Pár napja nagyon fáj a derekam. Nem az izmok, hanem belül valami ideg. Olyan, mintha egy hosszú tűvel beleszúrna valaki. Alíg bírok ilyenkor megmozdulni. Szerencsére 10 másodpercnél nem nagyon tart tovább a fájdalom. De ez akkor sem normális.
Múlt héten meg a fülemmel nem stimmelt valami. Zúgott, pontosabban, amikor csend volt, úgy hallottam, mintha a szél zúgna a fülem mellett. Lehet kicsit huzatot kapot. Vagy ereszt a fejem? :)

Hárman lettünk a családban. Pontosabban négyen, mert eddig is hárman voltunk a hörcsöggel együtt, de most lett egy macskánk is. Kopat tegnap este hozta haza a hátitáskájában. Szép cica, ápolt a bundája, és háziasított, látszik, hogy valahol már megtanulta, hogy az asztalra nem ugorhat fel, és a homokot is megtalálta és odavégezte a dolgát elsőre, nem kellett betanítani. Ennek ellenére nem hiszem, hogy nagyon kötődne valakihez, mert ahhoz túl jól érezte magát velünk, és egyáltalán nem akart kikéretőzni. És ráadásul nem egy kényes jószág, mert a vajaskenyeret is megeszi.
Egyenlőre még nincs konkrét neve, mivel abszolut béna vagyok a névválasztásban. De mivel holnap Szilvia nap lesz (nem felejtettem el! :) ), ezért valószínű, hogy Sziszi lesz. És az még olyan sziszegős is, és figyel rá. Ja, lány macska. Ennek annyira nem örülök, mert kölyköket nem szeretnék. De egyenlőre még az sem biztos, hogy nálunk marad. Pár napig nem engedjük ki a lakásból, hogy szokjon minket, aztán ... hát, csak megmarad nálunk akkor is, ha napközben kint van.

Reggelente utam során el szoktam menni egy gyerekorvosi rendelő előtt. Többször megfigyeltem már, hogy a rendelő előtt prakolnak le azok, akik kocsival hozzák a gyereket. És az apukák kint maradnak az autóban, nem mennek be a rendelőbe az anyukákkal. De miért nem? Azt hiszem ez jellemző a férfiakra. Ami már problémás, amire várni kell, abból a legtöbben inkább kimaradnak. De most tényleg! Miért marad kint az autóban, ahelyett, hogy a beteg gyereke mellett lenne? Vagy úgy is kérdezhetném: miért a férfiak maradnak kint? Anyukát még sosem láttam ülni az autóban, miközben arra vár, hogy az apa bevigye a gyereket a rendelőbe. Elgondolkodtató.

Furcsa, hogy mennyire meg tudnak előttem nyílni emberek. Alíg ismerem őket, ők mégis úgy érzik, mintha már nagyon régóta barátok lennénk. Elmondanak olyan dolgokat, ami egyáltalán nem tartozik rám. Örülök neki, hogy bíznak bennem, megosztják velem a problémáikat. Csak sajnos sok esetben nem tudok mit mondani. Együttérzek velük, de nem tudom, mit mondjak, amitől jobb kedvük lesz, vagy amitől új erőre kapnak. Néha sikerül, de nem mindig. Ilyenkor jönnek a közhelyek, amiket meg azért nem akarok mondani, mert ha szar kedvemben közhelyeket dobnának hozzám, azt hiszem pofán verném az illetőt. Valami okos dolgok kellene tanácsolni, de honnét lehet tudni, hogy bizonyos élethelyzetekben mi okos dolog, és mi nem?

Kopat megkapta a munkaügyis pénzét. Az úgy, ahogy vagy elmegy az albira. De legalább már végre nem nekem kell ezt kifizetnem.

Ma megyek tortát rendelni. Oroszkrém legyen, vagy fekete erdő??