Könnyek nélkül sírok. Hang nélkül üvöltök. Minden sejtem lázad, vitatkozik, érvel, védekezik. 

A kezem pedig csak int egyet, a tudat lazul, a ragaszkodás enged. Végülis olyan mindegy.

Szeretnék beszélgetni, de nincs erőm megszólalni. Mondatokká formáznám a gondolataimat, ha nem lenne az a zsibbasztó reménytelenség, ami összevarrja a számat.

- Ügyelj, hogy a felszínen maradj, túl mély már ez a víz!

Azon gondolkoztam, az emberek miért nem akarnak változni, miért gondolják, hogy az állapot, amiben vannak "jó", vagy "elég" és miért nincs bennük törekvés a jobb-ra. Mostanság már mindenki okos, mindenhez ért, minden róla szól, mindent el kell fogadni. A démonaik meg röhöve köpik le őket, ha kicsit is hátat fordítanak. Minden csak kirakat, túlárazott hús, bódító hazugság és tömény embertelenség. Minden szépség karcos és fájdalmas. Az ideológiám teljesen életképtelen, megsemmisít a felismerés, hogy a lehetőségek csak délibábok. Jobb emberré válni ... már azt sem tudom mit jelent. 

Szeretnék beszélgetni. Szeretném hogy meghallgass, hogy a gondolataimat elfogadd és ne azt érezzem, hogy semmitérő, hogy le akarod uralni, elnyomni, csak mert eltér a tiédtől. Ha a mondataimat nem értelmeznéd félre, nem gondolnál mögé semmit és valóban azt hallanád meg, amit mondok. Én nem az vagyok, aki ha mond valamit, annak a jelentése nem is az, nem kell rejtett tartalmakat vagy utalásokat keresned és nem fegyverként használom a szavakat. Akkor már inkább nem is használok szavakat. A csend lesz a menedékem.

Láttam egy társadalmat ami felemelt, ami elhitette, hogy amit szeretnék elérni, az megvalósítható. Ahol úgy éreztem, hogy embernek lenni ajándék. Ahol szégyelltem, hogy magyar vagyok, de még azt is, hogy európai.

Most csak a fojtogató könnyeimet szégyellem, nem jöhet ki, mert akkor beszélni kell. És nincs értelme bármit is mondani.