Szeretlek ... annyira hétköznapivá vált ez a szó nekem. Úgy dobálóznak vele az emberek, mintha annyit jelentene, hogy helló. És a szeretleken belül annyi változata van az érzéseknek, mégis ezt mondjuk ki, mert talán rövidebb. Az emberek nem akarják, vagy talán nem is tudják kifejezni azokat az érzelmeket, amelyek a lelkükben élnek.
Szeretlek, mint embert
Szeretlek, mint lelkitársat.
Szeretlek, mint élettársat.
Szeretlek, mint barátot.
És sorolhatnám tovább. De egy barátnőt máshogy szeretek, mint pl. Kopatot. Kopatot pedig máshogy szeretem, mint egy kedves ismerőst vagy havert. Nem szeretem ezt a szót. A nem szeretem sokkal érthetőbb, mint a szeretem. A negatív dolgokat az emberek, mintha jobban megmagyaráznák, szinte élvezik, hogy a negatív dolgokról beszélhetnek. Nem értem ... Néha teljesen kétségbe esek, és legszívesebben elmenekülnék egy másik világba. Ezt az érzést pedig nem 1 vagy 2 személy okozza, hanem az egész világ ... Kezd újra előtörni az a rég elfeledett érzés, hogy nem ide kellett volna születnem, nem ebbe a korba, nem ebbe a világba. Nem az emberekkel van bajom. Pontosan talán meg sem tudom fogalmazni, mi a baj. Ez az egész, úgy ahogy van ... a kilátástalanság, a bizonytalanság ... nem nekem való a valóság. Vissza akarok bújni abba a kis kuckóba, amiben régen voltam.

Na most igazodjon ki rajtam valami! Egyik nap tökéltesnek érzek mindent, másnap pedig nincs nálam életuntabb ember a világon. Ez vagyok, én már elfogadtam, más meg majd hozzászokik :) Vagy nem. :)