Kicsit ma előtérbe került az ember-utálatom. Nem értem, hogy miért kell egy ártatlan tréfát véresen komoly valóságként felfogni. És miért kell azt egy egész sereg embernek tudnia, akiknek semmi közük nincs semmihez? Akire tartozik, annak úgyis elmondanám. Vagy ha legalább lenne valamiféle valóságalapja... grrr.... ilyenkor szoktam kirohanni a világból. Szerencsére az a belső nyugalom, ami pár napja jelen van, visszafog és nem küldök el mindenkit melegebb éghajlatra. A legroszabb az egészben az, hogy ezzel olyan embereket bántok meg, akiket nem akarok (jelen esetben Kopatot). Szobatali után Elricnél alidtam, Nikitával (a barátnőjével) együtt. Úgy volt hogy egy ágyban alszunk mind a hárman, aztán bizonyos technikai okok miatt én átmentem a másik szobába. És erre ahányan tudnak róla annyi féle-fajta variációt találnak ki... kíváncsi vagyok kitől fogom hallani azt, hogy még volt ott 3 srác meg 2 ló. Hmm.. a humorérzékemet még nem vesztettem el :) Ez jó jel.
A francba is, ez az én naplóm, azt írok le ami jól esik, nem cenzúrázhatja senki, ez az én életem és kész! Azon tépelődtem, hogy van egy személy, akit ki nem állhatok (ez nálam baromi ritka), de akiről nem akarok ide írni, mert esetleg elolvassa valaki és visszamondja neki... Leszarom. Ma annyira felment a pumpa, hogy akár a szemébe is megmondanám, hogy utálom. Andinak hívják. Nem akaram a csetes nickjét írni. Hogy lehet valakinek ennyire fapofája? Vagy mint aki citromba harapott... semmi élet... semmi mosoly... arról nem beszélve, hogy akkora felsőbbrendüség érzés van benne, mint a fene. Csak mert más nem azt tanulja mint ő, és nem úgy él mint ő, az még nem azt jelent, hogy hülye. És ha valakinek van humorérzéke és szeret élni, ami mellesleg rá nem jellemző, attól még nem naiv vagy idióta. Brr.. nem is mondom tovább, mert... csak hergelem magam. Nagyon ritkán vagyok úgy, hogy utálok egy konkrét személyt. Legtöbbször úgy érzem, hogy olyan vagyok, mint egy tükör. Aki utál, azt ösztönösen én is utálom. Áhh.. inkább hagyom most, mert csak belebonyolódok..