Ha varázsolni tudnék eltüntetnék mindent, és mindenkit. Vagy csak magamat. Láthatatlan lennék, érinthetetlen. Akkor értelemszerű lenne hogy nem vesznek észre, hogy majdnem rámtaposnak, keresztültolják a sarkamon a babakocsit, vagy épp beállnak elém és hátrafelé indulnak... Gyűlölöm azokat az embereket, akik egy cseppet sem figyelnek a másikra, és még annyit sem képesek mondani, hogy elnézést.

Suhanó tájak… a cd lejátszóban fájdalmas igazságokról énekelnek, vagy épp csak a ritmust hallom meg, és élvezem a dallamot. Néha jó lenne csak menni a semmibe, céltalanul. Aztán megállni elszívni egy cigit, visszaülni és hátra sem nézve menni tovább.

Nyilván mindenki szokta érezni azt az érzést, amikor legszívesebben maga mögött hagyna mindent, ami eddig az élete szerves részét képezte. Miért nem menekülhetünk el önmagunk elől? Miért nincs az emberi agyon egy reset gomb, vagy miért nem lehet formatálni – vagy éppen miért kell várni vele egy újjászületésig (már amennyiben valaki hisz ebben) ?

Nem lehet hogy az élet csak ennyi … kell hogy legyen értelme mindannak, ami történik. Kell, hogy legyen magyarázata annak, ami annyira rettenetesen tud fájni.

Észrevettem önmagamban a felszínt, már nem mászok annyira mélyre, mint régebben. Az emberi lélek ingovány, sokszor rothadó, bűzös mocsár, ami csak magával húzza az arra járót. Vannak lelkek, amik olyan szépnek tűnnek; tartalmasnak, tisztának, őszintének, értékesnek. Miért rondítják el ezeket a tulajdonságokat az egónak az eszközei? Sokszor már inkább nem is érdekel ki milyen valójában. Beérem a látszattal, hadd mutassa az illető az éppen aktuális álarcát, amit aznap magára öltött. Megelégszem azzal, amit akkor és ott látok. Érzem mi húzódik a felszín alatt, a maszk töredezik itt-ott a hazugságoktól. Legszívesebben letépném, lánggal égetném le, vagy éppen rá azokra az arcokra. Szembesíteném a kettősségeikkel, a hazugságaikkal, és addig ráznám, míg észhez nem tér, míg az agya fel nem ébred, és rá nem jön arra, hogy emberként sokkal többre hivatott ennél, főleg ha megvan benne a szunnyadó erő. Vagy akkor lennénk állatok, akik a túlélésért küzdenek, és egymás húsát marcangolnánk. Elvéreznek, és meghalnak, nem filozofálnak.

Felperzselnék mindent. Leginkább magamat. Mert a világon és az embereken úgysem tudok változtatni.

"Bennem többet ne nézd magad,
Medencém alján törött tükör.
Mondják, hogy a lélek halvány,
De hogy szív alakú - ugyan mitől?
Úgy haladok e néma árnnyal,
Ahogy halak lent haladnak.
Nincsenek már hatásai
A rá kigondolt szép szavaknak."