Tegnap kitört a háború. Persze nem világméretű, csak a mi kis szerény hajlékunkban. Átjött a Misi (a tulaj), hogy megbeszéljük, mi legyen azzal a telefonpénzzel, ami eltűnt. Persze amint meghallotta a hangunkat a Mila, ő is kijött a szobájából, meg a Gabi is. Gabi meg sem mukkant, Milanak volt a legnagyobb szája. Emelt hangon beszélt, csak a saját érveit, gondolatait hangoztatta, és akárhányszor belekezdtem egy mondatba, közbevágott, nem hagyta, hogy befejezzem. Erre baromi allergiás vagyok. Próbáltam nyugodt hangon kérni, hogy ugyan hallgasson már végig, de csak mondta a szövegét. Aztán kicsit én is megemeltem a hangom, még mindig mondta tovább. Aztán rákiabáltam, hogy fogja már be a száját, és hallgasson már végig, én sem vágok bele az ő mondandójába. A szeme elkerekedett, és a döbbenettől meg sem bírt szólalni, annyira meglepődött, hogy rákiabáltam. Bár nem is inkább meglepődés volt a szemeiben, hanem félelem. Abban a pillanatban megijedt tőlem.
Már nem is emlékszem miről vitatkoztunk, végülis lényegtelen. Megállapodtunk abban, hogy, mivel 5000 ft hiányzik, a Misi fizet 2000 Ft-ot ebből, és mi meg szobánként 1000 Ft-ot (3 szoba van). Ebbe beleegyeztünk.
Amin nagyon felhúztam az agyamat: a Mila kijelentette, hogy ide idegenek nem jönnek be, szóval 4 ember közül volt valaki, és különben is nekünk van a Józsi felé (aki csinálta neki a gyereket) 300 000 Ft-os tartozásunk. 1. ehhez a tartozáshoz neki kurvára semmi köze 2. hozzánk nyitott be pár hete szombat reggel egy vadidegen, mert ő nyitva hagyta az ajtót. Nem érdemes erre több szót pazarolni. De ezek után tőlem ott dögölhet meg a Mila a gyerekével együtt, ahol van, egy szalmaszálat nem fogok érte keresztbe tenni.

Voltunk tegnap este vacsorázni egy étteremben. Olyan rég ettünk étteremben. Fincsi volt nagyon, valami sertést ettem Holstein módra, Kopat meg Milánói sertésbordát.