Eszembe jutott, mit álmodtam: Tegnerparton voltam anyámékkal, és át akartak költözni, egy lakatlan szigetre, és nekem is mennem kellett velük. A tenger gyönyörű szép kék volt, de nem mertem bemenni a vízbe, mert féltem, hogy valami állat megtámad. Nem akartam menni, mert tudtam, hogy onnét nem tudok időre beérni a munkahelyemre, és minden ruhát, cuccot át kellene vinni, de csónakunk nem volt. Brr.. már a gondolat is elborzaszt, hogy anyámékkal egy helyen lakni ... Akkor már inkább egy híd alatt.

A saját utálatom taszít egy embertől, vagy az ő utálatát érzem, ami felém árad?? Vagy a kettő egy és ugyanaz?