Pénteken megkaptam a könyvet. Michael Mansfield: A halál túl kevés. Dedikálta is, és annak ellenére, hogy kb 3 hete "ismerjük" egymást, valahogy olyan, mintha már régi barátok lennénk. Nem csak én érzem így, ez kiderült abból a pár sorból, amit a könyv elejébe írt. Nagyon boldog voltam.
Egy kedves chates ismerős hétvégén állítólag Pécsen járt, megadtam neki tel. számom, megbeszéltük, hogy összeugrunk, ha más nem, egy ital erejéig, de nem jelentkezett. Vagy lehet hogy még mindig Pécsen vannak?
Vasárnap délután 4 körül keltünk ki az ágyból. Bepótoltuk az eddigi elmaradásainkat. Nem bírtam tovább, elemi erővel tört ki belőlem a vágy, háttérbe szorítva a büszkeséget.
Szombatra, vagy vasárnapra virradó éjszaka megint furcsa álmom volt. Barátnőimmel (Évi, Zsófi) kiruccantunk valahova hétvégére. (New Yorkban laktunk, és valahova a part mellé mentünk, egy kisebb városba) Ittunk, buliztunk, pasiztunk, és az egész álomnak valami hihetetlen jó hangulata volt. A nap végére már nem tudtuk, hogy melyik pasi volt meg, és melyik nem, és aki mosolyog ránk, az azért teszi, mert tetszünk neki, vagy mert emlékszik az előző éjszakára.
Aztán valamelyik barátnőm visszautazott New Yorkba, de mi maradtunk még egy hétig. Elmentünk egy buliba, ami legutóbb jó volt, viszont ezalkalommal nagyon leült a hangulat. Egy nő megkért, hogy vessek neki kártyát. Amikor a kezembe adta a paklit, a lapok megemelkedtek, anélkül, hogy bárki hozzáért volna. Valami olyasmi jött ki, hogy meg fog halni a férje. Meg akartam vígasztalni, adtam neki egy pohár italt. Később kiderült, hogy a pohárban lévő pia mérgezett volt.
Tiszta káosz. Miért nincsenek nekem normális álmaim? Vagy menekülök, vagy valami idegen nyelven kántálok, vagy épp egy orgia részese vagyok.
Kedves pesti barátnőm meghívott egy buliba, ami november vége, dec. eleje felé lenne. Eddig nagy adag félsz volt bennem (bár még most is van), főleg mert még sosem találkoztam vele, és mert nagyon magamba tudok zárkózni sok ismeretlen ember között. Aztán pénteken elhatároztam, hogy már csak dacból is rászánom magam arra, hogy menjek. Egy valamitől félek igazán; magamtól.
És ismét itt a hétfő. Lehet, hogy januártól új munkahelyem lesz, bár ez még egyáltalán nem biztos. Kopat nem hozta haza a macskát pénteken, talán majd ma. Elkapta ugyan, be is tette a kocsiba, de a sok eszével lehúzva hagyta az ablakot, a macska meg kiszökött.
Zsófival sokat beszélgettem pénteken. Beültünk kedvenc helyünkre, én teáztam, ő forralt bort ivott. Szakítottak a barátjával. Kiveséztük a férfiakat. Rájöttünk arra, hogy sok pasinál beidegződés az, hogy nem tudja megadni a nőnek azt, amit a nő akar. A probléma csak az, hogy nem is tudják, hogy a nő mit is akar pontosan. Azt hiszik, hogy mi azt akarjuk, hogy mindent megvegyenek nekünk, ide-oda vigyenek, stb ...
Pedig nem. Legalábbis nem olyan mértékben, ahogy ők gondolják. Kopat is néha azzal jön szentimentálisabb időszakaiban, hogy nem tud nekem lakást venni, meg kocsit ... de nekem nem is ez kell!
Szóval férfinép! Hogy mi kell a nőnek? Mindegyiknek más! De tessék azt a nőt megkérdezni!! És ha azt mondja, hogy nem kell bunda, csak az, hogy időben hazaérjen, akkor aszerint cselekedni. Sokszor nagyobb örömet lehet okozni egy-egy tettel, mint egy őrült drága ajándékkal.
Kopat pénteken lesz 26 éves. Egyenlőre még fogalmam nincs, mit adjak neki...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése