Felperzselek mindent. A lángot a hazugságok táplálják, abból pedig bőven van. A tűz szétterjed az ereimben, feketére kormozza a lelkem. A testem lebénul, csak egy üres váz. Már rég halott vagyok, a végtagjaim jéghidegek, semmi nem tud felmelegíteni. A kín maró cseppjei végigfolynak az arcomon, felhorzsolt bőrömből sisteregve szivárog a lét.

Miért kellett ezt? Miért kellett így?

Mi vagy, amitől az őrület árama ennyire magával ragad és áttaszít egy kaotikus dimenzióba? Ahol a rémálmaim életre kelnek, és nincs hatásom a tetteim felett. Itt már minden mindegy. Veszítettem. Elbuktam. Bántottalak és bántottál. Küzdelem, remény mindhiába. Csak azok a percek maradtak, amiket becsomagoltam és rejtett kincsként őrzök. Itt élsz bennem. Darabjaimra morzsolsz. Tálcán nyújtottam a legnagyobb értéket, melyet ember hordozhat önmagában, felhabzsoltál mindent, nem figyelve, hogy egyre kevesebb marad. Mostanra elfogyott a lelkem utolsó szelete is. A könnyeimmel együtt elfolyt minden értékem, minden vágyam és reményem. Az utolsó virág is elhervadt, száraz kóróként növi körbe a csontjaimat.

Az oroszlán széttépte a neki vetett húst. Mivel nem kapott többet, önmagát kezdte marcangolni.