Az élet egy kurva nagy háború, ami kisebb-nagyobb csaták sorozatából áll. Vannak szövetségeseink és ellenségeink. Néha valakiről kiderül, hogy a másik oldalon áll, mint hittük, vagy éppen semleges. És néha rátalálunk egy ellenséges csapatra, akiről azt gondoltuk, hogy semmi hadereje nincs. Nem értek a hadvezetéshez. Csak azt látom, hogy a csapatok felsorakoznak, van aki mellém áll, és olyan valaki van ellenem, aki nem is ismer mégis ítélkezik. Árad belőle az a fajta érzés, hogy ha már neki nem jó, másnak még rosszabb legyen. Ismerem ezt az érzést... felismerem ha valakiben ott lakozik. Egyetlen egyszer sem látott még. Sosem nézett a szemembe. Szánalmas, ahogy kielégíti az, ha nekem valami rossz, alattomosan takarózik azzal, hogy az viszont másnak jó. Lüktet benne a gyűlölet. Nem értem őt. Nem ártottam neki. Csak annyit tud rólam, amit másoktól hallott. És az egy útról jövő információ mindig szubjektív. Főleg ebben a csatában.

Nem várom - nem is várhatom - el senkitől az empátiát, sem azt, hogy a történéseket több szempontból megvizsgálja. De az igazságérzetem lázad, amikor tudomást szerzek arról, hogy olyan emberek ítélkeznek fölöttem, akiket kicsinyes életükben az tesz boldoggá, ha valakit mások ellen hangolhatnak.

És vannak a befolyásolható emberek. Talán ők a legrosszabbak. Ma még mellettem áll holnap ellenem van. Az határozza meg kinek a pártját fogja, hogy éppen melyik oldalról kapja az impulzusokat. És hogy milyen kedve van.

Kicsit kezdek bízni valakiben. Talán mellettem áll, ha mégsem, akkor legalább remélem semleges. Vagy én lennék annyira elveszett, hogy minden szalmaszálban keresem az értéket?

Aztán ott van a másik dolog ... egy "ígéret", egy utópia. Talán érdemesebb lenne azt választani. Bár azt hiszem halott lélekkel élném meg.

Szavak...