Át- és túléltem a székesfehérvári fesztivált. Jó volt. Leszámítva az utolsó napot, amikor veszettül bezuhantam, ráadásul ez az állapot még mindig tart. Nem találom a helyem, és magány vesz körül. Mintha mindenhol egyedül lennék. Elvesztem ismét, és nem tudom merre van a kiút. Kellene valaki, aki fogja a kezem, aki mellettem van, akkor is, amikor épp magam alatt vagyok, és nem csak akkor, amikor tele vagyok erővel.

Megint változni fog valami, érzem. Fáradt vagyok a változásokhoz, nem akarom őket. Jó lenne a nyugalom, a biztonság, hogy ne kelljen paráznom azon, hogy vajon délután, vagy holnap, vagy jövő héten mi lesz. Akárhányszor kezd kicsit jobb lenni, történik valami, ami visszamutat a kezdeti pontokra.

Mehettem volna Szigetre. Nem mentem. Meg volt rá az okom, és nem bántam meg.

Valami nagyon rossz odabent, feszít és nyomaszt. Sírnék. Vágyok egy ölelésre, vigaszra, egy szeretetteljes mosolyra, ami őszinte, és nincs a hátterében fájdalom.

Ismét egy nehéz pálya következik. Mikor lesz már végre vége ennek a játéknak? A tapasztalati pontokat begyűjtöttem, szintet mégsem léptem.

"Két világ közt én haldoklom és élek,

Két világ közt ha szemedbe nézek érzem,

Minden könnyem elsírtam már

Ne nézz rám, én mindent, én mindent kimondtam már."