Hajnali ködfoltok - az elmémben is. Az utcán járva, álmosságtól kába fejjel, felrémlenek az éjszaka meg nem történt, de valósnak átélt eseményei. Az álmok.
Pontosabban nem akar felrémleni. Mintha az elmém el akarná titkolni, tudván, ha szembesülnék a tudatalatti kivetített képeivel, elég nyomasztó érzés kerítene hatalmába ahhoz, hogy akár egy egész napra - vagy többre - teljesen lebénítson, érzelmileg labilissá tegyen, méginkább elveszve érezzem magam a tények és a tévhitek világában.
Mintha egy asztalon egy éles, sokszögű tárgy lenne, amit vékony, puha terítővel takarnék le. Azonban hiába van letakarva, kidudorodik alóla, kezemet - végigsimítva rajta - még akár fel is karcolhatja. Ez az, amikor az álmokra nem emlékszünk, de érezzük, hogy ott van, a felszín alatt, valami történt, valami olyasmi, amivel talán nehéz lenne szembesülni. Érzem, hogy bennem van még egy halvány emlék, egy apró szál, amit ha el tudnék kapni, talán az egész gombolyagot fel tudnám göngyölni. De kicsúszik a kezeim közül.

Továbblépek, .. tovább az úton. Eszembe jutnak a mai nap nehézségei, azok az akadályok, amelyekkel meg kell küzdeni, amivel ismét harcolni kell. Győzni vagy elbukni ... sok esetben a végkifejletre nincs semmi ráhatásunk. És ma is lesz ilyen ... egy kis dolog, amiről nem mi határozunk, mégis félelmetes mértékben felboríthatná az egész életünket.
Nyugalomra vágyom, de amíg nap nap után emberek döntései határozzák meg a sorsomat, addig biztosan nem lelem meg ezt a nyugalmat. Felismerem, hogy másoktól függök, mind érzelmileg, mind anyagilag. Elég egy olyan döntés, hogy elveszítem a munkahelyemet, és máris borul minden. És az is elég, ha ez nem velem történik meg, hanem azzal, akit szeretek ...

Tovább lépek ismét ... viharként dúlnak bennem az érzések, a közelmúlt (1-2 nap) eseményei, emlékei, ... álmai. És mintha ez még nem lenne elég, a sors elém hoz egy arcot. Egy rég nem látott, kedves arcot. Lavinaként zúdulnak rám annak 3,5 évnek az emlékképei, amit együtt éltem le Kopattal. Annyi mindent mondanék neki ...

EZ a káosz, ami most bennem van. Szétágazó, színes, kiszámíthatatlan, és tűhegyekkel bökdösi azokat a kis pontokat a lényemben, amik érzékenyek.

Eltűnt az idő, amit a gondolataimra fordítanék. Napközben mintha gép lennék, nincs idő a személyes igényekre, ostoba emberek ostoba kérdéseire kell válaszolni, idióta igényeknek megfelelni, amihez egyre kevésbé fűlik a fogam. Szeretem a számok világát, mert logikusak. Nem szeretem az embereket, nem szeretem a természetüket, de rájöttem valamire. Szeretem azt a lényt, ami bennük lakozik. Azt a lényt, amit sokan fel sem fedeznek, azt az aprócska darabot, ami bárkit képes "istenné" tenni. És ha valakiben megtalálom, akkor már máshogy nézek rá. Vagy szeretni kezdem, vagy rettenetesen gyűlölni. Ha az illető nőből van, akkor nagyobb eséllyel kerül a "gyűlölöm" kategóriába - főleg akkor ha olyan területre merészkedik, ami számomra igen kényes. Persze ez nem jelenti, hogy minden nőt utálok. De közelebb áll hozzám az a fajta gondolkodás mód, ami inkább a férfiak sajátja, és nagyon nehezen tolerálom a tipikus női "hit-,és gondolatvilágot".

Elkanyarodtam a főútról. Előttem az ajtó, melyen minden reggel belépek. Mindig ugyanaz az ajtó, és mindig ugyanaz van mögötte. A harcok, a tűrés, a színjátszás, a képmutatás ... egy maszk, amit kötelezően viselni kell.
Felhúzom a maszkot, ... legalább nem látjátok az alatta megbújó, összemosódó, halványuló cinikus vigyort.