"Modernkori filozófia", avagy a humánum a 21.századi Európában. Avagy a 10 parancsolatot újra értelmezve

1) Én vagyok az Úr, a te Istened. Ne legyen más istened!

Uradat, Istenedet, Főnöködet, Miniszterelnöködet nem kell hogy imádd, de szolgáld és fizess azért hogy dolgozhass. 

2) Ne vedd hiába Istened nevét!

A káromkodás is ima. Rengeteg a hívő.

3) Szenteld meg az ünnepnapot!

A szombati és a vasárnapi munkavégzés jobban fizet, használd ki.

4)Tiszteld atyádat és anyádat!

Atyádat és anyádat akkor tiszteld, ha nem vertek, ha megfelelően gondoskodtak rólad testileg és lelkileg, és nem egy szociopata lett belőled a nevelésük miatt.

5) Ne ölj!

Ne ölj és ne kínozz állatot. Az embereket inkább az öngyilkosságra vedd rá.

6) Ne paráználkodj!

Ne maradj ki a paráználkodásból. 

7) Ne lopj!

Csak úgy lopj, ha azt jóvá hagyják, vagy nem veszik észre.

8) Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!

Ne hazudj, ha  lebukhatsz.

9) Ne kívánd felebarátod házát!

A lopott pénzből csináltass magadnak jobbat.

10) Ne kívánd felebarátod házastársát vagy bármiféle tulajdonát!

"-Lefeküdtél a barátnőmmel? - Dehogy! - Próbáld ki, jobb, mint a tiéd"

Ami régen egyértelmű volt, az mostanra kétségessé vált.

Hogy melyik ér többet, az anyagi biztonság, vagy a szeretet...

Egész eddigi életemben nem érdekelt a pénz. Soha nem aszerint választottam partnert, társat, hogy milyen az anyagi helyzet - valószínűleg azért is tartok most ott, ahol :)

Aztán néha a sors teker egyet és teremt egy olyan helyzetet - még ha csak elméletben is - amikor élessé válik minden, és komolyan elgondolkozom, hogy vajon melyik éri meg jobban. Persze nem anyagi szempontból megközelítve, mert az sosem ment, most sem hiszem, hogy menne.

De nesze neked, itt egy lehetőség amire mindig vágytál; mindent megkapnál ... és mit adnál érte cserébe?... csak a mostani életemet kellene feladnom, gyökerestől.

Mindig van valami éppen aktuális őrületem.

Éviék hatására elkezdtem nézni a Lie to me-t. Mivel alapból megvan bennem az érdeklődés az emberi természet, viselkedés tanulmányozására, ez igazi csemegének számít nekem. Itt egy váll rándítás, ott egy homlokránc... persze az első "kontroll alannyal" ez az egész civakodásba csapott át. Érdemes-e kutatni az igazságot, és jó-e ha szembesülünk mások hazugságaival? Amiket az ember csak sejt, az pillanatok alatt bizonyossággá válhat, ha felismeri azokat a gesztusokat vagy mimikákat, amik a hazugság árulkodó jelei. Valahol tudat alatt eddig is fogtam ezeknek a jelzéseknek egy jó részét, de mivel a megfelelő ismeret és tudás hiányzott hozzá, ezért könnyű volt velem elhitetni, hogy mindezt csak én képzelem. 

Meglátjuk mi lesz ebből...

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Radnóti Miklós: Sem emlék, sem varázslat

Valami van ... belassult az idő ... pár napja tart. Keresem az eredetet...

Néha játszanak a halak. Az egyik észrevette, hogy az uszonyával befolyásolja a víz áramlását. De persze csak olyankor, amikor különösebben nem foglalkozik azzal, merre viszi az ár. Viszont olyankor őrjítő hullámokat és örvényeket képez mások körül. 

A másik vérzik és haldoklik ...

Ki dönti el, ki mit érdemel? És vajon az élet úgy alakítja önmagát, hogy mindenki azt kapja, amit érdemel? Mennyiben hatnak mások cselekedetei a sorsunkra?

Az az egy dolog motivál már csak ebben a büdös kurva életben, hogy mindenki meghal előbb-utóbb.

Persze, lehet hogy később, mint én, de ha szerencsém van, akkor bizony még megihatok egy pohár pezsgőt egyesek temetésekor, miközben mosolyogva hallgatom, hogy "dehát ilyen fiatalon..."

Mert van, akiért nem kár, és aki nélkül szebb lenne ez a világ!

BUÉK vagy mi, de gyorsan lépjünk is ezen túl, semmi eget rengető nincs az új évben, sőt tavalyról sikerült magunkkal cipelnünk a majáknak köszönhetően a csalódásunkat, miszerint nem lett világvége, noha azt a nevezett népcsoporton kívül még vagy egy tucat számtalan különböző vallás, elmélet, nézet támasztotta alá. Pedig én örömmel felkészültem mindenre; vártam, hátha közelről is megvizsgálhatom azt az óriás mogyorót, ami a Föld mellett suhant el, vártam a jövendölt apokalipszist, kerestem a lovasokat, de valószínűleg a magyar gazdaságnak hála, nem alkalmazták tovább őket, mondván úgyis csak szezonális a munkájuk, és ezért nem érdemes alkalmazásban lenniük. Szó volt még atom holokausztról, de manapság már az atomokat is adóztatják, így annak is hiány lett a vége. Az emberiség nagy valószínűség szerint oly mértékben megbotránkoztatja a világegyetemet, hogy a meteorok, kisbolygók messziről elkerülik bolygónkat, nehogy véletlenül az ütközés következtében akárcsak egy kis darab nukleáris hulladék is beszennyezze a világűrt.

Mindig a hazugság...

Eszembe jutott egy középkorú nő…

Közgyűlés volt, az a nő pedig rendesen be volt állva, úgy jelent meg, hogy tántorgott az alkoholtól. Mindezek ellenére vele semmi gond nem volt, leszámítva, hogy a kb 1,5 órás okoskodás alatt egyszer rendesen megborult, mint egy büdös bogár.

Vékony volt. Alkoholista. Sápadt.

Nem tudok azonosulni azzal a lelkiállapottal, amely valakit alkoholistává tesz. De lehet hogy nem ez a legjobb megfogalmazás. Át tudom élni azokat az érzéseket, amitől valaki a pohárhoz nyúl, de azt, hogy a keze tartósan rajta maradjon, na azt nem.

Ha óvatosan visszatekintek, látom magam mögött azokat a megélt helyzeteket, amikor egy más beállítottságú ember kemény alkoholistává, vagy drogfüggővé vált volna.

Jó lenne ezekről a történésekről beszélni, azt hiszem egyfajta feldolgozási folyamathoz érkeztem el.

Olyan ez, mint egy régi, instabil függőhídon átmenni. Csak remélem, hogy nem szakad be alattam, és átérek a másik oldalra, hogy tovább mehessek.

Sokat gondolkozok háborúról. Valószínűleg Merle: Két nap az élet c. könyv hatására. Körbenézek a látható világban és sápítozok másokon – na meg persze magamon is.

Keresek valamit. Értékeket és állandóságot. A legtöbb esetben azonban rendkívül torz értékrenddel szembesülök. Sallanggá vált már az a szöveg, hogy az emberek nem tisztelik egymást, sem önmagukat. Hiányolom azt a világot, amiben a legnagyobb érték az élet, és nem csak az ember sajátja, hanem a másik emberé is. Tényleg ennyire szélsőséges állapot kell ahhoz, hogy ne ellenségként nézzünk egymásra? Lehet hogy csak bennem dúlnak megint mizantróp indulatok és abból vetítem ki ezt az egészet. Sajnálom, hogy az embereknek nem egységes normákhoz igazított értékrendjük van. Mert egy ponton jó lenne, ha mindenkinek ugyanazok a dolgok lennének a legfontosabbak.

Ha egyetlen egy tulajdonságot kellene kitörölni az emberekből ahhoz, hogy minden tökéletesebbé váljon, akkor az a birtoklási vágy lenne. 

Nem tetszik ez a korosztály, amihez tartozok. Viszont semmit nem tudok tenni ellene, így marad a beletörődés, hogy ez van. 

Nem tetszik az emberek - persze, főleg a nők - központi gondolatmenete, amely leredukálódik a szaporodásra és az utódgondosára. Természetesen értem én, hogy ez a normális, és el is fogadom, hogy az én hozzáállásom az, ami "nem jó", de tényleg annyira gáz már, amikor egyesek naponta töltenek fel közösségi oldalakra fényképeket, amelyen a labda van és a gyerek, vagy amin a kocsi van és a gyerek, vagy amin a gyerek van és a gyerek, és a gyerek és a gyerek ... 

Valahol szánalmasnak tartom, hogy büszkék arra, hogy létrehoztak valamit, amiből azt sem tudják, hogy mi lesz. És a mai szociológiai helyzetet tekintve az esetek nagy részéből csak egy újabb szánalmas emberi roncs lesz, amely egyre inkább alkalmatlanabb lesz az önálló gondolkodásra, az intellektuális fejlődésre és méltatlan az "ember" jelzőre. 

Érdekes megfigyelést tettem önmagammal kapcsolatban is. Van ugye ez a nagyszerű faszbuk, amely egyfajta egó-simogató, jó kis eszköz a hamis elismerések begyűjtésére. Tulajdonképpen csak azért nem törlöm az ismerőseimet (cc. 20 ember kivételével), mert igen, kurva jó érzés, amikor megnyomják, hogy "tetszik". Szükségem van erre? Nincs. Ezen okból kifolyólag napról napra egyre több embert "törlök", mert minek legyen fent ismerősként, ha az utcán úgy megyünk el egymás mellett, hogy meg sem ismerjük a másikat?! Vagy miért legyen fent ismerősök között, amikor ki nem állhatom, és csak udvariasságból jelöltem vissza. 

Hol van az egészséges egyensúly aközött, hogy ne legyek képmutató, de udvarias maradjak? Van egyáltalán középút?

És mit csináljak, amikor illemből udvariasnak kellene lenni, de egyszerűen irtózom egy-két embertől, akikből  árad az ostobaság mellett a képmutatás, kétszínűség. De persze én vagyok a bunkó, ha egy-egy hozzászólásom nyersre sikerül.

Nem megy ez nekem.

Emberiség: bekaphatod az összes faszomat!

Néha felgyújtanék mindent. Harag, indulat, érzelem nélkül  gyújtanám meg a szikrát és engedném útjára. Először vékony csíkban szaladna előre, követve a benzincsík nyomait, bátortalanul suhanva a kijelölt célja felé, majd látva, hogy jó gazdája gondoskodott táplálásáról, erőre kapva, kirobbanóan habzsolná magába mindazt, aminek pusztulására vágyom.

Ropogva járná táncát a fényképeken, magába fojtaná a régi ruhákba ivódott illatokat, perzselve szaggatná szét az emberi bőrt, folyékony masszává változtatva a húst, és őrült tombolással nyelne el mindent, ami emberi.

Bőséges lakomázása közben virgonc ugrálással ünnepelné születését és életét, mintha időtlenné válna léte. 

Aztán fordul egyet; diadalmas vitustánca csillapodni kezd, forró szeretőből ölelő baráttá változik. Simogat, érzi erejének hanyatlását. Megalázott kedvesként ereje egyre lejjebb hagy, mintha szembesülve saját pusztításával elszégyellné magát. Végül fohászkodva kapaszkodik a maradék szálakba, csitulva omlik önmagába, reménykedve tartja még parazsában az izzást, végül megtörten, csalódottan kihuny.

Csendben, lassan így hal el a lélek.

Szét akarom tépni.
Érezni akarom, ahogy a fogaim mélyen belevájnak a húsba, ahogy vér serken a bőr alól, ami fémes ízzel csiklandozza az ajkaimat. Az állkapcsom megfeszül, majd egy erős rántással kitépem a húst. Nem akarom megrágni, csak tépni, érezni, ahogy az egészből kiveszem azt a részt.

Megint ott mászik a bőröm alatt. Valamit alkotna, vagy létrehozna, ami láttatja magát. A steampunk és a fraktálok között motoszkál. Nemsokára forr a víz, a buborékok lassan gyöngyöznek felfelé.

Ha az 1-et végtelennel osztjuk, akkor 0-t kapunk. Nincs kanál.

Szavak, fogalmak nélküli gondolkozás.

Keresem a gyökerét, de csak mély iszapban tapogatózok.

Valamit értenem kellene, megfogalmazni, rávilágítani. De csak érzem, és nem találom azokat a fogalmakat, amelyeket ráhúzhatnék. Szépen rezegnek, a ruhájuk fájdalom színű.
Apró cseppek tarkítják, a vénákból szökik ki a szín. Megszáradt hegek repednek fel újra és újra, és ami már nem látszik az is felszakad.
Jó lenne elengedni az épelméjűség fonalát, és hagyni, hogy az őrület sodrása magával ragadjon és végleg lehúzzon. De sosem húz le végleg, van egy szint, ahol megakad, ahonnét nincs olyan, hogy nem lehet visszajönni, mégis minden lépés fájdalmas és nehéz.
Talán azért gyűlölöm őket annyira, mert inkább vállalnám az ő szerepüket, mint a sajátomat.

Azt vettem észre, hogy már nem hiányoznak azok a dolgok, amik régen olyan nélkülözhetetlenek voltak az élethez. Amik a mindennapokban oly természetességgel és melegséggel voltak jelen, hogy az elvesztésük egy időben szinte kibírhatatlan volt. Megszoktam hogy nincs. Megszoktam, hogy nem nézek vissza, hisz a hátratekintés csak fájdalommal jár. Minden egyes emlék, ami valaha talán tisztán boldog volt, fájdalmassá vált, szimbiózisban élnek. Nem létezik egyik a másik nélkül.
Nincs boldog emlékem.
Tudom, hogy voltak boldog időszakok, napok, hetek, pillanatok.
De mindennek a végén ott van az a maró keserűség. Minden fontos dolog végkimenetele gyötrő emléket hagy csak maga után.
Meddig lehet menekülni előlük? Attól, hogy nem nézek hátra, még követik a lépteimet, és meghatározzák az utam irányát is. 

Gyűlölöm azt az érzést, amikor megaláznak.

Mikor fog felkelni a Nap?
A Mi Napunk...

Újabb tanulságot vontam le arról a korosztályról - generációról - melynek mostmár én is tagja vagyok. 

Nem kíváncsiak a tényekre, egyszerűen csak visszaigazolást várnak a saját elméleteikre, csak azt fogadják be, ami szinkronban van az elképzeléseikkel, a cáfolatokat és az ellenérveket pedig támadásnak veszik. Nem kíváncsiak az igazságra, arra a nézőpontra, ami a hátoldalát mutatja az éppen aktuális témának. 

Rosszabb esetben az ellenvéleményre korábbi információjukat felhasználva személyes támadást indítanak. 

Meg kell tanulnom kezelni ezeket az eseteket és embereket, tovább kell erősítenem magamban azokat a pontokat, melyekről tudom, hogy érzékenyen érintenek. És még valami. Talán a legfontosabb; soha, senkinek nem szabad kiadni semmi személyes információt magadról, vagy a környezetedről, amellyel visszaélhet. Persze eddig is csínján bántam ezekkel a dolgokkal, de úgy tűnik régi arcok is visszacsaphatnak. 

Olyan gyerekes és nevetséges az egész. Van X, aki - az én megfogalmazásomban - elvakult ezoterikus, egy történést - mely az én nézőpontomban csupán pszichológia és személyiség ismeret - csodának állít be. Mikor megpróbáltam rámutatni, hogy ez valahol természetes, ha figyelembe vesszük a körülményeket, akkor jött elő a személyeskedéssel. 

Ó, igen, a korosztály másik jellegzetessége: nem bírják elviselni a középszerűséget. Fenti esetben is egyszerű, emberi tényezők voltak jelen, mely az ő csodáját lealacsonyította volna egyszerű, megmagyarázható jelenséggé. Valószínűleg szerepet játszik ebben egy rakat elfojtás, az, hogy kevesebbnek érzi magát másoknál, megfelelni akarás, melynek nem tud eleget tenni. //Meg az, hogy büdös a lába :D // Az, hogy rámutattam arra, hogy semmi természetfeletti nincs abban, amit megfigyelt, sőt, a megfigyelése gyakorlatilag még kezdetleges is, támadást váltott ki belőle. 

A legtöbb ember könnyen olvasható számomra. Talán túl durván, vagy hirtelen mutatok rá bizonyos összefüggésekre, és a reakciójuk valószínűleg egyszerű védekezés, hogy önmaguk elől is elfedjék a valót, és olyan illúziókban ringathassák magukat, mely a sekélyes életüket pompázatossá varázsolja. 

Igen, bennem is itt van az egó, remek játéknak tartom mások kifilézését, kielemzését, megmutatva ezzel számukra, hogy épp olyan középszerűek, mint amilyenek nem akarnak lenni. De mi a baj a középszerűséggel? Főleg olyan embereknél, akik tényleg azok. Mi számít középszerűnek és miért irtóznak ettől annyian?

Volt időszak, amikor én is benne voltam ebben. Emlékszem, hogy akkor a középszerűség kivédésének mozgatórugója bennem a megfelelni akarás volt. Mindennél jobban akartam, hogy tökéletes legyek valaki számára, ráadásul olyasvalaki számára, aki az embereket, mint olyanok, alacsonyabb rendűnek tartotta a  léleknél. Na persze ez is nagyon szép filozófiai eszmefuttatás témája lenne, de most nem célom végig galoppozni rajta. Akiket nem a megfelelni akarás hajt, miért lázadnak ez ellen? Tovább megyek, miért lázadnak az ellen, hogy ők is beletartoznak egy "kategóriába". 

Mélyebbre nyúlok; az egó miért követeli magának a megkülönböztethetőséget, a kiemelkedést, az egyediséget? 

Kardot rántok; mit akar kiemelkedni az, aki semmi olyat nem tett le az asztalra, mely előrébb vitt volna bármit vagy bárkit?

Azt hiszem csak mosolyogni érdemes az ilyenen, és ráhagyni az illetőre. Egy csigának egy szúnyog nem tudja megmagyarázni, hogy miért jó repülni. 

Azon merengtem, van-e az embernek olyan tulajdonsága, ami egyedi, ami pótolhatatlan. Persze nyilván önmagában véve mindenki "egyedi". De senki sem pótolhatatlan. Legfeljebb hosszabb-rövidebb időbe telik találni egy "pótlékot". Ha valakinek szerencséje (vagy kis igénye) van, akkor a kihullott személy helyére gyorsan talál mást. Az igények mértékétől függ minden. Mind a magánéletben, mint a hivatásban. 

Tulajdonképpen tucat termékek vagyunk, és szánalmat ébreszt bennem az a fajta emberi érzés, mely arra irányul, hogy az egyén kitűnjön, kimagasodjon a többi közül. Jobb legyen, többet jelentsen, ne adj' Isten hírnév, miegymás. Versenyszellem? Hát az bennem nincs. Ha valaki jobb, hát jobb. Én elvagyok a magam kis dogaival, amiket szeretek, amiket megszoktam, amik működnek. Olykor-olykor valami elromlik, vagy eltűnik. Nagy arccal megrántom a vállamat, úgy teszek, mintha nem számítana. 

A végkifejletet nézve talán nem is számít. Odabent viszont tovább nő az űr, tovább haldoklik az a kis valami, amit emberségnek hívnak. 

Szépen meg volt fogalmazva... megnyertem azt a harcot, de nem éltem túl...

"-tudja hogy halott vagy? -nem hiszem." Nem látszik, a maszk mögé meg csak kevesen látnak be. 

Kevés dolog számít igazán. Most meg már főleg. Ami fontos, nekem az megmarad, bennem tovább él. Van ott egy kis sarok; ott, a lángok között, ahol a kiszáradt virágok tüskéibe akadva elhullott állattetemek bűzlenek. Ahol a rothadás emelt oltárt, és gyalázza mindazt, ami vagyok. Amiért nőből vagyok...

Ezek szerint mégsem úgy működik, ahogy gondoltam, hogy van. Ez valamelyest megnyugtat, és felkorbácsolja a kíváncsiságomat. Egyszer már kezdődött így... Persze nem értek hozzá. De attól még lehetek kísérletező kedvű és kíváncsi. 

Felhúzom a maszkot és a legyezőt az arcom elé tartom. Fátylat borítok tekintetem elé. 

Egy láthatatlan kar kinyúl, mintha keresne. Egyszer megérintett véletlenül. Persze véletlenek nincsenek. Apró csápokkal tapogattam körbe, keresve azt a megfoghatatlan, megfogalmazhatatlan valamit, ami itt szunnyad bennem is. Mintha színek lennének. A színek is frekvenciákból állnak. Ott volt. Azt hittem csak sima fekete. Szeretem a fekete színt. Aztán később bekopogott, ismeretlen jövevényként. Szép árnyalatnak tűnt az is, tele volt ívekkel és mélységgel. Félretettem. Még egyszer rám kacsintott, a Sors nevetett egyet, feltéve a nagy kérdést, elém állítva talán egy újabb próbát. Megkérdezte, hogy most ki vagyok, merre tartok. Az egyik halacska csapkodni kezdett, partra akarta magát vetni, mert azt hiszi odakint több a fény, több a sodrás. Talán így van. Még mindig mocorog, de mintha hallgatna a másikra. Nem tudom, hogy ez lemondás-e, vagy egyszerű elhatározás, belátás.
Felteszik a kérdést, ami marasztal. Lappang a buborékok közt és csiklandoz. Persze nem igazi, csak olyan "mintha". Mosolyra fakasztana, azt hiszem örülnék. Lángok tekergőznek körülötte, visszakérdeznék. Sokakat megégetett. Egyik oldalról láthatatlan pajzsként oltalmazna, másikról kényelmes tespedtség mocsaraként terülne szét.
Kileng a metronom, a Z tengelyen kezdi verni a ritmust, hajlított burokká görbül a tér, önmagába forduló csiga.

Ign

Nem is az én ismerőseim, csak párszor találkoztam velük. Szimpatikusak voltak - annak ellenére, hogy 3 gyerekük van - tetszett a csajnak a hozzáállása az élethez, a gondolatai nem voltak egysíkúak. Üdítő volt a társaságuk. Összeillettek, régóta együtt voltak.

Aztán most válnak.

Mellbe csapott a hír, noha tényleg nem ismerem őket annyira, egyszer voltunk velük fallabdázni, meg egyszer szalonnát sütni Malomvölgyben. 

Rossz érzés. Persze, van az úgy, hogy két embernek elege lesz egymásból. 

Utálom amikor az élet visszaigazolja az elméleteimet, amik ráadásul nem éppen pozitívak. Jönne a hülye kérdés, hogy miért kell elválni, de ezt persze ők nyilván jobban tudják, és mikor a döntés meghozták, mérlegeltek előtte. Akkor is kiábrándító és igazságtalannak tartom. Nem tőlük... hanem úgy általában az élettől.

Ebben a elkorcsosult, elkurvult 21. században minden házasság és kapcsolat tönkre megy, ha van egy 3-6 év közötti gyerek?

Ha véletlenül egyszer férjhez megyek ... amire túl sok esélyt nem látok ... nem akarok elválni. És ha valami rossz, hiszek abban, hogy meg lehet változtatni. Számomra a házasság egy életre szól(na) ...és ezt elvárnám attól is, aki társamul szegődne az útra. Ott akkor nincs harmadik, nincs fiatalabb, vagy jobb, vagy akármi. Idealista elképzelés, tudom. Gondolom nem életképes. Mert mindig van egy fiatalabb nő, mindig van aki szebb, mindig van, aki kívánatosabb ... valószínűleg ezért sem fogok férjhez menni. Na meg aztán nem gondolom, hogy el lehetne viselni engem hosszú időn keresztül, ezt legalábbis alaposan belém nevelték.
Biztos öregszem és azért foglalkoztat a gondolat.
Összetartozás, de kötelezettség és korlátoltság nélkül. Képes erre vajon az egyén? Vagy az egész házasságosdi a kisajátításról és a birtoklásról szól? Mert akkor nem kell. Éreztem egyszer ilyet, és megértettem, hogy a legtöbb házasság miért jön létre. Ál-biztosíték. És a legtöbben talán úgy gondolják, hogy ha nem megy, akkor meg ki kell lépni belőle. De akkor minek megházasodni? Miért nem lehet a házasság egy olyan döntés, melynek felelősségét egy életre viselik az emberek? Túl sok az emberekben a "megbántam", a "máshogy csinálnám". Miért nem lehet tudatosan úgy döntést hozni, hogy soha ne kelljen megbánni? Én 10 éves voltam, amikor ezt megértettem, és azóta úgy élek, hogy ne bánjam meg a tetteimet. Bár a tavalyi évben volt egy döntésem, amiről sokáig azt gondoltam, hogy téves volt, most, egy év elmúltával úgy látom, hogy tulajdonképpen semmi jelentősége, és súlya nem volt annak a döntésnek hosszútávon, bár az akkori körülményeimet kissé befolyásolta. Meg úgyis csak pár nap lett volna..

Semmi értelme ennek az elméleti eszmefuttatásnak..inkább a valóságos talajon maradok.
Szeretem a pizzát :)

Puffognék, durrognék és csattognék. Szitkozodnék, aláznék, elemeznék, magyaráznék... ááh, már én is unom. Nagy viszonylatokban úgysem változik semmi. A kis környezet az, ami számít, arra befolyásom van, megpróbálom azt rendben tartani - szerencsére segítséggel. Mégis kiábrándító az emberi természet és a viselkedés. Biztos beképzelt vagyok. Próbálom megérteni, vagy legalább elfogadni, ha már változtatni nem tudok rajta, de nem megy. Az undor beissza magát egészen mélyre, már szinte a sejtjeim is okádnának az emberiségtől. Egyetlen támasz, azok, akiket ismerek és akiket becsülök. A kettő számértéke jelentősen különböző :) Vannak emberek, akiket rendkívül értékesnek és fontosnak tartok. Ilyenkor rájuk gondolok, és jóérzéssel tölt el, hogy léteznek. Úgy hiszem a világ javul attól, hogy ők vannak, még akkor is, ha nem tudnak semmi olyasmit hozzátenni a társadalomhoz, amitől globálisan lenne jó. 

Aztán persze jön az ellenpofon, mert eszembe jutnak azok, akiknek lehetőségük lenne jobb embernek lenni, csak lusták, vagy annyira konok, öntörvényű, belátásra képtelen emberek, hogy nem vágom, miért van létjogosultságuk. 

Igen, te is ...  nem, nem te, hanem az a másik... cseszd meg :) Néha magadra veszel olyat, ami nem neked szól, ez most akár neked is szólhatna. Ha lenne füled, hogy meghalld, ha lenne értelmed, hogy megértsd, hogy belásd a hibáidat és változtass azokon. Másokért, vagy akár önmagadért. Azért, aki fontos, vagy azért, aki nincs. Néha hiányzol... furcsa, nem? Néha utállak. 

KisIsten azt mondta ez a veszteségek időszaka lesz. Bárcsak azt mondhatnám nincs semmim, amit elveszíthetnék. De van. Sok minden. Szeptember van. Nemsokára megint tél. Nemsokára megint meghalok. Jó lenne azt hinni hogy az emberi lélek főnix madár, amely minden tavasszal új életre kel. 

Nem akarom a telet.

Nem akarom a hideget.

Tegnap kitöltöttem egy MBTI tesztet, mely szerint  INTJ vagyok :) Persze biztos nem, de dagadt a mellem a büszkeségtől. Ezen felbuzdulva felléptem az oldal IRC chatjére, hogy szemügyre vegyem kik vannak ott. Gyanúm, miszerint tizenévesek rohangásznak és osztják az észt ott is, alaptalannak bizonyult, közel velem egykorúakba ütköztem. Új arc lévén egyből célkeresztbe vettek, pár mondat alapján betűket kezdtek mondogatni, amit elsőre nem vágtam, aztán alaposabban elolvasva az oldalon lévő dolgokat, kezdtem megérteni. Volt egy nő, akinek az első reakciója a koromra az volt, hogy szülnöm kellene mielőbb. Közöltem vele hogy menjen vissza a konyhába és főzzön valamit (az hasznosabb, mintha a száját jártatja).

Aztán persze beszélgetés, nézőpont különbségek alakultak ki arról, hogy egy nőnek mit kell, és a szokásos duma. Szülni kell. Kérdésemre hogy miért, nagyon értelmes válaszokat kaptam. "Mert az az ember életcélja".

Az ember azért születik, hogy szüljön? Igen, evolúció. Itt már röhögtem és rájuk hagytam, így is be-bevágtam  olyan beszólásokat, melyek talán túlságosan sértőek, nyersek voltak egy vadidegen, új jövevénytől. Evolúció, mi? Inkább szaporulat. A kettő jelentősen különbözik egymástól. 

Rájöttem mi hiányzik. Az elmének a pallérozása, egy olyan vitapartner, aki megcáfolja az érveimet, új ideákat állít, amiket megkérdőjelezhetek és elemezhetek. És persze nem csajos szemlélettel, mert azt csak szemberöhögni tudom.

Úgy látszik kurvára nem számít semmit sem a szavam, sem az, hogy mit szeretnék. Ez így nem fog működni...

Az elérhetetlennek tűnő vágyak előrébb viszik az embert, vagy lenyomják a depresszió mocsarába?

Az érintés egy láthatatlan energia bomba, mikor két kéz összeér, szétpukkan, tartalmuk észrevétlenül beszivárog a bőrbe, lejut a tüdőbe, felkúszik az agyba. Kibillen a sík, möbiusz-szalaggá változik a tér.

Egy aprócska pont szeretnék lenni, jelentéktelen, észrevétlen. Felelősség, feladatok nélkül.

Néha a lélek elfárad, vágyódik a felhők közé, megpihenni egyiken, felülről, kívülállóként szemlélni mindent.

Ilyenkor olyan nagy a tér, sok benne a kitöltetlen űr, talán nem is kívül van mindez.

Teher az a rengeteg emlék, fájdalmasak, megmásíthatatlanok. 

Olyan egyszerű lenne, az emberi természet mégis túlbonyolít mindent.

Embernek lenni a legnehezebb próba.

Oly sokan elbuknak...

Boldog kiegyenlítődést mindenkinek... muhaha...

Az idei évi volt a legeslegjobb Ördögkatlan-fesztiválom :D

Na most aztán hogy is írjam le?!

Mindamellett, hogy a fetrengő röhögőgörcs kerülget, egyfajta bazdmegolás is van bennem, persze azt sem tudnám kimondani vihogás nélkül.

Vannak a nők, ugye, mint egyfajta degenerált állatfaj, melyek közé magamat is besorolom, mivel genetikailag én is XX vagyok (sőt, mostmár a korom miatt XXX).

Őszintén mondom, nem bántani akarom azt a bizonyos illetőt, és megpróbálok úgy írni, hogy ha kedves párja, férje, élettársa, barátja, szeretője (igen, direkt ködösítek) véletlenül elolvassa, ne érezze magát szarul vagy megbántva. De baaaaaazdmeeeeeg....... :)

Az egy dolog, hogy én nem vagyok egy széplelkű, hamvas virághasonlatokat szóró, rózsaszín tüllszoknyában ugráló, micimackókat és pöttömnyi gyermeket imádó, gügyögve beszélő, álmodozó, denielsztílt olvasó, vigyél-el-vacsorázni-és-a-tengerpartról-nézzük-a-naplementét-miközben-szerelmes-szavakat-suttogsz-a-fülembe-és-eszedbe-sem-jut-a-szex felépítésű karakter, de ettől még teljes mértékben elfogadom a romantikusokat. Merthogy az is kell a tápláléklánchoz. Gondolom :)

A környezetemben nincs is ilyen illető. Valahol távol talán akad mégis egy, aki viszont kicsapta a biztosítékot, és elvitte a díjat a görcsös röhögés, sajnálkozás és bizonyos fokú életképtelenség kategóriában. 

Nem tudok róla sokat, szerencsére.

Hogy ne tűnjek akkora parasztnak, mint amekkora valójában vagyok, szeretném hangsúlyozni, hogy remélem ő, és a környezete számára ez a hozzáállás természetes, és boldog, harmonikus kapcsolatban áll mindenkivel és mindennel. 

Ez tényleg nem rosszindulat. Nem is lenézés. De akkor sem bírom ki röhögés és komment nélkül. Főleg úgy, hogy figyelembe veszek plusz információkat is. 

Szép dolog a műkaja, amiket lefényképeznek és szakácskönyv illusztrációként használnak fel, de mit sem ér, ha a könyv készítője farkaséhes.

Érdekes módon az ilyen egyedek (melyeket talán rosszindulatot feltételezve életképteleneknek nevezek) mégis kivívják maguknak, hogy királynőként kezeljék őket. Nyilván ehhez olyan ember(ek) kell(enek), aki (k) alkalmas(ak) arra, hogy a füttyögés ritmusára járják haldokló násztáncukat. 

Talán túl ... nem is tudom mi a jó szó erre ... földhöz ragadt, romantikátlan, gyakorlatias vagyok, de egy férfinak akkor is kurvára szüksége van a szexre, ha hajlandó eme szükségletet magasabb eszmék érdekében hanyagolni, illetve lemondani róla. De baaaaaaazdmeeeeg! :) Ez is egyfajta szükséglet, igaz nem szellemi táplálék, de a testnek is vannak igényei, és most nem akarok jönni a Maslow-féle hierarchia piramissal, (demárpedigcsakazértis) de hogy a túróba lehet elvárni, hogy valaki feljebb lépjen, ha az alsó szintek nincsenek meg?

Reflex-szerűen tör elő belőlem a lázadás, és lázadásra szólítanám azt is, aki ebben az elnyomásban él. Aztán persze ott a másik oldal, hogy lehet hogy ő így boldog. Mindenkinek más a viszonyítási pontja, az, hogy honnét indul ki, és mit tart jónak. És ugyan milyen alapon pofáznék bele, ha neki ez jó? (Nédd' má, még a végén kiderül, hogy tapintat is szorult belém). Nem ismerem a tényeket, nem abban a környezetben élek, nem olyan helyen és nem úgy nőttem fel. Csak néha meghallom az enyhe panaszt, ami halkan suttogva, árnyaltan van kimondva, és azt gondolom, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz!

És az önmegvalósításhoz.