Az emberek beszélnek... nézem őket, kommentálom, mosolygok hozzá. Közben az agyam 100 különféle dolgon jár, helyzetek, megoldások, problémák, emberek ... szemek és tekintetek... vágyak, remények. Egy perccel később pedig fogalmam sincs, miről is beszéltek.

Jártam kineziológusnál, és 3-4 hét múlva ismét megyek majd. Érdekes dolgokat mondott. Talán ez ébresztett rá az időnként előtörő depressziómnak annak a sarkalatos pontjára, amikor is annyira bezuhanok, hogy leszűkül minden. És olyankor csak az kellene, hogy az, aki számomra a leginkább számít odajöjjön, átöleljen, csitítson, és elhitesse velem, hogy minden rendben lesz. Valahogy sosincs sehol az a személy, mindig egy másik szobában van és mást csinál... tőlem mindössze pár méterre.