetítettem ki magam elé, és éltem bele magamat.

Sosem voltam optimista. Azt mondják az a szegények drogja. Jobb pillanataimban reálisan látom az életemet, reálisan látom mások jövőképét - még akkor is ha hallgatások, vagy éppen hazugságok szennyezik.

Biztonságot szeretnék. Gondolom mindenki erre vágyik. Jó lenne tervezni, de nem látok előre. Minden homályba burkolózik, ingoványos. Szeretnék egy biztos pontot, amihez lehet igazodni, amihez lehet viszonyítani, amiben lehet hinni. Hiányzik a hit. Tudom hogy nem másban kellene keresnem, hanem önmagamban. Vége lehetne már ennek az évnek. Lehetne már tavasz. Addigra úgyis eldől oly sok minden...