Megint világvégéről álmodtam. Hatalmas tűz pusztított mindenhol, egy kis csapatnak- amibe én is beletartoztam - azt mondták, hogy valami utazást nyertek, és hogy gyorsan szedjék össze a legszükségesebb dolgaikat. Egy kisfiút öltöztettem fel, siettünk. Kint a buszmegállóban hó volt, a busz pedig nem tudott elindulni. Nem mondták nekünk, hogy mi fog történni, a távolban már láttuk a tüzet. Aztán már nem emlékszem mi történt, a busz elindult, de olyan, mintha elégtem volna. Ugyanakkor egy másik bolygón voltam, és valaki mondta, hogy ide menekültek az emberek a pusztulás elől. Mesterséges életkörülményeket teremtettek, csak úgy tudtak azon a bolygón életben maradni. Hatalmas vas/fém/ólom (vagy valami ilyesmi) kapuk voltak, amik elzárták a napfényt, mivel amikor a nap ott felkelt már 90 fok volt. Az emberek nappal aludtak, és éjszaka éltek.
Kicsit vissza kellene fognom a fantáziálásomat, mert már unom ezeket a világvége álmokat. Tudom hogy csak álom, de nem valami kellemes érzés úgy ébredni, hogy egész éjszaka "stresszben voltam". Mintha semmit nem aludtam volna.

Tegnap olvastam valahol egy zen-tanítást. Arra jöttem rá, hogy nekem ezek a mesék nem tetszenek. Megértem bár a mondanivalóját a legtöbbnek, de nem tetszik, hogy virágnyelven íródik. Elvonatkoztatva, ezen az úgynevezett virágnyelven bárki tud okosságokat mondani, nem kell hozzá különösebb tudás. Arról nem is beszélve, hogy szerintem a legtöbbnek nincs is semmi mondanivalója, a tartalmat az egyén képzeli a sorok mögé. Jobban szeretem a tiszta, egyenes beszédet, sokkal többet elárul az emberről.

Kicsit álmos és nyűgös vagyok ma, remélem délutánra elmúlik.