Kezdem a tegnap délutánnal. Kopat megígérte, hogy lejön a melóhelyemre, és együtt megyünk haza. Persze hogy nem jött. Telefonban jól el is szidtam. Durcásan, sértődötten mentem haza. Otthon az ágyon egy kis üzenetet találtam, aminek a lényege az volt, hogy talán holnapra hazajön, elege van a világból, nem belőlem, mert engem nagyon szeret, és hogy ha keresném, akkor a kedvenc helyemen megtalálom. Próbáltam hívni a mobilt. A hívott szám jelenleg nem elérhető... blablabla... A kedvenc helyem a Tettye fölött van, egy pihenő az erdőnek viszonylag az elején. Gyalog a belvárosból kényelmes tempóban kb 1 óra alatt lehet felérni. Nem tudom mennyi idő alatt értem fel a bazinagy emelkedőn, de a vége felé már levegőt is alíg kaptam. Azt azért megjegyzem, hogy a tempót csak a tüdőm nem bírta, és ahoz képest, hogy elkényelmesedett városi lányka vagyok nagyon szép idő alatt értem fel. A Tettyén van egy bazi nagy sziklafal, azon egy jó meredek lépcsősor, ami fölvezet az erdőbe. (Tökéletes hely öngyilkos-jelöltek számára) Aztán egy kis séta, és ott is voltam a pihenőnél, ami kb 6 dór(?) oszlopból áll, amik félkör alakban vannak egymás mellett elhelyezve. Kopat ott volt, és a sátrat próbálta összeszerelni. Láttam, hogy a padon ott van kaja, víz, elemlámpa, stb... Elkezdtem vele kiabálni, hogy mégis mi a francot képzel magáról. Az egész erdő zengett tőlem, ennyire talán még soha nem kiabáltam. Közben viharfelhők gyülekeztek fölöttünk. Telitorokból üvöltöttem mindent, ami eszembejutott, és ami a tüdőmből kifért. Annyira, hogy egy pillanatra még levegőt sem kaptam, és majdnem megfulladtam. Aztán már végre Kopat is kiabált. micsoda idill. :) Aztán persze lenyugodtunk, elmondta, mi borította ki, összepakoltunk, és elindultunk hazafelé. Hogy teljes legyen ez az egész helyzet, az eső elkezdett zuhogni, mi meg pólóban voltunk, és szarrá áztunk. Ráadásul lefelé menet Kopat megcsúszott az egyik lépcsőfokon, és beesett egy tüskés bokorba, úgy,hogy a jobb karján egy kb. 20 cm-es karcolás keletkezett. Hazafelé megbeszéltünk mindent, megint megígérte, hogy többet nem csinál ilyet, hogy csak úgy lelép, és ha valami problémája van, akkor azt megbeszéli velem. Kíváncsi vagyok meddig fogja ezt betartani. Nem értem, hogy miért nem lehet velem megbeszélni a bajait. Az hülyeség, hogy mert nem akar még ezzel is terhelni. Mit csináljak, hogy megértse, hogy a bajban is mellette vagyok?? Erről oldalakat tudnék írni, de most inkább nem teszem. Lényeg, ami a lényeg, nekem baromi jót tett, hogy kikiabáltam magamból a dühömet, lehet hogy ezentúl hetente elmegyünk kiabálni egyet az erdőbe :)) Kopat meg talán megértette, hogy hiába menekül el a problémái elől, azok ugyanúgy megmaradnak. És hiába megy el otthonról amikor baja van magával, mert akárhova megy, azok nem szűnnek meg, mert nem kívül vannak, hanem önmagában. Azt hiszem ráférne egy alapos önismereti torna, meg leginkább az, hogy el tudja fogadni magát olyannak, amilyen.

Kezdem azt hinni, hogy a legjobb békítő eszköz a pizza. Vagy ez csak véletlen, hogy mindig veszekedések után rendelünk pizzát? :)

Szörnyű éjszakám volt. 4 x felébredtem arra, hogy annyira szomjas vagyok, mintha napok óta nem ittam volna. Aztán melegem volt. Amikor aludtam, akkor olyan volt, mintha csak félálomban lettem volna. Mindig beszéltem valakivel, de már nem emlékszem, hogy kikkel és mikről. 2 óra körül kinyitottam az ablakot, mert melegem volt. És utána végre normálisan tudtam aludni. Leszámítva azt, hogy álmomban megint érettségiztem. Kiöltözve ültünk egy hosszú asztalnál, én ültem egyedül a végén a "fő helyen". Elindították az órát, és meg kellett oldani a feladatokat. Azt hiszem matek volt. Csakhogy ezzel egyidőben hozták ki a kajákat is, mert valami érettségi ünnepély volt, és finomabbnál finomabb falatok voltak. Csináltam a matekot, de annyira nem figyeltem rá, inkább ettem :) Odajött hozzám valaki (egy lány), úgy csinált, mintha evett volna, és közben beírta nekem a megoldásokat. Aztán odajött hozzám a tanár, és cerúzával aláhúzta, hogy mi az, ami nem jó, és amit ki kell javítanom. Biztos van valamilyen jelentéstartalma ennek az álomnak, és ha valaki más álmodta volna, akkor biztos, hogy könnyeben rájövök, hogy az illetőnek mit jelenthet, de a saját álmaimat nem értem, nem tudom értelmezni.

Esik az eső, a rádióban pedig egy régi dal szól: "It's a rainy day" (nem biztos hogy jól írtam). Emlékszem nagyon szerettem ezt a dalt, amikor 13-14 éves voltam. És ilyenkor döbbenek rá, hogy öregszem. De nem mennék vissza újraélni az eseményket, örülök, hogy már túl vagyok a gyerek és a tinédzser koron. Voltak pillanatok, napok, amikor boldog voltam, és amire nagyon jóérzés visszaemlékezni, de ha átlagolva nézem, akkor olyan, mintha az egész egy nagy küzdelem lett volna. Küzdelem önmagam és a szülők ellen, küzdelem a szabad akarat kiteljesedéséért, azért, hogy felszabaduljak az elnyomás alól, és azért hogy önmagam lehessek. Persze lehetne mondani hogy az egész élet egy nagy küzdelem. De a halál végetvet vajon ennek a harcnak?