Hogy milyen érzés?

Egyik irányból gyönyörű, tele van tisztasággal, önzetlenséggel, önfeláldozással. Érzem, hogy ki tudnám fordítani a világot a négy sarkából, érzem mekkora erővel ruházna fel, hogy milyen tökéletességet és teljességet adhatna.

Másik irányból összefacsar, kiszippant belőlem mindent, megnyomorít és tehetetlenné tesz.

A határmezsgyén ingadozok, egyik irányba sem billenek. Az egyikbe azért nem, mert nem akarok, a másikba azért, mert egymagam nem vagyok elég hozzá.

Röpke pillanatokat ragadok meg és próbálom feledhetetlenné tenni. Számomra azok is.

Szeretném úgy érezni a boldogságot, hogy nem fáj közben. Szeretnék kitörni abból a mélységből, ami megvakít; a csápok körém tekerednek, keresztüldöfik a bordáimat.

Álmatlanok az éjszakák, rettegem a pillanatot...

Mindenkinek a maga szintjén... olyan kusza minden. Próbálok megállni az örvényben, de a sodrás erősebb nálam.

Hálát adok a Sorsnak, amiért nekem fáj, és nem én okozok még több fájdalmat. Egyik sem jó. És én is bántok másokat, akaratom ellenére. Nem tudom megbocsájtani a tetteim okozta sérüléseket. Ahogy magamnak követelném a jóvátételt fordított esetben, úgy érzek kényszert arra, hogy betapasszam azokat a sebeket, amiket én okoztam. De nem lehet, tudom, hogy nem lehet meg nem történtté tenni dolgokat. Ha varázsló lennék mindent tisztára mosnék, érzelemmentesre.

Nem tudom ki vagyok, melyik én vagyok Én? Senki sem lát egészben? Aki lát... ő elfogad, ő különleges. "Víztestvér". De mások csak darabokat látnak. És akinek szeretném, nem mutathatok meg minden darabot. Így is sok olyat látott, amit nem kellett volna. Talán ha nem látja azokat... talán lenne reményem...talán elég lennék.

Rettegem a percet...mikor szóra nyílnak az ajkak. Megállítanám az időt, vagy elpusztítanék mindent, csak hogy ne kelljen megélnem...felégetném a világot azzal a tűzzel, ami bennem lobog. A lángok mindent megtisztítanának. És talán új sárkányok születnének.