A legutóbbi bejegyzésem pontosan a 700. post volt. Többen felhívták a figyelmemet arra, hogy véletlen baleseteket szenvedhet az, aki nem frissíti rendszeresen a blogját, így ezt kikerülendő, teszek ide egy megnyilvánulást.

Az utóbbi hetek leginkább arról szóltak, hogy a melóhelyen csökkenteni akarják a bért és a munkaidőt, illetve a létszámot is. Tettem lépéseket annak érdekében, hogy ne kerüljek a híd alá, így ezen a héten vagyok utoljára a cégnél. Ráadásul a bérszámfejtő kolléganő táppénzre ment, így az ő munkája is nyakunkba szakadt. Nem részletezem. Az összes f**om tele volt mindennel. Úgy tűnik jövőhéttől végre az életemnek ez a része tisztázódik.

A másik része .. hagyjuk. Huza-vona. Nem akarok egyedül lenni.

Annyi mindent lehetne csinálni, de semmi erőm hozzá. Nincs kedvem szép mondatokat fogalmazni, metafórákkal kifejezni a torz, megfeslett lelkiállapotomat. Valójában nincs kedvem semmihez. Kellene pár hét.. vagy pár hónap. Messze innét, messze a gondoktól, a folyamatos küzdelmektől. Kellene valaki aki gondoskodik rólam, megoldja helyettem a felmerülő nehézségeket, eldönti mit akarok enni, mit inni, és még azt is, hogy mikor akarok aludni. Szeretném egyszer végre úgy igazán elengedni magamat, csak egy kicsit... a végkimerülés felé közeledem, szépen lassan, lépésről lépésre. Mondanám, hogy csodálom, hogy még nem estem össze, de nem mondom, mert még ez is megtörtént.

Nemrégiben feltettem a kérdést; meddig lehet ezt bírni? Válaszként pedig bedőlt egy újabb túlélendő esemény, ami végleg lemerített minden tartalékot. Pittyegek. Lassan és halkan. Mostmár tényleg csak egy kevés kell a végső némaságig.