Szex utáni első mondatok, horoszkópok szerint a következők:

Kos: Ok, gyere csináljuk még egyszer!
Bika: Éhes lettem, add ide a pizzát!
Ikrek: Láttad valahol a távirányítót?!?
Rák: Mit mondtál, mikor házasodunk?
Oroszlán: Mondd, hogy nem voltam fantasztikus!!!
Szűz: Na most ki kell mosnom a lepedőt!
Mérleg: Jó volt, mert neked is jó volt.
Skorpió: Lehet, hogy most ki kellene oldozzalak...
Nyilas: Ne hívj, majd én felhívlak!
Bak: Nincs egy névjegykártyád?!?
Vízöntő: Most, gyere csináljuk ruha nélkül is...
Halak: Mit mondtál, hogy hívnak?

Hát nem aranyos? :)

Emlékszel a legelső rémálmodra?
Hány éves voltál?
Én kettő...

Az álmaink visszavetítik azokat az eseményeket, amikre nem emlékszünk? Azokat, amelyeket talán nem véletlenül "törölt" az agyunk? Mennyire jó ezekkel szembenézni? Káros vagy éppen kedvező ha szembesülünk olyan dolgokkal, amelyeket egykoron a tudatalattinkba szorítottunk vissza?

Gyerekként történt egyszer, hogy fél óra csak úgy kiesett az életemből ... aztán furcsa álmaim voltak.. és azóta vannak dolgok, amiktől csak álmomban félek, ébren pedig hidegen hagynak, vagy épp kinevetem őket ...
Próbálok emlékezni, és bár konkrét emlékképek nem jönnek fel, csak apró részletek, (mint például a tapéta vagy a padlószőnyeg színe, mintája) mégis, ahogy emlékezni próbálok intenzív félelem érzet fog el. Nem tudom hogy jó lenne e ha emlékeznék...
ráadásul a félelmem tárgya annyira... idegen. Azonosítatlan ..
.. talán nem kellett volna gyerekként annyi horror filmet néznem, annyi "szellemet idézni" .. és annyit kémlelni az eget, hátha felbukkannak más világ élőlényei...

"Csak a csend,
meg a zaj,
na azok idegesítenek,
minden jó,
csak a baj
ne járna annyit ide."

Egyik héten lelkileg, másik héten fizikailag vagyok túlzottan aktív. Mint egy kétkarú mérleg, valahogy most nem találom a középpontot, a kiegyenlítődést. A viselkedésemen persze ez nem látszik.
De a gondolataim...
Versenyt úszok magammal, felkavarom az iszapot és vígan fickándozok benne. Sőt! Szembe fordulok az áramlattal, és addig csapkodok, amíg örvény keletkezik, amibe mindenki belesüllyed.
Mindig ugyanaz a víz, mindig ugyanazok a halak. Ez lehet hogy nem is szabad víz, hanem csak egy akvárium?

Fantáziálok. Úgy, mint tizenévesen. De valahogy mégis máshogy. A lányregénybe illő rózsaszín képeket valami vadabb váltotta fel. Jó lenne erről írni, de félek valakit ez nagyon zavarna.

Neked Kedves, csak annyi: nem, nincs senki :) - csak szavak és gondolatok. És azok akárcsak a tieid, éppoly szabadok.

"Ma két hal vagyok,
és az iszapban
magam mellé bújok."

..hogy egy kedves ismeretlentől idézzek, akinek gondolatai olyanok, mint egy kapu egy másik világba. Jó átlépni azon a kapun.

Az utóbbi egy hétben valahogy furcsán érzem magam. Mintha "nőtt" volna még egy érzékszervem, amivel nem fizikai dolgokat érzékelek.

Gondolatokba szeretek bele, szavakba, amiket hallok, amiket olvasok. Beleszeretek a vízbe, ami a bőrömhöz ér, a puha takaróba, ami körülölel és meleget ad.
Sírok, amikor szembesülök azzal, mit tettem magammal. A vágások örökre megmaradnak..
Annyira mélyen érzek át dolgokat, hogy szinte kettéhasít, olyan fájdalommal tölt el mindaz, amit szépnek, értékesnek tartok.
És talán pont emiatt érzem úgy, hogy megőrülök attól, ha valaki faragatlanul viselkedik.
Annyi szépséget rejt magában a lélek, bárcsak ne fedné el őket az emberi viselkedés.

Egy érdekes blogra találtam :

Ivanhoe

Tudom, hogy azok, akik börtönbe kerülnek nem ártatlanok. Tudom, hogy sokuk nem is az a fajta, akit embernek neveznék ...
de azt nem tudom, miért gondolom úgy, hogy aki bűntényt követ el (pl megöl egy embert) attól még nem "rossz". Ez az egész börtön-világ, annyira megfoghatatlan számomra, olyan mélypszichológiai tartalmak vannak ott, amik piszkosul érdekelnek. Az emberi pszichét szélsőséges viszonyok között lehet a legjobban megismerni.
Tizenévesen nagyon szerettem volna bekerülni egy börtönbe, hogy lássam, az emberek hogyan viselkednek ott, milyenek a szociális körülmények, mik ott a normák. Egy izolált világban annyira máshogy működik minden, a "normális" ott teljesen más, mint itt.

1999 év végén -talán december volt, vagy november- az egyik, akkor gyakran látogatott kedvenc vendéglátó helységünkben (nevezzük Papucsnak ;) ), találkoztunk egy fickóval, aki elmondása szerint, szökött rab volt. Lehet, hogy erről már írtam a blogomban, az, hogy ismét előkerül nem véletlen. Monte Cristo-nak nevezte magát ...
Annyira szerettem volna megérinteni a lelkét...

Hajnali ködfoltok - az elmémben is. Az utcán járva, álmosságtól kába fejjel, felrémlenek az éjszaka meg nem történt, de valósnak átélt eseményei. Az álmok.
Pontosabban nem akar felrémleni. Mintha az elmém el akarná titkolni, tudván, ha szembesülnék a tudatalatti kivetített képeivel, elég nyomasztó érzés kerítene hatalmába ahhoz, hogy akár egy egész napra - vagy többre - teljesen lebénítson, érzelmileg labilissá tegyen, méginkább elveszve érezzem magam a tények és a tévhitek világában.
Mintha egy asztalon egy éles, sokszögű tárgy lenne, amit vékony, puha terítővel takarnék le. Azonban hiába van letakarva, kidudorodik alóla, kezemet - végigsimítva rajta - még akár fel is karcolhatja. Ez az, amikor az álmokra nem emlékszünk, de érezzük, hogy ott van, a felszín alatt, valami történt, valami olyasmi, amivel talán nehéz lenne szembesülni. Érzem, hogy bennem van még egy halvány emlék, egy apró szál, amit ha el tudnék kapni, talán az egész gombolyagot fel tudnám göngyölni. De kicsúszik a kezeim közül.

Továbblépek, .. tovább az úton. Eszembe jutnak a mai nap nehézségei, azok az akadályok, amelyekkel meg kell küzdeni, amivel ismét harcolni kell. Győzni vagy elbukni ... sok esetben a végkifejletre nincs semmi ráhatásunk. És ma is lesz ilyen ... egy kis dolog, amiről nem mi határozunk, mégis félelmetes mértékben felboríthatná az egész életünket.
Nyugalomra vágyom, de amíg nap nap után emberek döntései határozzák meg a sorsomat, addig biztosan nem lelem meg ezt a nyugalmat. Felismerem, hogy másoktól függök, mind érzelmileg, mind anyagilag. Elég egy olyan döntés, hogy elveszítem a munkahelyemet, és máris borul minden. És az is elég, ha ez nem velem történik meg, hanem azzal, akit szeretek ...

Tovább lépek ismét ... viharként dúlnak bennem az érzések, a közelmúlt (1-2 nap) eseményei, emlékei, ... álmai. És mintha ez még nem lenne elég, a sors elém hoz egy arcot. Egy rég nem látott, kedves arcot. Lavinaként zúdulnak rám annak 3,5 évnek az emlékképei, amit együtt éltem le Kopattal. Annyi mindent mondanék neki ...

EZ a káosz, ami most bennem van. Szétágazó, színes, kiszámíthatatlan, és tűhegyekkel bökdösi azokat a kis pontokat a lényemben, amik érzékenyek.

Eltűnt az idő, amit a gondolataimra fordítanék. Napközben mintha gép lennék, nincs idő a személyes igényekre, ostoba emberek ostoba kérdéseire kell válaszolni, idióta igényeknek megfelelni, amihez egyre kevésbé fűlik a fogam. Szeretem a számok világát, mert logikusak. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a természetüket, de rájöttem valamire. Szeretem azt a lényt, ami bennük lakozik. Azt a lényt, amit sokan fel sem fedeznek, azt az aprócska darabot, ami bárkit képes "istenné" tenni. És ha valakiben megtalálom, akkor már máshogy nézek rá. Vagy szeretni kezdem, vagy rettenetesen gyűlölni. Ha az illető nőből van, akkor nagyobb eséllyel kerül a "gyűlölöm" kategóriába - főleg akkor ha olyan területre merészkedik, ami számomra igen kényes. Persze ez nem jelenti, hogy minden nőt utálok. De közelebb áll hozzám az a fajta gondolkodás mód, ami inkább a férfiak sajátja, és nagyon nehezen tolerálom a tipikus női "hit-,és gondolatvilágot".

Elkanyarodtam a főútról. Előttem az ajtó, melyen minden reggel belépek. Mindig ugyanaz az ajtó, és mindig ugyanaz van mögötte. A harcok, a tűrés, a színjátszás, a képmutatás ... egy maszk, amit kötelezően viselni kell.
Felhúzom a maszkot, ... legalább nem látjátok az alatta megbújó, összemosódó, halványuló cinikus vigyort.

Fogok írni egy kis "tanulmányt" arról, hogy miért utálom a nőket. És mielőtt bárki személyesen magára venné: nem konrét személyre/személyekre gondolok. Nem is olyanokra, akikre valamiért haragszom. Csak egy eszmefuttatás lesz arról, hogy miért húzom el a számat akkor, ha a "nő/nők" szó előtérbe kerül. Mivel a honlapom amúgy is régen volt frissítve, és mivel ott amúgy is van egy külön fülecske az ilyen eszement eszmefuttatásaimra, ezért oda fogom tenni. És amint kész lesz, teszek ide egy linket - olyat, hogy az esetleges szőke nő is megtalálhassa és elolvashassa a véleményemet róla :)
Amúgy pedig szerintem ha valaki nőnek születik, az már eléggé elbacott valamit az előző életében. És ha ezt még élvezi is, akkor aztán végképp reménytelen eset :D
Ha inkarnálódni kényszerülök, akkor tuti hogy meleg pasi leszek inkább :)

Furcsa szembesülni azzal, hogy a bálványaink épp olyan hús-vér emberek, mint mi magunk. Vagy még inkább olyanok :)

A lentebb belinkelt videónak nincs köze ehhez a posthoz :) Az csak azért mert szeretem...
- - - - - - - - -

Within Temptation - Hand of Sorrow

-

Tombol bennem a vihar, magával húz az örvény. Villámok cikáznak a háborgó tenger felett. A hajó sodródik, a halak vezetik. Mind egy irányba ... talán a vesztükbe. A végső utazás elkezdődött, az uticél maga a kárhozat.

Az álmaim kaotikusak, már-már betegesek, ráadásul nem látom át a jelképeket sem.
Egy panel lakásban voltunk kb 5-6-an. Az egyik szobában egy fickó és egy kisgyerek volt (10 év körüli), a gyerek egy székhez volt kötözve. A pasi szikével megskalpolta a gyereket (akik végig üvöltött)lenyúzta a bőrt a feje tetejéről. Élvezte, hogy fájdalmat okozhat neki, felnyitotta a koponyáját és kivágott az agyából egy kis szeletet és meg is mutatta neki. Csodálkoztam, hogy a gyerek hogyhogy nem ájul el a fájdalomtól. A fickó tudta hogy figyelem őt, én pedig tudtam, hogy én leszek a következő, akivel végezni akar.
A többi ember (köztük egy ismerős srác is) a konyhában kártyázgattak. Menekülni akartunk, de az ablakokon rács volt. Végül mégis kijutottunk valahogy. A köztes eseményekre nem emlékszem, de a végén feláldoztam magam azért, hogy az az ismerős srác életben maradhasson (ő valamiféle kiválaszotott volt az álmomban).

Az rendben van hogy nem igazán szeretem a gyerekeket, de ez kicsit erős volt. No persze nem annyira, hogy lelki traumát okozott volna, inkább csak csodálkozást váltott ki belőlem.

A másik bizarr álom: egy közutálatnak örvendő politikus (akihez semmiféle emocionális érzet, vagy érdeklődés nem fűz) ki akart velem kezdeni, a hódítást pedig úgy kezdte hogy pizzát rendelt nekem és a volt kollégáimnak a klinikán ...

Na ehhez jöhetnek a kommentek! :)

Pánik rohamom van...
a szívem majd kiugrik, ..ver a víz és remegnek a végtagjaim.. a gyomrom görcsben áll... félek... nem tudom mitől, az értelmem felfogja, hogy nincs mitől és nincs miért, de a szervezetem úgy reagál, mintha bármelyik pillanatban sikítva menekülnöm kellene olyasmi elől, amitől csak a tudatalattim vallja be hogy fél. Nem tudok gondolkodni és koncentrálni, csak a pánikot érzem... Egyes szavak ostorként csattannak a lelkemen, a világ beszűkült, nem látok tovább annál, mint ami a közvetlen környezetemben van, a jelen pillanatban. Béna vagyok, még a menekülés gondolata sem változtat semmit a dolgokon. Alig tudok mozdulni ... istenem.. most mi van?

Félelmetes, hogy az emberek mennyire faragotlanok! Lehet hogy csak én vagyok maradi, de úgy gondolom, hogy ha két ember kommunikál egymással, illetlenség előkapni a telefont és felhívni valakit, anélkül, hogy legalább elnézést kérne attól a féltől, akivel beszél.
Nap, mint nap járnak be hozzánk az üzletbe emberek. Szinte minden 4. emberre jellemző, hogy miközben kiszolgálják, vagy érdeklődik előveszi a telefont és dumálni kezd. Utálom ezt a szokást! Parasztság! Arról nem beszélve, hogy a parasztok között is vannak még nagyobb parasztok, akik ráadásul rendelkeznek egyfajta "isten-vagyok" komplexussal, vagyis ha ott azonnal nincs az, amit ő akar, akkor már szar az egész bolt. Annyira szívesen képen köpném az ilyeneket.
Remek példa erre az a tag, aki ezen a héten látogatott el hozzánk. Öltöny, nyakkendő (megjegyzem, ezek az "entellektüel-parasztok" rosszabbak a hagyományosaknál), előáll azzal, mit szeretne, mire kolléga közli, hogy ezzel az ügyvezetőnk foglalkozik, aki ma vidéken tartózkodik, holnap lesz bent. Reakció: jó, akkor hagyjuk az egészet, ő nem ér rá holnap foglalkozni ezzel,.. mindezt olyan stílusban, mintha vérig sértettük és a sárga földig aláztuk volna ... Amúgy kiderült róla, hogy valami képviselő az SZDSZ-nél...
A politikusoknál kötelező felvenni a "tahóság" skillt? :)

Rabby ajánlására elkezdtem olvasni dr. Csernus Imre: A Nő című könyvét. Nem vagyok benne biztos, hogy végig fogom olvasni, bár nagy megelégedésemre szolgál az, ahogy a mondandóját és a gondolatait papírra veti. A legtöbb dolgot, amiről a könyv szól, hasonlóképpen látom én is, helyenként felfedeztem magamban új "játszmákat" is az olvasottak hatására. Mindazonáltal olyan többlet információt nem kaptam, aminek a végiggondolása változtatna rajtam, vagy aminek hatására másként kezdenék el dolgokat látni. Jónak érzem, hogy egy ilyen könyv megjelent, dicséretre méltó, ahogy a nők szemébe köpi, hogy egy rakás szart sem érnek :)
Szegény férfiak! Hogy vagytok képesek együtt élni nőkkel? Nekem nem menne..még magammal is alig-alig bírom ki :)

Biztonsági másolat! -> http://crisyta.fw.hu/001/no.pdf

A LEGFONTOSABB

Történt egyszer, hogy a nagy erdei tisztáson összegyűltek az állatok, és
azon kezdtek tanakodni, hogy mi a legfontosabb az életben.
- Szerintem a legfontosabb dolog az életben a barátság. - mondta az egér,
és a lajhárhoz fordult - És szerinted ?
- A nyugalom ! - mondta az, és ásított egyet.
- Á, annál sokkal fontosabb az ész ! - legyintett a róka.
- Szerintem ... - kezdte volna a kaméleon, de a többiek rögtön letorkollták.
- Ugyan, mit tudsz te erről !
- Te kis köpönyegforgató ! - tette hozzá a róka.
- A legfontosabb dolog az életben a muzikalitás ! - trillázta a fülemüle.
- Hát nem mondom, az is lényeges, de a legfontosabb mégiscsak a szerelem. -
brekegte a béka, mert éppen tavasz volt.
- Szerintem ... - kezdte volna megint a kaméleon, de a többiek újra csak
lehurrogták.
- Majd pont te mondod meg, aki nem tudsz semmi mást, csak a színedet
változtatni !
- A legfontosabb dolog az életben a szépség ! - folytatta a beszélgetést az
őz - És a kecsesség.
- Akkor már inkább a gyorsaság ! - rikkantotta közbe a nyúl.
- Ez ostobaság ! - vetette ellen a pocok - A legfontosabb az, hogy legyen
mindig mit enned.
- Szer ... - a kaméleon már csak eddig jutott, mert a többiek megint
beléfojtották a szót.
- Ha még egyszer meg mersz szólalni, még meg is verünk ! - mondta a róka,
aki valami okból még külön is haragudott rá - Na hol is tartottunk ?
- Ott - ismételte meg a pocok - , hogy a legfontosabb a tele has.
- Ez mindig csak zabálna ! - sziszegte a kígyó - Még egy ilyen haspókot !
- Miért, akkor szerinted mi a legfontosabb ? - kérdezte sértődötten a pocok.
- A hajlékonyság és a rugalmasság. - válaszolta a kígyó.
- Márpedig én mégis azt mondom ... - kezdte volna az őz, de ebben a
pillanatban megzörrent a bozót, és kilépett belőle az oroszlán és a medve.
- Na te mit gondolsz, medve komám ? - kérdezte az oroszlán társától - Mi a
legfontosabb ?
- Nem tudom eldönteni. De talán te meg tudod mondani. - fordult a medve a
sashoz, aki csak most csatlakozott hozzájuk.
- Ó, hogyne. - válaszolta a sas - Szerintem a barátság.
Azzal bekapta az egeret.
- Szerintem az ész. - mondta az oroszlán, és széttépte a rókát.
- Szerintem a nyugalom. - mondta a medve, és megölte a lajhárt.
- Szerintem a muzikalitás. - mondta a sas, és megfojtotta a fülemülét.
- Szerintem a szerelem. - mondta az oroszlán, és eltaposta a békát.
- Szerintem a szépség. - mondta a medve, és agyonsújtotta az őzt.
- Szerintem a hajlékonyság. - mondta a sas, miközben felragadta a kígyót,
és elrepült vele.
- Szerintem a gyorsaság. - mondta az oroszlán, és felfalta a nyulat.
- Szerintem az, hogy mindig legyen mit enned. - mondta a medve, és elnyelte
a pockot.
Csend támadt. Aztán a medve megtörölte a száját, és azt mondta :
- Na, azt hiszem mehetünk.
Azzal az oroszlánnal együtt szép komótosan elballagtak a bozótoshoz, majd
eltűntek benne.
- De most tényleg, medve ! - hallatszott az oroszlán hangja valahonnan
messziről - Szerinted mi a legfontosabb ?
- Szerintem ... - motyogta a tisztáson a kaméleon egy barna földrög képében
- Túlélni ...

Fogorvosi kezelés alatt állok... állítólag sok a szuvas fogam. Inkább nem következtetek ebből a kapcsolataim minőségére :)
Sok pénzembe fog kerülni. Vajon megéri? Ha fájna és problémáim lennének vele, akkor biztos gondolkodás nélkül rávágnám, hogy igen, megéri. De nem fáj, csak épp nem a legjobbak. Persze jó megelőzni a problémákat, ... de azért sajnálom rá egy kicsit a pénzt.

Apró morzsák szanaszét ... ha egyben lennének én lennék. Így is én vagyok, csak szétszortan. Keresem az elhullott darabokat. Olykor-olykor találok egyet összegyúrom a többivel, ilyenkor elcsodálkozok, miért hagytam el, hiszen hozzám tartozik. Ettől vagyok én.
Keresem magam. Érzem a kis változásokat. Jó lenne olyannak lenni, mint régen ...
abban a mesében élni, amiről Spiro beszélt.
Nem kell már sok.
De mi az ára?
A feltétel nélküli szeretetnek nincs ára! Nem szabad, hogy legyen!

Halacskák, halacskák.. merre felé úsztok?
Árral szemben,hívó szóra vagy dacból? Önként vagy megfelelésből?

Predesztinált lenne minden tett?
Mennyit ér a becsület?

.. "rájönnénk mi kell ahhoz, hogy boldog légy, és ettől én is az leszek" ..

Visszhangzanak bennem a szavak. Felejteni szeretnék. Túllépni dolgokon. Magam mögött hagyni és hátra sem nézni. Valaki azt mondta nem is annyira rég, hogy engedjem el magamtól a fájdalmat, ne őrizgessem, mint valami értéket, hisz nem az. Hogy kell elengedni a fájdalmat? Hogy kell ránézni valakire úgy, hogy ne a saját fájdalmam nézzen velem farkasszemet?
És miért fáj ennyire szeretni valakit?

Egyes kultúrákban úgy tartják, hogy egy-egy fog elvesztése egy barát/rokon elvesztését jelképezi. Lehet, hogy csak babona, de másoknál mintha látni véltem volna tényleges összefüggéseket a két dolog között.
Szerencsére eddig nem igazán voltak problémáim a fogaimmal, a legbonyolultabb művelet, amit a számban véghez vittek, az a tömés volt.

Ma vettem észre, hogy az egyik tömött fogam valahogy nem érzi magát... olyan, mintha nem élne. Nem fáj, de az érzést, amit kiad magából ehhez tudom csak hasonlítani: mintha halott lenne. Hétfőre kaptam időpontot egy magándokihoz. Valószínűleg fog még kicsit csinosítgatni a fogaimon. Valami fogszabályzás sem ártana, esetleg kis fehérítés.. de nem is ez a lényeg.
Furcsa, hogy pont most érzem halottnak az egyik fogamat...

Szerintem mi már rég halottak vagyunk...

.. és ez pedig a pokol ...

"Őrült vagy..." igaz...
Nehéz úgy élni, hogy nincsenek olyan célok, amiket meg lehetne valósítani.
Vannak elveim.
Talán nevetséges, de mindig arra gondoltam, hogy ha választásom lesz, akkor inkább leszek szerető, mint feleség. Jobb tudni, hogy valaki rám gondol, még akkor is, ha nincs mellettem, mint tudni, hogy aki mellettem él, annak másvalaki jár a fejében.
Most mégis a saját csapdámba estem. Képtelen vagyok elengedni őt.
Feladtam az utolsó elvemet azért, hogy az egyetlen "cél", ami életben tart megmaradjon. Hogy mellettem maradjon ... még azon az áron is, ha időnként másvalakire gondol, időnként másvalakinek ír olyan levelet, amilyeneket anno nekem is írt ... amikor még "elérhetetlennek" tűntem.
Tudom, mi lenne ésszerű viselkedés, tudom mit mondanának mások, és nagy bizonyossággal én is azt javasolnám, ha egy barátom ilyen helyzetbe kerülne. De nem megy ...
Talán ha lennének más céljaim, vagy lenne egy olyan családi hátterem, ami segít...
Persze vannak barátaim, akikre számíthatok ha baj van. De bizonyos helyzeteken ők sem tudnak segíteni.
Meghoztuk a döntést, vagyis inkább én hoztam meg. Egyáltalán nem biztos, hogy jól döntöttem.
És micsoda "véletlen", hogy pont most betegedtem meg ...

"Amit legjobban vágyni, annak árát végül fizetni kell..."

Elegem van a hazugságokból. Elegem van abból, hogy Tamás folyton hazudik nekem. Elegem van abból, hogy leveleket írogat a volt nőjének, csak hogy a saját egóját egyensúlyban tartsa. Elegem van abból, hogy már sokadszorra a szemembe hazudik. Elegem van abból, hogy mindig Nagy Nikoletta/Silvermoon miatt vannak a veszekedések. ...
Tessék te ribanc, remélem ezt akartad...

Szánalmas! Minden nő kurva, de az élükön ott van EZ. Képtelen tisztelettel lenni mások életére, képtelen elviselni mások nyugalmát, bele kell mindenbe rondítania csak mert jön neki egy-egy érzés, amit minden másnál előrébb helyez. Kívánom, hogy szenvedjen legalább annyit, amennyit én szenvedtem miatta! Legyen épp olyan pokol az élete, amilyenné az enyémet változtatta önös önző érdekei és érzelmei miatt. Mert mindig kell hogy legyen neki tartalékban valaki, aki megsimogatná a kis retardált lelkecskéjét, aki szinten tartja az egóját. Talán egyszer szembesíti valaki saját szerencsétlenségével. Megveti a nőket, holott díszpéldánya annak a csoportnak, akit oly annyira nem szeret.
Szánalmas, szerencsétlen lotyó. Legyen átkozott a lelked!

Nem is tudom... csak úgy...
írhatnékom van, de igazából nincs miről. Vagy nem publikus. Egy kicsit fel vagyok dobva a négy napos munkaszünet miatt. Várom már a délutánt.
Langyosvíz..
Kaotikus álmok... megint támadtak a földönkívüliek. :) De most legalább sikerült elérnem, hogy amitől álmomban annyira félek, felismerjem, hogy ez csak álom, és ráadásul még át is tudtam alakítani úgy, hogy a tudatalatti félelme átfordult a tudatalatti vágyaira, így az egészből egy elég bizarr, de érdekes történet született. :D

Találtam valamit .. ami más megvilágításba helyez dolgokat. Kicsit sikerült valamit megérteni, vagy inkább elfogadni, más szemszögből látni.
Ettől függetlenül van, amit nem tudok elfogadni. És nem is kell. Ne akarja senki rámkényszeríteni.

Azonkívül mi ez a hülyeség bennem, hogy nem vagyok elég, nem vagyok jó, nem vagyok szép, stb..? Én én vagyok, jó lenne, ha ezt már megérteném és ebbe a bolond fejembe belevésném. Ez vagyok, ilyen vagyok. Nem vagyok rossz, nem vagyok buta, szerencsére hisztis picsa sem. Bár ha az lennék valószínűleg nem rágódnék ilyeneken. És mint ahogy én tolerálok bizonyos dolgokat joggal várhatom el, hogy mások is toleránsan viselkedjenek velem szemben. És ha nem teszik jogom van szóvá tenni.
Persze mások nagy ívben szarnak arra mihez van jogom és mihez nincs :D

Néha jó, néha tisztán látom magamat kívülről, néha meg tudom magamnak adni azt a támogatást, amire szükségem van önmagamtól. Ilyenkor elbeszélgetek magammal, hogy miért is látok bizonyos dolgokat ennyire negatívan, és megértetem önmagammal, hogy minez csak rajtam múlik. Tiszta skizo :)
Sajnálotos módon az ilyen kellemes "megvilágosodások" után mindig történik valami, ami visszarángat abba az ingoványba, ahonnét nehezen tudok szabadulni.
Kicsit visszanyertem a hitem ... jó lenne, ha nem vennék el tőlem.

Szeretek játszani ...
Mintha visszahozna valamit a gyerekkorból, valami önfeledtséget, gondtalanságot, amikor nem kellett foglalkozni problémákkal és érdeketelen emberekkel, hanem belemerültünk abba, hogy az A4-en süllyed-e el a torpedó vagy a B5-ön, hogy az akasztófánál már csak 2 betű lehetőség maradt, vagy hogy a Tini nindzsa teknőcök ezúttal is győzedelmeskedtek a rossz felett. :)
Arra gondoltam ha kiírom magamból gyerekkorom fekete foltjait talán könnyebben túl tudom tenni magam rajta.
Alíg emlékszem valamire. Sokat utaztunk, mert jóapám külföldön sokat keresett. Sokat veszekedtünk, mert a természete olyan volt, amit nem igazán tudtam elviselni. Nem is veszekedés volt, mert az kétoldalú, én pedig csak hallgattam a szitkokat, hogy mennyire szerencsétlen és béna vagyok, stb .. Nem akarom őt szidni, utólag valószínűleg ő is belátta hol és mit rontott el, és mint az emberek többsége ő is úgy van talán vele, hogy mostmár máshogy csinálná.
Úgy emlékszem szinte mindent megkaptam, amit szerettem volna (kivéve matchboxot és olyan kisautót, amibe bele lehet ülni - és ezeket is csak azért nem, mert az fiúknak való), valahogy mégis fájó és rossz emlékeim vannak. Anyám a hajamat tépte, amikor valami volt, apám az önérzetemet tiporta amikor csak tehette .. de fizikailag nem voltam bántalmazva, volt mindig mit enni és felhúzni, és minden olyan megvolt, ami a "felnőttek" szemében fontos, hogy meglegyen. Az én értékrendem más volt. Szerettem a szobámban ülni egyedül, történeteket irogatni, olvasni ... ellenni csak úgy egymagam. De ennek legtöbbször piszkálódás lett a vége, hogy miért vagyok a szobámban, miért nem vagyok velük, stb ...
Panaszkodásból ennyi mostanra elég is lesz.

Nyugalom van idebent ... jó lenne, ha ez megmaradna. Néha ugyan nem tudom mit akarok, és viaskodnak a halacskák egymással, de ami most van az jó. (Pár dolgot leszámítva).

ELÉG! CSENDET!

- kiabálnék rá a világra, erre az elfuserált 21. századra. Hát nem veszitek észre mit csináltok? Helytakarékosság, mindent lekicsinyíteni, sok dolgot kis helyre bezsúfolni, mindent feláldozni a kényelemért, eldobni az elveket és becsületet a haszonért, hibáztatni az államot és a feleségeket, másokban hibát keresni, hogy elfedjük a sajátunkat, baszogatni azokat akik kiszolgáltatottak.
Hol van az a piros gomb, amit meg lehet nyomni?
Túl sok az információ, túl sok az az inger, ami egyetlen nap alatt ér, és ennek talán ha az 1%-a az, ami valóban érdekel, ami valóban úgy érzem, hogy a "fejlődésemet" szolgálja. Az az érzésem, hogy kezdek süllyedni a sok szemét információ alatt. Ami ráadásul cseppet sem érdekel, és mások azt mondják, kellene, hogy érdekeljen,
- mert én is ebben a társadalomban élek, és ha nem érdekel, akkor olyan, mintha homokba dugnám a fejem
- mert a munkámhoz kell, hogy érdekeljen minden szar alkatrész, amikről azt sem tudom eszik-e vagy isszák
- mert, mert, mert, mert ....

Mert meg kell felelni másoknak? Egyre nehezebben megy. Ki akarom mondani, hogy ha valamit hülyeségnek tartok; ki akarom mondani, hogy menjen a picsába az, aki olyan stílusban beszél, ami nem méltó egy intelligens állatfajra; bele akarok szólni a telefonba, ami 5 percenként csörög, hogy mi a francot akarnak már megint.
Egy hete kezdődött körülbelül. Hogy pontosan mi indította el, nem tudom. De már azt is nehezen tudom visszatartani, hogy ne húzzam el a számat, ne vonjam össze a szemöldökömet, vagy hogy ne kommentáljam azokat a baromságokat, amik nap mint nap történnek és érintenek.
Sok már nekem ez a 21. század ... képtelen vagyok ilyen mennyiségű adat befogadására. Kicsi hozzá a RAM-om, és nem is lehet bővíteni, mert az alaplap nem ismer fel többet. Ennyi, kész. A hűtés sem megfelelő, olykor-olykor huzamosabb igénybevétel esetén rendszerhiba is felmerül...

Minden kor és civilizáció letűnik egyszer, remélem a 22. század már emberiség nélkül találja ezt a szerencsétlen, agyongyötört bolygót.

Tolkien: A Gyűrűk Ura ...
egyszer elkezdtem olvasni, de kb a 60. oldal után letettem a könyvet. Volt idő, amikor ezt bántam, hiszen amolyan "alapműnek" számít a fantasy irodalomban. A filmet természetesen láttam, sajnos többször is, mint ahányszor kellett volna, de nyilván egy film messze nem hozza vissza azt a hatást, amit egy könyv képes kiváltani.
Mégis volt valami az egész világban, ami - bár megfogalmazni nem tudtam - taszított. Betudtam annak, hogy amolyan "divattá" vált szeretni a Gyűrűk Urát, jómagam pedig nem a divat alapján ítélek meg dolgokat.

A mai napon akadtam rá egy cikkre, és már a 2. oldal elolvasása után eldöntöttem: ha eddig nem olvastam Tolkient, akkor ezek után már biztos, hogy nem fogok.
Aki a cikket írta Raul Renier (Kornya Zsolt). Talán elfogult vagyok, de mindenkinek joga van az elfogultságra. Közelállnak hozzám az írásai, a stílusa, azt hiszem kijelenthetem, hogy a kedvenc írómmá vált, ebből kifolyólag adok a véleményére is. Főként azért is, mert tökéletesen meg tudja fogalmazni azokat a dolgokat, amik bennem csak érzés szinten vannak meg. És persze nem utolsó sorban, tetszik az is, hogy borzolja a kedélyeket, hiszen ez az írása nyilván nem kis felháborodást kelt/keltett a Tolkien fanatikusok körében.

Érdemes végigolvasni, főként azoknak, akik olvasták Tolkien műveit, hiszen ők mégiscsak jobban meglátják Renier írásának valóság tartalmát .. persze csak akkor, ha van hozzá szemük..

Miért van elegem Tolkienből?

Még két hét ...
Kicsit félek, és nagyon izgulok. Voltam már nyaralni szülőkkel, osztálytársakkal, baráttal az erdőben sátorozni, egyedül külföldön - bár az nem nyaralás volt.
De sosem voltam még úgy igazán nyaralni, azzal, akit szeretek, szállodában, ahol minden nap megágyaznak, reggelit és vacsorát adnak és gyakorlatilag gondoskodnak arról, hogy jól legyünk.
Ebben az évben megadatott ez is.
Legszívesebben már most elkezdeném összeírni, hogy mi az, amit vinnünk kell majd magunkkal. :)

- - - - - - - - - - -

Sodródás, könnyű álom, játék a szavakkal. Az egyik halacska az árral, a másik az árral szemben úszik. Összekötött uszonyok, kétirányba sodró áramlat. Nem hiszek a dualizmusban, mégis megbélyegzik: jó és rossz. Abszurd. Létezik szabadság a víz alatt?
Az egyik halacska felülkerekedik, a másik elbukik. Uszonyszegetten követi társát. A "jó" irányba halad. Alárendelten. Mert így megfelel. Azoknak is, akik egyesével tépkedik az apró pikkelyeket.

Within Temptation - What Have You Done

A fájdalom fizikai-biológiai természetét nem ismerem... "beérem" annyival, hogy fáj, és hogy van az agyban egy központ, ami érzékeli ezt. Jobb esetben egy Panadol megoldja a problémát - bár nem mindig. Az okot ugyan nem szűnteti meg, de az okozatot tompítja.
A lelki fájdalom is lehetne ennyire egyszerű. Bár egy-egy Frontin sokban segíthet, de a hatás elmúltával - ellentétben a fejfájással - ugyanúgy visszajön az a maró érzet ott szívtájékon. Mennyit képes ebből elviselni egy szervezet, egy elme?

Mindig csak a negatívokat írom a blogba ... szeretnék több pozitív dologról írni ... de tényleg!
Például ma kaptam egy csövestől egy szál virágot.:) Bejött a boltba és aprót kért, adtunk neki 50 Ft-ot. Mondta, hogy nem megy el közmunkára, mert nem szeret dolgozni. És hogy Ká, a kígyó azt mondta Mauglinak a barlangjában, hogy vigye el a kincset nyugodtan, mert majd lessssssz... és hogy délután hoz majd nekem virágot, majd lop valahonnét .. :) Vicces, de tényleg hozott ...
Micsoda fintora a sorsnak... egy vadidegen hajléktalantól virágot kapni, pont a nevem napján ...

Beleszerettem egy videóba ...



Voltaire: When You're Evil (Lyrics)

ez már a vég :)

Emogochi

Hogy ne csak mindig negítv dolgokról írjak;
Tegnap megnéztük az új Indiana Jones filmet a moziban. Határozottan tetszett, visszaadta azt az érzést, amit a régebbiek nyújtottak. Bár a vége elég X-aktásra sikeredett - úgy látszik ismét divatba jöttek a földönkívüliek - megérte megnézni, és ha lehetőségem adódik rá, biztos megnézném többször is, ami már jelent valamit :)

Megpróbálom pozitívabban kezelni a dolgokat, önmagamban és körülöttem. Sajnos nem megy egyik napról a másikra, ráadásul, valami mindig történik, ami nagy erővel visszalök. Nem vagyok egyedül - most ezt kell szem előtt tartanom. Van, akire számíthatok, van aki mellettem van ... és remélem marad is ... de piszok nehéz.
Amire leginkább vágyok az a Csend, mintha túl zajos lenne a világ körülöttem vagy bennem ...

A házunkban lakik a földszinten egy idős néni, kilencven akárhány éves ... olyan kis aranyos-mosolygós-kedves ... akárhányszor rám/ránk néz, látszik a szemében, hogy szereti a fiatalokat,a fiatalságot, talán még emlékeket is idézünk benne. Talán szeretne a helyünkben lenni..
Én akárhányszor ránézek, mindig arra gondolok milyen jó neki, amiért már annyi idős, amennyi. Túl van szinte mindenen. És ott van körülötte az a csend, amire én annyira vágynék ...

Minden nap küzdeni ... nagyon fárasztó... küzdeni magammal, és a világgal. Azellen, hogy ne legyek ok nélkül féltékeny, hogy ne érezzem magam egy értéktelen senkinek, küzdeni azért, hogy ne rohanjak ki az ajtón miközben üvöltök, hogy elegem van, hagyjatok békén, küzdeni azokért a kis pillanatokért, amik egy csepp színt varázsolnak az életembe... de vajon megéri?
Sokszor jut eszembe a nagymamám, aki sajnos még gyerekkoromban halt meg. Amikor nála voltam mindig egy fotelben ült és az ablakon nézett kifelé. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy mit csinál ilyenkor. Azt válaszolta, hogy vár. - Mire? - kérdeztem. - Az ebédre ... - válaszolta.
De délutánonként is ott ült a fotelben ...
Úgy hiszem az emlékeiben merült el. Talán valóban várt valamire...

Én is minden nap várok. Várom a délutánt, hogy melóból fáradtan hazavánszorogva egy kis vígaszt találjak az életben. Néha találok, néha nem. Aztán egy újabb nap, újabb küzdelmek és várakozások. Sosem fog már változni semmi? Vagy ha igen, csak rosszabb lesz?
Talán valami célt kellene keresni. Hmm... voltak céljaim. Mára azonban semmivé foszlottak, szétszaggaták őket a másoknak megfeleni akarásom, és a félelmeim. Van két ember, akiről tudom, hogy feltétel nélkül elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, még akkor is, ha hülyeséget csinálok. Ők az egyetlenek, akiknek nem kell megfelelnem, akik mellett igazán önmagam lehetek.
Miért kell mindig bizonyítani? Miért áll abból ez a rohadt élet, hogy versengeni, mindig jobbnak lenni, koncentrálni, odafigyelni mindenre, még ha száz felé is kell?! Vagy talán ez csak az én világom és önmagammal szemben vannak teljesíthetetlen elvárásaim? Köze lehet ahhoz, hogy olyan alacsony az önbecsülésem, hogy még egy ásványi tudat is beképzeltnek tűnik mellettem?
Fáradtságot érzek. Szökni szeretnék. ...pedig nincs rossz életem... a magánéletem rendben van, és a munkámra sem panaszkodhatok nagyon.
... talán ha lenne valami, amiben igazán jó lennék ...
.. de hogy lehetne? ..
. hisz csak egy senki vagyok.

Hm... most láttam, hogy ezt a blogot csak úgy lehet megnézni, ha előtte a látogató tudomásul veszi, hogy "Egyes olvasók kifogásolhatónak érezhetik ennek a blognak a tartalmát" :)
Ennyit a szólásszabadságról, ráadásul mégcsak nem is fejtettem ki a teljes véleményemet, csak egy kis cseppet mutattam abból, ami bennem kavarog.

De akkor következzék a folytatás.. kíváncsi vagyok meg tudom-e ütni azt a szintet, hogy letiltsanak, vagy figyelmeztetést küldjenek, vagy ilyesmi. :)

1) Sárkánytűz ... nem is, inkább... Sárkánytűz főnökség. Kártyaverseny... amit máshol 4000 Ft-ért rendeznek meg, az nálunk legyen 6000 Ft. Ez az... nyúzzunk le még több bőrt azokról, akik érdeklődnek iránta. Végülis 4500 Ft lett, és egy boosterrel kevesebb a megbeszéltnél. És ha ennyiért nem akarnak nevezni és emiatt elmarad a verseny?!.. Le van szarva, a "tagok" úgyis elköltik a pénzüket a boltban, ha nem erre, akkor másra... de elköltik...
//hozzáteszem: a verseny a 4500 Ft-ért így is megéri! Hogy én miért nem neveztem? Kiálltam az elveim mellett..//

2)Budapesti "Patrik" kéttannyelvű szakközépiskola ... ahol a jegyeket meg lehet "vásárolni" (?). De lehet hogy pénz sem kell hozzá.. elég egy szűlői fenyegetés, hogy "Fruzsika" anyukája vagy apukája bemegy az önkormányzathoz és feljelenti az iskolát. Miért? Azért mert megbukik a kib*szott lusta gyereke, akinek 4 db egyese és 2 db 2-ese volt. 3 szaktanár mondta a drága szülőnek, hogy a gyerekének a tudása nem éri el a 2-es szintet, és még így is kevesebbett kellett volna teljesítenie a többieknél. Tudniillik 3 hónap alatt míg a többieknek 8 kötelező feladatuk volt, neki 5, amiből 2-t tudott csak megcsinálni.
A végeredmény: bukás. Szülő rohan az igazgatóhoz. Átszámolták az átlagot és mit ad isten?!.. 10 perc alatt megváltozik a matematika világa és kiderül, hogy 4 egyessel és 2 kettessel a gyermek megkapja természetesen a kettest, és nem bukik meg.
Erre felbuzdulva megjelenik a másik szülő, hogy ha XY kettes, akkor az ő gyereke 3-mast érdemel...
Egy környezetvédelmi szakközépben...
ahol a diákok több, mint fele százalékot sem tud számolni...
ahol az igazgató nem áll ki a saját kollégái, a tanárok mellett...
ahol úgy kezelik a tanárokat, mintha értéktelen zombik lennének...
ahol az önbecsülésüket a sárba tiporják a diákok előtt...
ahol a kéttannyelvű, kétszakos tanár csak minimálisan kap többet egy egyszakosnál...
Patrik ... az álmok iskolája... jelentkezzen, és legyen a kollégánk Ön is! Még ma!

És igen, lehet utálni, amiért ezt/ezeket leírtam, lehet tagadni azokat, amik megtörténtek, lehet fenyegetőzni, zsarolni, letiltani, megszűntetni, beszólni, fújjolni, mutogatni, ésatöbbi ...
de attól még ezek tények maradnak. És attól még ezek így történtek, és fognak továbbra is történni, ha azok az emberek maradnak abban a pozícióban akik,és ahol most vannak.

Én csak egy porszem vagyok, rajtam sosem múlik semmi .. -bár most hétvégén majdnem múlott- de attól még van igazságérzetem, ami lázad, ami dühöng és örjönk azok miatt az igazságtalanságok miatt, amik a környezetemben történnek.
Mégis mit tehetnék?... kidühöngöm magam ezen az oldalon ...
...ennyi...

Nem tudom milyen érzés becsülni, tisztelni, de legfőképp szeretni az életet.Csak azt látom helyenként, hogy milyen görcsösen ragaszkodni hozzá - amit egyébként nem tudok megérteni.
Az emberek túlbecsülik fontosságukat.Pedig valójában egy, vagy tíz, vagy még akár száz halál sem változtat semmit a világ forgásában. Az egyén életében igen. Egy szeretett ember elvesztése rettenetes kínokkal jár a hozzá közelállók számára.
És az öngyilkosság? Van aki szerint gyávaság, mert "mindenre van megoldás"... - ez hülység, ebben a világban egyre több dolog van, amire nincs.

Nem tudom minek kellene történnie ahhoz, hogy kicsit pozitívabban lássam a világot ... a vágy megvan bennem ehhez ... csak épp "visszajelzések" nincsenek a világ felöl. Talán más országban kellene élni, talán más emberek között kellene mozognom ...
vagy egyszerűen talán más embernek kell újraszületnem ... de inkább nem akarok hinni a reinkarnációban, semmi kedvem még egy életet lehúzni ebben a pokolban.

Thirteen Sense: Do Not Wrong

Egy kis formaváltozás ... mert a változatosság gyönyörködtet. Ettől még a tartalom minősége nem változik. :)

Annyira egyedül vagyok ... és úgy tűnik nincs senki, akit ez érdekelne.

piano

Eddigi életem során a magány mindig árnyékként kísért végig. Hiába volt mellettem jóbarát, vagy olyan valaki, akit szeretek ... azt az űrt, ami mélyen a lelkemben tátong semmi nem volt képes elűzni. Voltak időszakok, amikor úgy éreztem "otthonra" leltem, de aztán valami mindig történt, ami ráébresztett, hogy nincs otthonom.
Talán én vagyok túl érzékeny, megeshet ... a baj csak az, hogy magam sem tudom mi kellene ahhoz, hogy ne érezzek így.

Jó lenne ezt megbeszélni azzal, akihez az életem kötöm, de úgy tűnik, ő is inkább másik világokba menekül, engem pedig kizár a lelki életéből.

Egyedül vagyok ... nagyon egyedül ... olyan dolgokra vágyom, amiket elvileg megkaphatnék, hiszen van egy kedvesem ...

... bárcsak leírhatnék ide mindent ...

Sok közül a legjobbnak lenni (mások szerint) ... "kiválasztottnak" lenni ...
Köszönöm a Sorsnak, hogy 26. életévemben megadatott ez az érzés ...

" Megint álmodott. Megint álmodott, meglepte az álom, ledöntötte és leteperte, feltépte a mellkasát, a fülébe csaholt és vonyított az éj, hollók tépték a szemét, örvény ragadta körbe-körbe, sűrű zaj és pusztulás, varjak károgtak a fülébe - aztán mintha elsodorta volna egy szó, egyetlen mozdulat."

/Bíborgyöngyök/

"... tudod a heroinnál meg a fegyvernél is durvább amikor megerõszakolod a lelkedet ahogy én teszem és miattad teszem hidd el nekem ..."

Kilépni ...
Mint egy PC játékból, amit már unsz, mert sokadszor járod végig ugyanazt a pályát; és bár különböző "szörnyekkel" találkozol - értsd ez alatt emberek, munkatársak, szomszédok, akárki ... - ugyanúgy betámadnak, ha túl közel érsz hozzájuk, vagy ha hátat fordítasz nekik. Vannak barátságos lények, amik segítenek célokat találni, "küldetéseket" adnak, vagy épp felszereléseket, a mindennapi élethez.
Unalmas ... szeretnék kilépni, véget vetni mindannak, ami az "élet"-et jelenti. Félreértés ne essék; nem öngyilkos akarok lenni, és még csak depressziós sem vagyok jelenleg. Teljesen józanul, átgondoltan, racionálisan nézve gondolom ezt így.
Gyerekként sosem értettem azokat, akik azt mondogatták, hogy ha előlről kezdhetnék az életüket, másként csinálnának mindent. Én nem gondolom ezt. Nem akarnék semmit sem máshogy csinálni. Csak be akarom végre ezt a "pályát" fejezni. Aztán kikapcsolni a gépet, és elmenni aludni ...

Zeitgeist

Az alábbi dokumentumfilm kb 2 órás. Lehet hozzá választani magyar feliratot. Amiről szól:
1. mítosz: a kereszténység
2. mítosz: november 11.
3. mítosz: világhatalom és a jegybank
Elgondolkodtató ....

Dübörögnek a gondolatok, a vágyak hadakoznak a józan ésszel és a biztonságérzettel. Olykor jön egy-egy hullám, mely felkap, a magasba emel és csalóka ábrándképekkel próbál csábítani ismeretlek távlatokba. Játszom a gondolattal, miközben fogom a Sors kezét, aki komisz mosollyal az arcán figyeli ábrándozásom.
Zuhanok ... test nélkül ... valami visszaránt. Felébredek. Minden olyan darabos és rideg. Én is azzá váltam. Nem tudom hova tartok ...

... ne engedd el a kezem ...

Sántikál bennem az élet ...
Az influenza velem sem kivételezett, noha általában kisebb tünetekkel meg szoktam úszni, most erőteljesebben hatott rám, talán azért is, mert hagytam. Néha jó "szenvedni".

A napok elrepülnek, a hónapok is észrevétlenül tünnek tova, és mikor emlékeimbe merülök, döbbenten veszem észre, hogy bizonyos események már több, mint egy évtizede történtek meg. Egy részről fájdalommal telve veszem tudomásul, hogy öregszem, más részről azt kívánom, bárcsak 3x ennyi idős lennék...
Bárcsak élvezni tudnám az életet. De folyton csak a végét várom ...

Hazajöttem ....
... a "majdnem" városból ... így neveztem el Erfurtot. Merthogy minden majdnem volt. Majdnem jó, majdnem szép ...
A stílusok nagyon keveredtek ... ahol egy templom, vagy épület szép lenne a régi építészeti stílusa miatt, ott megjelenik valami más, valami modern, és egy XX. századi stílussal van felújítva, vagy kibővítve ... sajnálatos.
A repülés maga jó volt, még sosem ültem előtte repülőgépen.

A fogadtatás itthon...
Ami a magánéletet illeti az titok, de ... olyasmit "kaptam", amire mindig vágytam ... és itt nem fizikai dolgokra kell gondolni.
Ami a munkahelyet illeti ... pfff ... szerencsére már nem veszem a szívemre egyes emberek viselkedését. Mindenkinek megvan a maga nyomora, nekem is ... Kezdem ezt a munkahelyet is úgy megélni, mint a korábbit... jobb, ha inkább nem szólok senkihez ... vagy legalábbis nem mindenkihez .. csak amennyi feltétlenül szükséges.

Utálom, amikor kísért a múlt.
Az pedig kifejezetten gyűlölöm, amikor nem is a saját múltam kísért ...