Zajlik az élet. Néha a kelleténél jobban. Egy kis nyugalomra vágynék, arra, hogy végre kiolvashassam az a könyvet, amit szeretnék hétvégén visszaadni ismerősömnek. De valahogy nem marad rá időm. Napközben mosmár örülök, ha tudok csetelni egy kicsit, mert hiába van benn a nevem, néha ki sem látszok a melóból.
És persze a magánéletben sem mennek akadálymentesen a dolgok. Kopattól kicsit már kezd elborulni az agyam. Nem bízok már benne egyáltalán, és bizalom nélkül hogyan működik egy kapcsolat? Sehogy. Hazudik nekem, a hátam mögött intéz dolgokat, olyan helyzeteket teremt, hogy helyette is ég a pofám, egyfolytában ígérget, de segget csinál a szájából, és még beszélgetni sem tudok vele. Elegem van. Azt hiszem a Kalynak igaza volt. Ha a nyarat még együtt fogjuk tölteni, az már csoda lesz. A baj csak az, hogy meg van kötve a kezem. Együtt élünk, én nem fogok visszaköltözni anyámékhoz, és egyedül a 45000 Ft-os fizetésemből nem biztos hogy fenn tudnám magam tartani, ha csak az albi 25000 Ft. Szóval zűrös a helyzet. Néha úgy érzem, hogy nem érdekel, jobb inkább éhezni, mint amiatt szenvedni, ami tőlem kivűlálló dolog. És hiába pofázom el neki, hogy ha valami baja van, akkor azt beszéljük meg. És elegem van abból, hogy siet haza és még órák múlva sincs otthon.
Próbálok lenyugodni. Ilyenkor jó, hogy vannak olyan barátaim is, akikben egy csepp komolyság sincs :)