Minden nap küzdeni ... nagyon fárasztó... küzdeni magammal, és a világgal. Azellen, hogy ne legyek ok nélkül féltékeny, hogy ne érezzem magam egy értéktelen senkinek, küzdeni azért, hogy ne rohanjak ki az ajtón miközben üvöltök, hogy elegem van, hagyjatok békén, küzdeni azokért a kis pillanatokért, amik egy csepp színt varázsolnak az életembe... de vajon megéri?
Sokszor jut eszembe a nagymamám, aki sajnos még gyerekkoromban halt meg. Amikor nála voltam mindig egy fotelben ült és az ablakon nézett kifelé. Megkérdeztem egyszer tőle, hogy mit csinál ilyenkor. Azt válaszolta, hogy vár. - Mire? - kérdeztem. - Az ebédre ... - válaszolta.
De délutánonként is ott ült a fotelben ...
Úgy hiszem az emlékeiben merült el. Talán valóban várt valamire...

Én is minden nap várok. Várom a délutánt, hogy melóból fáradtan hazavánszorogva egy kis vígaszt találjak az életben. Néha találok, néha nem. Aztán egy újabb nap, újabb küzdelmek és várakozások. Sosem fog már változni semmi? Vagy ha igen, csak rosszabb lesz?
Talán valami célt kellene keresni. Hmm... voltak céljaim. Mára azonban semmivé foszlottak, szétszaggaták őket a másoknak megfeleni akarásom, és a félelmeim. Van két ember, akiről tudom, hogy feltétel nélkül elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, még akkor is, ha hülyeséget csinálok. Ők az egyetlenek, akiknek nem kell megfelelnem, akik mellett igazán önmagam lehetek.
Miért kell mindig bizonyítani? Miért áll abból ez a rohadt élet, hogy versengeni, mindig jobbnak lenni, koncentrálni, odafigyelni mindenre, még ha száz felé is kell?! Vagy talán ez csak az én világom és önmagammal szemben vannak teljesíthetetlen elvárásaim? Köze lehet ahhoz, hogy olyan alacsony az önbecsülésem, hogy még egy ásványi tudat is beképzeltnek tűnik mellettem?
Fáradtságot érzek. Szökni szeretnék. ...pedig nincs rossz életem... a magánéletem rendben van, és a munkámra sem panaszkodhatok nagyon.
... talán ha lenne valami, amiben igazán jó lennék ...
.. de hogy lehetne? ..
. hisz csak egy senki vagyok.