Huhh, hosszú volt a hétvége, és ennek megfelelően a mai bejegyzés is hosszú lesz.

Péntek délután:
A. lejött munkahelyemre, beszélgettünk, aztán hazamentünk. Döbbenten vettem észre, hogy a tv nincs a helyén, Kopat (mint utólag kiderült) beadta azt is a zaciba. Érdekel ez engem? Nem. Tovább lépek ...
A.val előkészítettük a terepet egy kis meditáláshoz, meggyújtottunk egy gyertyát, leültünk egymással szembe, stb ... Nem volt semmi hókusz-pókusz, egyszerűen csak próbáltunk utat engedni a tudatalattinak. Érdekes dolgokat "láttam".

Egy földes úton álltam, az út kétoldalán magas fák voltak. Egyenes volt az út, de a végét nem lehetett látni. Jobbra egy erdő volt, egy kis tavat is sejtettem arra felé, balra magas fű és köd. Amikor a talajra néztem, megláttam a lábamat. Piros gyerekcipő volt rajtam, olyan pántos és fehér harisnyanadrág. Elindultam az úton, de arra mentem, ahol a magas fű volt, bele a ködbe. Elvesztettem utána minden térérzékemet, csak a köd létezett, semmi más. Valahogy visszakerültem az útra, de már nem az voltam, aki az előbb. Láttam, hogy az a kislány, aki voltam ott fekszik élettelenül az út közepén. Volt egy olyan érzésem hogy én öltem meg. Aztán összevissza képek jöttek. Egy hatalmas vermet láttam, vörös és fekete izzó színekkel, a verem oldalából emberek álltak ki, csontok, húsdarabok. Mintha folyamatos sikoltás is lett volna. Aztán ráálltam egy emelvényre, ami kilökött ebből a veremből.
Utána egy harcosnő vezetett egy trón felé, amibe beleültem. Reméltem, hogy sok ember lesz előttem, de egyedül voltam
Aztán egy másik székben ültem, előttem kopott asztal, rajta csonkig égett gyertyákkal.
Egy vastag könyvbe írtam, lúdtollal (nem tudom mit). Férfi voltam, és az ősz szakállam rálógott a könyvre.
Visszatértem az útra. A kislány még mindig ott feküdt, de már nem volt élettelen. Segítettem neki felállni, és térdreborultam előtte. Egyetlen szó villant keresztül az agyamon: "megbocsájtás". Kézenfogva továbbindultunk az úton.
Ezzel ért véget az utazás.

A.-val megvitattuk élményeinket, a szenvedésekkel teli verem nála is "megjelent". Aztán elmentünk az Aranygaluskába, kajáltunk egyet, beszélgettünk, és irány haza.
Megbeszéltük, hogy szombaton találkozunk.

Így is lett, 7-kor találkoztunk, beültünk egy elég nívós kínai étterembe, kajáltunk, kaptunk a végén gyümölcsbort egy keveset, meg egy falinaptárt. Utána irány Hullám, találkozó a pécsi chatesekkel. Nagyon jófej emberkék voltak. Dartsoztunk, páran csocsóztak, beszélgettünk, ittunk, stb ...
Sajnálatos módon ismét meg kellet állapítanom, hogy baromira nem merek megszólalni ismeretlen társaságban. Hé, mitől vagyok ennyire frusztrált??

Negyed 1-re értem haza, Kopat már aludt, de aztán fel is kelt és ment hányni. Azt hittem ivott, és aztért hányt (ami részben igaz is), de nem az volt a kiváltó ok. Nem tudom mi lehetett a baja. Azt mondta annyira fáj a torka, hogy nem bír nyelni, ennyire szarul még nem volt. Mondta, hogy gondolt arra, hogy kihívja a mentőket. Kicsit bepánikoltam, nem tudom ilyenkor mit kell csinálni.
Torokfájás=kommunikációs zavar? Vagy esetleg elfojtott gondolatok, amiket nem mondott ki? Lehet benne igazság.

A vasárnap egész jó volt, azt hiszem délután 4 körül másztunk ki az ágyból, de akkor is csak azért, mert éhesek voltunk. Olyan szempontból jó, hogy nincs tv, hogy legalább mással is foglalkozunk, én többet olvasok, ő többet fest.
Este 9-kor arra jutottunk, hogy úgy ennénk rakott krumplit. Aztán fél 11-re kész is lett, jól bekajátunk, aztán irány az ágy. Sejtettem, hogy nem lesz valami kellemes éjszakám, mert állítólag teli gyomorral nem túl szerencsés lefeküdni. Ezt ezentúl alátámasztom én is! Szörnyű rémálmom volt.

Pontosan nem emlékszem a részletekre. Egy templomban voltam és imádkoztam valakikkel. A tenyeremen stigmák jelentek meg, és vérezetek, de nem annyira, mint álombeli korábbi imádkozások alkalmával. Egy halott lány végakaratát közvetítettem. A lány terhes volt azt hiszem, amikor meghalt. Azt "akarta", hogy a városházát romboljuk le, mert nem segítettek neki onnét, és 2 másik épületet pedig gondozzunk.
Az egész álom ennek a lánynak halála körül forgott. Volt valami nem normális a halálában, ha nagyon költői akarnék lenni, úgy fogalmaznék, démonok tépték szét lelkét. De normális értelemben szerintem szimplán csak megőrült. Nem tudom visszadni a részleteket, de hiába próbáltuk megmagyarázni a halálát, tudta mindenki, hogy valami természetfeletti dolognak is köze van hozzá. Aztán menekültem, hazakísértem valakit, hosszú kanyargós úton mentünk, futottam, sötét volt, köd volt, és épphogy elértem azt a buszt, amivel haza tudtam menni. ...

Ezen után ... mit mondjak, hogyan indul ez a hét?!