Sok-sok éve vágytam rá, hogy megismerjem a káoszt. Amire az ember vágyik, azt behúzza magához idővel. A káosz itt volt, a káosz itt van. Először csak a szélén lengettem a lábam, bele-bele merítve, élvezve, hogy az áramlás merre sodorna. Aztán belecsúsztam az örvényébe, körbe-körbe sodródtam vele. Nem húzott le, a közepébe kerültem. Végül már én magam idéztem elő, élvezve, ahogy másokat is elkap a hullámzás. Másokat elnyel, elpusztít, és mint egy csillapíthatatlan étvágyú fenevad, ha nem talál élelmet, saját gazdáját kezdi felfalni.
Alakítom az életem, nem tudom milyen irányba haladok. Talán ez előrelépés, hiszek benne hogy az. Mégis megvan az ára, amit fájdalmas megfizetni.
Szóvirágok, kétértelmű bejegyzések, semmi konkrét.. pedig lenne. Oly sok minden, színes, kegyetlen, szenvedélyes, gyilkos, álszent, csalfa, számító, közönyös, békés...
Miért kellenek a játszmák? Miért nem lehet tisztán, őszintén cselekedni, és érezni?
Miért csak akkor van értéke valaminek, ha az már "elveszett"?
Más:
Az oldal nézettsége rohamosan megnőtt, mióta írtam a művi meddővé tételről.
Elgondolkodtató..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése