2 éve ...

Értelmetlenül telnek a napok, hagyom, hogy sodorjanak. Kellene valami cél, ha már van idő, de annyira távol kerültem a valóságtól, hogy minden egyetlen ponttá zsugorodott össze. Nem számít mi töténik. Fájdalmat okoz az is, amit másokkal teszek, hiába igyekszek "jó ember" lenni. Megfojt ez a társadalom. Szándékosan nem elemzek, szándékosan kerülöm mindazokat a tényeket, amikkel szembenézve rájönnék mennyire csúszós ez a lejtő. Önmagamban is. 

Néha keresem, mitől léphetnék előre. Csodálattal nézem mások haladását és fejlődését. Nincs cél. A remény is rég elveszett. A jelen apró örömeibe meresztem a körmöm, úgy kapaszkodok bele, mint egy mentőövbe a végtelen óceánon. Jó lenne legalább hinni valamiben, de ahhoz túl racionális lettem. 

Nem beszélgetek. Nincs miről. Ha lenne, az is szomorúsággal töltene el, belefulladnék azokba a fájdalmakba, amik nem is az enyémek. Nem emlékszem mikor tudatosult bennem, hogy az összes empátiát ki akarom irtani magamból, hogy a saját kínjaim mellett legalább másokéval ne kelljen azonosulnom. Nem akarok belenézni a szemükbe, mert érzek mindent. Nem hallják a hangom, mert túl hangos a belső moraj bennük és szeretik kimondani a "én"-t. 

Nincs konklúzió. Nem tudom mi rázhatna fel.