3 hete jelentettem be a felmondásomat, és azóta még mindig nem sikerült megtalálni azt, aki a helyemre fog jönni. Persze rengetegen jelentkeztek az "irodai adminisztráció" állásra, ami ráadásul pontatlanul volt megjelölve. A hirdetést úgy kellett volna feladni "jó marketinges szöveggel", hogy:

"Eleged van a normális emberekből és kihívást keresel az idióták között? Bírod a monotonitást és az öregek károgását? Nem kérsz sok bért, viszont cserébe vállalod, hogy nem mész el szabadságra, nem betegszel meg és még gyereket sem akarsz szülni?
Jelentkezz hozzánk irodai adminisztrátornak/könyvelőnek/takarítónak/kávéfőzőnek/mindenesnek, ha:

- még nem töltötted be a 35. életévedet

- ha nincs gyereked, és nem is akarsz

- ha nőből vagy, jó a segged és csinos a megjelenésed

- ha megfelelő végzettséged van, de nem vagy túlképzett

- ha vállalod hogy hétfőtől péntekig 8-16-ig télen nyáron az irodában ülsz

- ha fiatal vagy, de van már legalább 2-3 éves szakmai tapasztalatod irodai környezetben

- ha értesz a szövegszerkesztéshez és az excel kezeléséhez

- ha értesz mindenhez, vagy amihez nem, azt meg akarod tanulni.

Amit kínálunk:

- napi szintű társalgás idiótákkal

- kihívások, tűréshatár tesztelése

- kevés fizetés, juttatások nélkül

- karácsonykor 2 db szaloncukor

- közgyűléseken való részvétel, ahol testközelből részese lehetsz a tömegpszichózisnak, a csordaszellemnek és a csökkentett módban üzemelő magyar átlagpolgár okfejtéseinek

- szolgáltatókkal való kapcsolatfelvétel során további értetlenkedések

és számos más tapasztalat, melyből bebizonyosodik, hogy az emberek nem csak segghülyék, de bunkók és rosszindulatúak és türelmetlenek is. "

Saccra 100 ember jelentkezett arra a pozícióra, ami úgy volt meghirdetve, hogy "pécsi nem dohányzó hölgyet keresünk..." A jelentkezőknek közel fele nem pécsi volt, hanem Pécs melletti településen lakott. Szöveg értelmezés: 1-es, leülhet.

Nagyjából a jelentkezők 10%-a nem csatolta az önéletrajzát az emailhez.

Az 5% a hirdetésben kértek ellenére nem fényképes önéletrajzot küldött.

Kb 15-20% pályakezdő volt, noha a hirdetésben szerepelt, hogy X év szakmai tapasztalat.

Kb 15-20%-nak volt csak olyan végzettsége, vagy szakmai tapasztalata, ami alapján első nekifutásra alkalmas lett volna a pozícióra.

A behívott emberek közül eddig 2 volt próbanapon, és eddig összesen 7-en mondták hogy nem vállalják ezt a melót. 

Úgy hiszem ez alatt a 3 hét alatt empirikusan jobban kitanultam a HR-es szakmát, mint egyes friss diplomások.

Most szakadt el a cérna!

Elmehet a jó kurva anyjába az összes olyan hormonzavaros ostoba ribanc, aki jelentkezik egy eladásra kínált dologra, aztán még azok után is, hogy valamennyit lealkuszik az árból, visszamondja, mert jaj-most-jut-eszembe-hogy-nincs-pénzem-nem-gondolkoztam-előre. 

4000,- Ft-ért kínáltam egy dvd lejátszót, az erős képességű műkörömépítő szőke nő vinni akarja, lealkudja 3000-re, majd 2 nappal később miután rákérdeztem mikor szeretne jönni megnézni, a válasz az hogy bocs, mégsem kérem, mert nincs rá pénzem. De most komolyan... nem nézek le senkit, tudom milyen az ha az ember meg van anyagilag szorulva, de rakja már teherbe magát és ha nincs nyomorult 3000 Ft-ja, mert inkább 2 doboz cigit meg egy bort vesz rajta, akkor legalább ne jelentkezzen. 

Könyvsorozat, 47 kötetes, alkuképes szintén. Érdekli, írja hogy mennyire gondolt, de jaj látja, hogy jó állapotú, szóval nincs is rá pénze, és bocsi hogy nem gondolkozott előre.

Remélem az ilyen picsákat is csak az áram bassza meg, de az jó alaposan. 

És nem ezek voltak az első esetek. Régebben egy könyvcserélős oldalon hasonló tapasztalatokat szereztem arról, hogy a nők mennyire megbízhatatlanok, és mekkora szar alakok, ha üzletről van szó. Segget csináljak a szájukból, ígérgetnek, de nem cselekszenek, "a könyvet csak kb 1-2 hónap múlva tudom postára adni, mert beteg a kisbabám" - erre is jó pár példa volt. Gondolom a gyereknek se apja, se senkije, aki tud rá vigyázni és etetni sem kell meg levegőre sem kell vinni, csak szigorúan 1-2 hónapig a négy fal között kell vele maradni. És persze a számlák sincsenek addig feladva. 

Egyre kevesebb bennem a tolerancia az ilyen és az ehhez hasonló ostoba, értelmetlen, hormonzavaros, érzelem kitöréses dolgok iránt. Meglátja, kell neki, akkor szerezze meg. Vagy akkor legalább próbálja a fejét másra is használni, mint hogy sapkát tesz rá, és kinyitja a száját egy jó szopásra. 

Nem hiszem hogy túl magas lenne az az elvárás, hogy mielőtt beszélni kezd, gondolja már végig hogy mégis mit akar. Kell neki? Vegye meg. Nincs rá pénze? Akkor legalább írjon hogy hé figyeljjé' má', érdekel a cucc, ha még meglesz X nap/hét múlva dobj egy üzit, mert akkor lesz pénzem és megvenném. 

Tudom hogy ezek az emberek nem helyhez/városhoz kötöttek, de részben ezért is örülök annak, hogy elköltözünk. Persze egy olyan városban, ahol több az ember, több a hülye is, de viszont a normálisból is több van. Meg talán aki a fővárosban él, rendelkezik egy olyan szemlélettel, hogy nem szarért, hugyért akar venni minőségi/jó dolgot, és talán az anyagi kerete is szélesebb. 

Lumbalpunctio 

Egy hét alatt amíg csak feküdni tudtam elég sok oldalt végigböngésztem telefonon a lumbalpunctioról, avagy az agyvíz vételről melyet gerinccsapolással nyernek. Leginkább arra kerestem a választ, hogy mi ez, miért fáj az ember feje tőle és legfőképp, hogy meddig tart. Rengeteg ostoba véleményt olvastam, egy csomó panaszáradatot, a hozzá nem értés jegyében orvos szidást és egyebeket, tényeket viszont keveset.
Ezért gondoltam arra, hogy megpróbálom itt összefoglalni mindazt, amit tapasztaltam, amit olvastam és tényszerűen leírni.

A lumbalás (más néven lumbalpunctio) Célja agy-gerincvelői folyadék (liquor cerebrospinalis) vétele a gerinccsatornából, általában diagnosztika ritkábban terápiás céllal.A beavatkozási terület megfelelő megtisztítása és fertőtlenítése, valamint és előzetes érzéstelenítése után, az ágyéki gerincszakaszon, általában a hármas és négyes csigolyák között speciális, punkciós tűvel behatolnak a gerinccsatornába, és onnan néhány milliliter folyadékot nyernek. A páciens oldalán, mozdulatlanul fekszik magzati pózban, (térdek a hashoz húzva, fej előrehajtva a mellkashoz), vagy erősen előre hajlott testhelyzetben ül. A vizsgálat közben mindvégig mozdulatlanul kell maradnia. A fecskendőt eltávolítva a tűn keresztül nyerik a mintát. A megfelelő mennyiség levétele után a tűt eltávolítják, és a szúrás során keletkezett sebet ellátják. A beteg nyugalma és feltétlen közreműködése alapvető feltétele a szövődménymentes eljárásnak. A beavatkozást követően 24 órás szigorú fekvést javasolnak, és bőséges folyadék bevitelt, esetleg infúzió adását. A lumbál punkció invazív eljárás, csak megfelelő javallat alapján végezhető el: agyhártyagyulladás, különleges ideggyógyászati betegségek, ideggyógyászati daganatok esetén indokolt a beavatkozás elvégzése. (Forras: wikipedia, hazipatika, pharmasoft, webbeteg)

Ennyi az irodalom, és most az empirikus rész: 

Agyhártyagyulladás gyanúja miatt estem át a lumbáláson, amiről előtte azt sem tudtam micsoda. A legjobban az ijesztett meg, ahogy a neurolgógus arcát néztem, amikor az eljárás indikációjáról illetve következményeiről beszélt. Abból sejtettem, hogy ez nem olyan, mint egy vérvétel.

Egy dologban biztos vagyok: ok nélkül nem csinálják! (bár esetemben nem lett volna ténylegesen szükségszerű, figyelembe kell venni az orvosok felelősségét is, és ez az amit az átlag paraszt beteg nem gondol át, hogy  az orvosok feladata: a lehető legnagyobb arányban kizárni azokat a tényezőket, amik közvetlen életveszélyt okozhatnak - pl egy agyhártyagyulladás)

Felültem az ágyra, térdet felhúzni, fejet ráhajtani, vállat leengedni és a lehető leginkább kidomborítani az a csigolyámat, amit a neurológus az ujjával megnyomott. Ezt követően 3x hűs valamivel lefertőtlenítette a területet, majd jelezte mikor fog szúrni. Gondolom ettől félnek a legtöbben. Aki nekem csinálta nagyon ügyes volt, aprócska szúrást éreztem csak,  még fájdalomnak sem igazán mondanám, inkább csak kellemetlenség volt. Azt nem tudom, hogy ez a fájdalomcsillapító volt-e, vagy már maga a lumbálás, de a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. A szúrást követően nagyon gyorsan lezajlott az egész, talán ha 10 mp telt el, majd az orvos utasítására amikor kifújtam a levegőt, eltávolította a tűt, és ellátta a sebet. 

Sajnos nem láttam az agyvizemet a kémcsőben (utólag megnézném, mert jobb esetben az embernek nem sok lehetősége adódik erre), de állítólag víztiszta volt (ami már kismértékben negatív eredményre utal). Úgy olvastam, hogy ha sárgás, esetleg véres, akkor többet vesznek le belőle.

Ezt követően 2 órán keresztül mozdulatlanul kellett feküdnöm (háton). A beavatkozást követően kb fél órával később 2x fél liter infúziót kaptam, ami utólag visszagondolva nagyban hozzásegített az első nap panaszmentességéhez.  Ezt követően - mivel az ellátásom ambulánsan, az SBO-n történt - mivel az eredményeim negatívak lettek, hazamehettem azzal az utasítással, hogy 24 órán keresztül feküdjek, csak pisilni keljek fel max.

Mivel ekkor már este 10 körül volt, 10-12 óra fekvés garantálva volt az alvással. 

Másnap feküdtem, és önmagamhoz képest rengeteget ittam (kb 3 liter), aminek viszont az lett az eredménye, hogy nagyon sokszor kellett felkelni pisilni. Férfiak ezt könnyebben megoldják egy kacsával, viszont a női önérzet nem enged ágytálat használni (na meg nincs is itthon ilyen, merthát ugye minek?!) Jól éreztem magam, leszámítva a szúró fejfájást, ami akkor lépett fel, amikor felkeltem, és azon nyomban elmúlt, amikor visszafeküdtem.

Ez 3 napig így volt, azzal az eltéréssel, hogy a 2. és 3. napon a fejfájás erősödött. Időnként a szúrás környezetében apró csipkelődő érzést vettem észre, olyan zsibbadással pontszerű szúrással keveredő érzet volt, ilyet még nem éreztem, máshoz nem tudom hasonlítani. 

Mivel fekve az ember kevés dolgot tud csinálni, azon kívül, hogy a telefonon keresztül bújja a netet, arra jutottam utólag, hogy ez azért lehetett, mert a gerinc kemény burkán szúrt apró lyukon keresztül szivárog a gerincfolyadék a környező területre, izmokba (erre tényszerű, bizonyító irodalmat nem találtam). 

A fejfájás oka is ebben rejlik. Az agyvíz termelődése és felszívódása folyamatos, egyensúlyban lévő folyamat.  Mintavételt követően a szervezet nagyon okosan a felszívódást csökkenti, a termelődést pedig fokozza, azonban a gerincfolyadék vétellel csökken az agynyomás, és ez okozza a fejfájást. 

Azt tapasztaltam, hogy a fájdalom akkor lép fel ha a fej és a gerinc nincs vizszintesen. Ebből adódóan kiválóan lehet négykézláb kimászni a mosdóba, fejfájás mentesen. :P

Tehát a szervezet termeli a cuccot, azonban amíg a lyukon keresztül szivárog, addig a nyomás továbbra is alacsony. A 4. napon, amikor már kétségbeestem hogy a fejfájás nem szűnik és egy csomó olyan véleményt olvastam, hogy valaki tolószékben érettségizett le a beavatkozás miatt, meg hogy 3 hete folyamatos a fejfájása, akkor találtam meg ezt a magyarázatot, ami megnyugtatott. Ide írom mégegyszer, hátha olyasvalaki olvassa, akinek hasznára válik /egyébként az is megnyugtató volt, hogy másoknak is ugyanilyen vagy hasonló panaszaik vannak, függetlenül attól, hogy mi volt a lumpalpunctio indikációja/

"A tünetek posztpunkciós panaszok, sajnos ezek akkor sem mindig kerülhetőek el, ha a beteg betartja az ágynyugalmat. Ezek a panaszok néhány napig tartanak, azért alakulnak ki, mert a gerinc kemény burkán szúrt apró lyukon még szivárog a gerincvíz az izmokba, és csökken az agynyomás. igyon sokat, Quarelin vagy más koffein tartalmú fájdalomcsillapító segíthet. Háziorvosa egy infuziót is beköthet, ha indokoltnak látja. "(http://www.webbeteg.hu/orvos-valaszol/neurologia/131896 - Dr. Kerekes Éva, neurológus, akinek ismeretlenül is köszönöm ezt a 2014-es válaszát)

Szóval ez volt a 4. nap. Megértettem, és ez hozzájárult ahhoz hogy elfogadjam és megnyugodjak. Hiába írnak a legtöbb helyen 2-3 napot. Érdemes kicsit többel számolni, nyilván ez függ attól is hogy a szervezet mennyire gyorsan képes regenerálni önmagát. 

Én az 5. nap reggelén ébredtem először úgy, hogy nincs fejfájásom, és amikor felkeltem, akkor is csak minimális volt. Végre nem az ágyban töltöttem az egész napot, bár fáradékony voltam, és néha visszafeküdtem de csak kis időkre. 

Ma van a 6. nap, és ezt már az asztali gépemről írom :)

Hiába írják le az orvosok egy csomó helyen hogy meg fog gyógyulni, rendbe fog jönni. Meg kell találni azt a véleményt, ami valamitől különb a többinél és elhiszed tőle, hogy te is rendbe fogsz jönni. Nekem a megértés segített, hogy miért van és mi okozza.

Ha a 3. napon még mindig fáj a fejed vagy ha a 4-5. napon továbbra sem tudsz fent lenni, az még nem gáz. A "meddig tart?"-ra tehát nincs egységes válasz. Az én válaszom: 5 nap. Az orvosok véleménye: 2-3 nap. 2-3 napot lehet olvasni a neten is a témával kapcsolatban. Vagy egy hetet. 

Remélem tudtam segíteni azoknak, akik a lumbálásról, lumbalpunctio utáni fejfájásról, vagy magáról a beavatkozásról keresnek infót.

Egyre jobban kezdi kiverni a biztosítékot az a sok faszság, amit  neten lehet olvasni, "spirituális" témában.

Mindez számomra azért furcsa, mert pár éve még én is totál elmélyedtem benne, minenben a lelki okokat kerestem, az értelmet, a tudatalatti kivetülését, vagy más vonatkozásokat. De még ebben az állapotomban is racionálisabb voltam, mint a nagy átlag, és most nem azokról beszélek, akik a Kiskegyed horoszkópja alapján döntik el hogy elmenjenek-e egy randira megtalálni életük szerelmét, vagy sem.

Úgy gondoltam lefektetem az alapokat önmagam számára is, hogy miben hiszek és mi az amit orbitális baromságnak tartok. Ez utóbbihoz különösebb magyarázat nélkül tartoznak a szabadonébredők, az újvilágtudat, meg az összes női magazin, és egyéb hormonzavaros new age-es firkálmányok, oraveccel karöltve. 

Ha sikerülne különválasztani hogy hol végződik a pusztán anyagi érdekből papírra vetett vagy gépelt okosság, és hol kezdődik a valódi misztikum, akkor ezt a határt a tudatosságnál állítanám be.

Tudatosság alatt értem, hogy valakit nem az ösztönei, a hormonjai és a megszokásai vezérelnek, nem a farka után megy, vagy nem a menstruációs periódusa határozza meg, hogy éppen milyen napja van. És akkor itt ki is lehet zárni az emberiség kb. 80%-át - bevallom, az esetek nagy részében sokszor még saját magamat is. 

Tudatosság alatt mit értek?! Racionális gondolkodást, elemzést és értelmezést. Azt, hogy nem állat módjára azonnali kielégülést keresünk az egónk és a szükségleteink számára. Nem szarunk rá az étkező asztalra, csak mert eszünkbe jut, hogy szarni kell, vagy nem esünk teherbe azért, mert nincs kedv dolgozni és olyan jó lenne 2 évig (4-6-x) otthon lenni, miközben kiváltságosnak érezzük magunkat és elvárjuk hogy mindenki kinyalja a seggünket mert szültünk. És itt ismét elbukik 70%.

Tudatosság alatt értem, hogy képesek vagyunk kontrollálni az érzéseinket, külön tudjuk választani a valóban szükségest attól, ami csak kényelmes, vagy kellemes. 

Tudatosság alatt értem, hogy a döntéseinket úgy hozzuk meg, hogy azt sem 10 perccel később, sem 10 év múlva nem fogjuk megbánni, mert tudatában vagyunk annak, hogy adott helyzetben a rendelkezésünkre álló tudás maximumát hoztuk ki a helyzetből, és annak megfelelően döntöttünk. (60 % ismét bukik)

Tudatosanak tartom azt az embert, aki képes előre gondolkodni, és tervezni. Koordinálni és sorrendbe helyezni eseményeket. Aki képes rögtönözni akkor is, ha a tervezett "útvonal" módosul. 

Képes arra, hogy másokat reálisan lásson, és bár az elfogultság kizárása már némi robot-szerű mintát eredményezhet, de legalább ítéletmentesen áll hozzá másokhoz. Mindezek mellett viszont úgy, hogy tudja, mire számíthat tőlük. 

Azt az ember tartom tudatosnak, aki önmagát helyezi elsősorban a középpontba, aki a saját dolgai felett tart először értékítéletet, majd miután felismerte a hibáit és az erényeit, aszerint viszony másokhoz. Értem ezalatt konkrét példaként, hogy ne menjem már házassági tanácsadónak olyan ribanc, aki már 2x elvált, és a szeretője is mást kezel rendszeresen.

Hozzátartozik ehhez az is, hogy a felismert hibákat és erényeket fel kell tudni vállalni. Semmi értelme a szerepjátszásnak, vagy a képmutatásnak. Az "igen, jól vagyok, minden rendben" maszk mögött meg ott van egy szilánkosra összebokszolt arccsont. Ha "megütöttek", vállald. Nem kell kérkedni vele. Ez ugyanolyan mint a homoszexualitás, nem kell rá büszkének lenni, sem fitoktatni, hogy ha valaki meleg. De ha rákérdeznek, akkor az illető képes legyen azt mondani, szégyenérzet nélkül, hogy "igen, meleg vagyok".

Egy tudatos ember nem azt tervezi, hogy mi lesz majd legközelebb. Azt nézi, hogy jelenleg mi az, amit meg tud tenni. Ez zömében a nőkre jellemző, ők azok, akik inkább csak fejben élnek, de a megvalósítást vagy halogatják, vagy mással akarják megcsináltatni, leginkább azért, hogy a felelősséget áttolhassák másra. 

Mi a tudatos ember ismérve még?! 

Tudja kezelni a saját és mások érzelmeit. Azért tudja kezelni, mert megélte már ő is a mélységeket és a magasságokat, és a tapasztalatokból leszűrte a tanulságokat és megjegyezte. De úgy igazán megjegyezte, beépült a csontjába, a sejtjeibe. Tanult belőle. És ezt a tudását felhasználva segíthet másoknak lehetőségeket mutatni, akik még nem zuhantak olyan mélyrepülést, de esetleg a szakadék szélén állnak. Persze a legtöbbje belezuhan a szakadékba, a fent felsorolt 60-80% közötti kiesők baromságai miatt. 

A tudatos ember soha nem zsarol. Mindig motivál. 

A tudatos ember mindig önmaga, nem veszi át mások szerepeit és szokásait. Nem lesz belőle elvált feleség, csak mert anyu is az volt, és nem hagyja ott a családját a 2. gyerek után, mert apu is azt csinálta. Felismeri a hozott mintáit és dolgozik rajta. Felismeri ha ugyanazokat a köröket futja, ha ciklikusan ugyanolyan élethelyzetekbe keveredik és kilép belőle. Vállalja azt, hogy változtat azon, ami neki nem tetszik (a saját életében), még akkor is, ha ez adott pillanatban pokolinak tűnik.

Vajon miért van az, hogy az ember általában abból tanul (ha tanul!), ha valami szarul esik neki? Ha fáj neki, ha szenved.. és miért kell 2-3-10x megismételni ugyanazokat a dolgokat, csak hogy egyszer elkerüljük azt az egy fájdalmat, ami talán megértetné velünk, hogy kurvára nem jó ez így barátom, csináld már máshogy és told el a pébe az egódat, ami arra sarkall, hogy benne maradj a meleg fosban. Számtalan embert ismerek, aki megalkuszik, elviseli azt, ami neki nem jó csak mert egy kicsit sem hajlandó máshogy cisnálni, mint ahogy eddig megszokta. 

Bizonyos értelemben erre én is élő példa vagyok, hiszen már 4. éve dolgozok egy olyan helyen, amit utálok. Elviselem a mind kinézetében, mind szellemi minőségben és személyiségében undorító főnököm jelenlétét, csak mert adott viszonylatokban nem keresek rosszul. 

Az egy másik dolog, hogy milyen lépéseket teszek annak érdekében, hogy ezen változtassak. Azonban ez az év még nem a változások éve lesz. De a terepet attól még elő tudom készíteni, és teljesen más dolog megalkudni és kompromisszumot kötni. A kompromisszumkötésben benne van a tudatosság, hogy valaki tudja mit vállal egy cél érdekében. A megalkuvásban csak a gerinctelen féregszerű kúszás van - amúgy ez is zömében nőkre jellemző, a gyerekre szoktak hivatkozni, amiért nem nyújtják be a válópert, pedig minden esete elpicsázza őket a pasijuk. Mellesleg akit rendszeresen vernek, az meg is érdemli - vagy ezt már kifejtettem egy korábbi írásomban? - Mindegy, most nem ez a téma. 

Az emberek nagy többségénél a fájdalom az egyetlen, ami képes őket megértetni arra, mit hogyan ne csináljanak. Gondolom ez ilyen evolúciós fityfene; ha megtanulod, hogy a friss karamell leégeti a nyelvedet csontig, akkor talán legközelebb képes leszel várni amíg kihül. Természetesen van aki akkor sem vár, mert most azonnal kell az a karamell. Aztán majd nem lesz mivel nyalakodni. 

Áradozhat nekem akárki a szeretetről, meg az emberségről, jócselekedekről. A fájdalom az egyetlen, amiből kivétel nélkül mindenki tanul. Az meg már egyéni alkat kérdése, hogy ez elég-e neki egyszer, vagy újra és újra végigszenvedi a pofonokat, újra és újra beáll ugyanabba a sorba a szokásos adagjáért, vagy messziről elkerüli hogy még csak véletlenül se kelljen hogy fájjon, mert meg lehet azt oldani anélkül is. 

Ez utóbbiban nem hiszek. Egyetlen olyan igazán értékes embert sem ismerek, aki ne járta volna meg a poklot ahhoz, hogy ott lehessen, ahol most van, és ahol valóban tiszteletet érdemel.

Kb ez az, amit összetömörítve le akartam írni a tudatosságról, összefoglalva magamnak.

Ahogy én látom.

Ahogy gondolom.

Amihez tartom magam - és mivel nem használok kettős mércét - amit másoktól is várnék. 

"Tudod miből érzed azt, hogy élsz? Ha valami fáj. Az az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a valóságodban vagy, hogy nem álmodsz. Lófaszt boldogság meg rózsaszín ködök, spirituális önmegvalósító okádékok. Pontosan azok, amik mind csak illúziók, képzetek. Hányszor voltál már úgy, hogy valami csodás dolog történt veled, mire felkiáltottál: "csípjetek meg, biztos hogy nem álmodom?" A fájdalom az egyetlen ami valós, ami megmutatja az igazi arcát az életnek. 

Amikor a kés végighasítja a bőrt, vagy a szavak keresztüldöfik a benned lüktető életet. Amikor apró darabokra tépik a démonjaid az elmédet, és a penge nyomán kifakad a vér, csak akkor élsz igazán. Csak az a fájdalom képes megmutatni az illúziók és tévképzetek nélküli világot, ami nyersen belevájja a fogát a húsodba, amit ha letagadsz még mélyebbre mélyeszti benned a fullánkját. 

Ami kettéhasít és atomjaidra bomlaszt, megsemmisít és legyőz. Ami fölött nincs hatalmad. 

Az a valóság, amit a szánalmas illúzióid nélkül képtelen lennél elviselni."

Enyhe hullámok verik a partokat, kíváncsi vagyok mit dob a felszínre a tengermélyből.
Még azt sem tudom, jó ötlet-e a víz alá nézni

Kedves Kismamák!

Ha telefonáltok, és a hívott személy nem a hasonlóan anyatejtől elborult agyú, hormonzavaros barátnőtök, akkor tegyétek már le a kölyköt legalább 2 m-re a telefontól, hogy a vonal másik végén lévő személy halljon valamit abból amit nyökögni akartok és ne csak a gyerek ordítását vagy gagyogását. 

Nem, nem aranyos a gyerek amikor visít/artikulálatlanul dumál, hanem idegesítő annak, akinek reggel 6-kor kell felkelnie, és dolgoznia azért, hogy a kényelmes seggetek ki legyen nyalva.

Rájöttem, hogy túl magas az érzelmi intelligenciám is, a hagyományos mellett :D

Na de viccet félretéve.

Tegnap anyámmal bementem meglátogatni egy régi szomszédunkat, 55 év körüli tanárnő, epehólyag daganattal (epekő nélkül, ami állítólag baromi ritka, évente talán ha 1 ilyen beteg van). Szombaton műtötték, mivel a mája vagy az epéje (képtelen vagyok megjegyezni dolgokat) elnyomta a vékonybélt, és csináltak valami áthidalást. Brr..

Ugye van egyfajta klinikai etikett, amihez minden jóérzésű, értelmes ember tartja magát. Pl nem kellene kérdés nélkül a beteg ágyára rápakolni a válltáskát, nem kellene a betegről múlt időben beszélni a füle hallatára, vagy úgy beszélni róla és a műtétéről az ott lévő rokonával, mintha az érintett ott sem lenne. A hangszínt illik ilyenkor kicsit visszább venni, elvégre rajta kívül más beteg is van a kórteremben. 

Éreztem, ahogy megyek egyre össze és süllyedek el a szégyentől, amiért anyám ezeket mind elkövette...

Hátat szeretnék fordítani mindannak, ami nem érdekel. Rácsapni az ajtót az idiótákra. Megteremteni, hogy senkitől és semmitől se függjek. Nem akarok foglalkozni azzal, amire semmi ráhatásom, csak tehetetenül állok és látom, ahogy a szemem előtt süllyednek bele a mocsokba, magukkal rántva másokat is. Vajon hány év telik el, mire beigazolódik az, amit mondhatnék? 2-3? Vagy 5 hónap?

Soha ennyi haragot, szánalmat, lenézést és szégyent nem éreztem még.

Vészesen közeledek ahhoz a ponthoz, ahol a biztosíték végleg el fog szállni, kiég a relé, és tényleg mindenkit elküldök a kurvaannyába' mielőtt felszállok arra a kibaszott vonatra, ami leszarom hol áll meg, vagy száguld a végtelenbe.

Egyre gyakrabban érzem tehernek a fizikai létezést, és itt most nem olyan felszínes hülyeségekre gondolok, hogy jaj de szar az élet, vagy nincs ez, vagy van az, de nem kellene... 

Azt, hogy korlátoz, mindig is éreztem; mintha a bőrömbe lenne betuszkolva valami olyasmi, aminek sokkal nagyobb a kiterjedése, sokkal szélesebb tér kellene neki - és nem, nem a nadrág méretre gondolok.

Mindhiába próbálom összevetni hogy minden Egy, és sok okosság jut eszembe, amik mind elvi vagy metafizikai alapokon nyugszanak és igaz voltukra talán egyszer fényderül, ha egyáltalán igazak. De igazából nem is számít. 

Korlátoznak a hitrendszerek, korlátoznak a törvények, a szabályok. Korlátoznak azok az elvárások, amiknek MUSZÁJ megfelelni, ha szeretnék megszerezni valamit (most konkrétan a jogosítványra gondolok, de állhatna itt akármi más is). Nyitottan állok a dolgokhoz, és mégis azt látom, hogy a rendszerek, amiket igénybe kell vennem, zártak, szigorúak, legtöbbször értelmetlenek bürokratikusak és régimódiak. Nehézkesek és sokszor inkompetens embereken múlnak olyan döntések, amik az előrehaladást segítenék elő. 

Értetlenül állok a követelmények előtt, még akkor is, ha meg tudok felelni ( ha meg nem, akkor még inkább, csak akkor még az agyam is füstöl tőle). Nem tudom eldönteni, hogy ez most vicc, csak szar a humorérzéke annak, aki bedobta, vagy a "véres valóság". Taszítanak mindazok az elméleti faszságok, amiknek a gyakorlati életben való értékük nemcsak hogy a nullával egyenlő, de még hátra is tol. 

Túl nagy hangsúlyt fektetek a logikára és a józan észre. A gyakorlatiasságra és az egyensúlyra. A következetességre és az értelemre. 

Ide másolom, hogy tutira legyen:

Ayahuasca – egérút a bölcsességhez?

"Egyedülálló módon bennünk, a természet felnyitja szemét, és észreveszi, hogy létezik.” – Raymond Tallis

Az ember keresi a boldogságot, és egy kis szerencsével megtalálja olyan korábban élt bölcsek meglátásait, mint például Socrates azon gondolata, hogy csak egyetlen egy jó létezik: a tudás, és egyetlen egy gonosz: az érdektelenség (aminek elkerülhetetlen következménye a nem-tudás, ami meg a gonosz tettek valódi forrása). Ezen bölcsességek néha megszólítják az intellektusunkat, néha meg nem is értjük őket, legfeljebb ködösen érezzük, hogy lehet bennük valami igazság… de az ritka, hogy meghallva őket megkapjuk magát azt az aha!-pillanatot is, ami eredetileg megszülte őket. Erre majd még visszatérünk.

Én magam is járván ezen utat, az emberi létezés ezen elkerülhetetlen kihívását, egy ponton meghallottam az ayahuasca hívó szavát. Az ayahuasca egy, a Dél-Amerikai őserdők sámánjaitól származó pszichoaktív főzet, és egyben egy növény neve is. Elkészítése és fogyasztása messze visszanyúlik a biokémia előtti időkbe, ami azért érdekes, mert a főzet két növény elegye (a sok ezer közül), amit két napon át főznek, míg azok egy homogén, méz állagú, mély-fekete folyadékká nem olvadnak. Az egyik komponens adja a főzethez a DMT-t, ami az agy normál biokémiájának is a része, és egyébként sok növényben megtalálható. A másik komponens az ayahuasca (hevenyészve: a lélek liánja), egy fás szárú lián, ami nélkül az emberi testben egy enzim lebontaná a szájon át bevitt DMT-t, mielőtt annak koncentrációja megemelkedhetne az agyban. A főzet maga közel sem finom, kb olyan mint egy állott, zaccos török kávé, citrommal.

Az valószínűleg örök talány fog maradni, hogy kinek és hogyan jutott eszébe egy rettenetes ízű, fás szárú liánt feldarabolni, és addig főzni együtt egy másik növénnyel, amíg azok fekete mézzé nem olvadnak…

Szóval ott vagyok tizedmagammal, hogy átadjam az elmémet két ismeretlen idegenvezetőnek, akik azt ígérik, hogy nemsokára hányni és/vagy fosni fogunk a főzettől. A többség először fog találkozni a lélek liánjával, ezért praktikus tanácsokkal látnak el minket, hogy mit, hova, hogyan, hogyan ne… mindeközben, ahogy megismerjük őket, egyre jobban bízunk bennük, ők meg tudják a maguk bizonyosságával, hogy mindennek ellenére másnap újra útra fogunk kelni velük. Azok a fajta emberek, akik tiszteletben tartják a személyedet és támogatják az autonómiádat. Ami ezen a hétvégén történt az egy fura keveréke volt egy önismereti csoportnak, egy sámán rituáléjának, és egy pszichedelikus diszkónak.

Azt mondják, az ayahuasca-tól nem azt kapod, amire számítasz, hanem amire szükséged van… hogy szembesít önmagaddal. Ebben lehet valami, mert amilyen nagy határozottsággal mentem neki az első találkozásunknak, pontosan akkora ellenerőt kaptam egy másnap délig tartó émelygő, figyelmen kívül hagyhatatlan gyomorfájás formájában. Az este folyamán többször is belém nyilallt, hogy soha többet! De közben az is magától értetődő volt számomra, hogy majd a másnap esti én tudni fogja mit akar, és akárhogy is dönt majd, az lesz a jó döntés. Ez a végeláthatatlan gyomorfájás talán arra volt hivatott, hogy megtanítson szeretettel közelíteni önmagamhoz. Ebben sokat segített a másnap délelőtti integrációs beszélgetés, ahol a kísérőink érdekesebbnél érdekesebb kérdésekkel és meglátásokkal katalizálták az élményeink feldolgozását.

De vissza az első naphoz: az első adag után 1.5 órával booster-t (extra adag) ajánlanak, amit azok kérhetnek, akiknek nem indult be a "folyamat". Mivel én intellektuálisan hyper-ébernek éreztem magam, és se kavargó érzelmeknek, se fura mentális folyamatoknak nem nagyon találtam nyomát magamban, ezért felálltam a magányomból (a kezdés után tilos az interakció), és mindkét alkalommal kértem a booster-t. Röviddel a második után ki is hánytam az egészet, és ezzel egy időben beindult a "folyamat", elég nagy lemaradásban a többiektől.

Nehéz szavakat találni arra, amit megtapasztaltam, ezért most csak kiragadok néhány érdekességet, amikről talán sikerül írnom valami értelmezhetőt. A vizuális pszeudo-hallucinációk leírása még a könnyű eset lenne (a pszeudo-hallucináció az, amikor tudatában vagy annak, hogy az észlelésednek mely része az, ami nem a valóság tükörképe). Eggyel nehezebb azt leírni, amikor hyper-éberséggel figyeled önmagad, ahogy a hallucinációk a látórendszerednek különböző rétegeiben jönnek létre (néha színes minták a csukott szemmel is látható zajos feketeségben, máskor meg tiszta formák mindenféle vizuális zaj nélkül).

Aztán még nehezebb leírnom azt a fajta békességet, amit talán a halál előtti pillanatokhoz lehet hasonlítani, amikor valaki békében távozik. Egyes hipotézisek szerint, amikor halál közelébe kerülünk, akkor az agyunkat elárasztja a DMT, ami összefügghet a viszonylag hasonló halálközeli élményekkel. Ezt se cáfolni, se alátámasztani nem tudom, de amit átéltem, az valami hasonló lehetett: a légzésem lassú volt, sekély, és olyan egyenletes, mintha folyadékot lélegeznék, de mindenféle erőfeszítés nélkül. Mindeközben a tudatom hyper-éber, és ahogy önmagamat figyelem, azt a gondolatot veszem észre, hogy a légzés finomságának van egy skálája, aminek az egyik extrém vége az, amikor valakit fojtogat a sírás, a másik meg az, amikor a légzését semmi sem akasztja meg, még a szívének dobbanásai sem. Ilyen puhán és egyenletesen nem emlékszem, hogy valaha is lélegeztem volna. Napokkal azután az este után a légzésem még mindig sokkal puhább és egészen más lett vele a kapcsolatom.

A "folyamat" során az éberségem és a vegetatív idegrendszerem közti kapcsolat nagyon intenzív volt. Ilyen átéléssel például még soha nem ásítottam. És a békés, sekély légzésemet néha meg-megszakító mély lélegzetvételeim is egy egészen új élmény volt.

A második éjszaka, amikor megadtam magam és sikerült szeretettel közelítenem a… főzethez? vagy önmagamhoz? Mindenesetre akkor teljes bizonyossággal éreztem, ahogy ellazul a gyomrom és a főzet átbugyog a bélrendszerembe, majd azt, ahogy lassan leáll az egész emésztésem. Sikerült mélyen megértenem, hogy előző nap a gyomorfájást én hoztam létre a saját elmémben, elsősorban azzal, hogy harcoltam ellene… Így hát amikor azt éreztem, hogy fel-fel próbál lángolni, akkor inkább csak észleltem és üdvözöltem, és így ugyanazzal a lendülettel el is halványult. Varázslat!

Érdekes párhuzam, hogy az ayahuasca egy kúszó lián, ugyanis talán egy jó metaforája az élményemnek az, ahogy az ayahuasca a liánjaival észrevétlenül át- és körbefonva anyaméhbe burkol, majd levisz egy tó fenekére. Mindezt úgy, hogy ebből bármit is észleltem volna a magam elszigetelt békességében, és az ezáltal felhangosodó belső folyamataimra koncentrálva. Azonban mindez csak előkészítette a terepet ahhoz a ponthoz, amikor pár óra múlva az anyaméhet végül hirtelen szétrepesztette az életösztönöm, és eleddig számomra ismeretlen erővel juttatta magát érvényre (értsd: talpra állított a nyugalmamból, és kiokádta a "vendéget" alul és/vagy felül). Egész más jelentést nyer az élet, ha valaki egyszer karnyújtásnyi közelségbe kerül a halálhoz, majd megtapasztalja az azon felülkerekedő életösztönének a győzelmét. Azt hiszem ezt az érzést hívják újjászületésnek.

Mint említettem a második találkozásunk sokkal kellemesebb volt. Nem sokkal a "vendég" másodszori, immáron szeretetteljes befogadása után, az egyik aznap érkezett újonc pszichonautánk elkezdett teljes szívéből nevetni. Olyan átéléssel nevetett, hogy az néha már önkéntelen kurjongatásba kanyarodott. Ez mindenkire hatott, sokan elkezdtek együtt nevetni vele (mindez sötétben, csukott szemmel fekve, pszichedelikus zenével a háttérben). Ez az élmény engem is útra indított. Nekem ugyan először csak mosolyt csalt az arcomra, de röviddel utána átjárta a testemet egy bizsergető, eksztatikus érzés, ami a lábamtól felfele haladva végül elhagyta a testemet az önkéntelenül is kihomorított mellkasomon át. Ezen a ponton már tudtam, hogy ez az éjszaka egy egészen másfajta élmény lesz.

Néhány óra békesség, különböző vizuális, tapintási és hallási pszeudó-hallucinációk után ismét eljött az idő, hogy az életösztönöm legyőzze az ayahuasca okozta kvázi-halált. Ismét megjött a kivetési inger, de mivel a "vendég" már a beleimben járt (amit valahonnan egyértelműen tudtam), ezért az előző estéhez képest elhanyagolható mennyiségű kézzelfogható eredmény után elengedett a rosszullét. Elcsomagoltam az eredményt, kimentem a mosdóba, rendbe tettem magam, majd visszamentem a terembe. Kellemes hangulatban ültem vissza a székemre, ahol rögvest belém nyilallt, hogy vissza kell mennem a tükörhöz, mert… volt benne valami különös.

Mivel ezen a ponton már inkább hallgattam, mintsem diktálni próbáltam volna a "folyamatot", ezért kíváncsian visszasétáltam a tükörhöz. Ahogy közeledtem hozzá, megláttam, hogy én vagyok benne! De nem ám egy velem szinkronban mozgó élettelen tükörkép, ami egy üvegre felvitt fémrétegről pattan vissza… hanem egy igazi, szerethető, hús-vér énnel találkoztam, aki éberen visszanézett rám, és akivel szerteáradó szeretettel üdvözöltük egymás jelenlétét. Mosolyra fakadt az… arcom? arcunk?… közelebb léptünk a tükörhöz, és ahogy a tágra nyílt pupilláink közeledtek egymáshoz – még mindig széles mosollyal a szánkon – belenéztem önmagamba. Ez egy rövid, de nagyon intenzív, maradandó élmény volt, ami megnyitotta bennem a szeretet elakadt csatornáit. Ahogy elárasztott a szeretet először önmagam iránt, ugyanazzal a tszunamival öntötte el a "mások"-at is. Ebben a pillanatban erős késztetés jelent meg bennem arra, hogy visszamenjek a vezetőinkhez, megöleljem őket, és megosszam velük ezt az élményemet (a csoport nagy része ekkor még a maga útját járta). Mélyen megértettem, hogy a szeretet univerzális: ha nem tudom szeretni önmagam, akkor nem fogom tudni szeretni a "másik"-at sem. Varázslat!

Ezt követően jött a hétvége talán legizgalmasabb pár órája, egy amolyan áldott állapot. Ismét erős késztetést éreztem, de ez alkalommal az iránt, hogy tollat ragadjak, és elkezdjem foglyul ejteni azokat az érdekesebbnél érdekesebb gondolatokat, amik elkezdték bombázni az elmémet. Ezek nagyon intenzív, integráló jellegű aha!-pillanatok voltak, amikben nem csak megért valaki valamit az intellektusával, hanem a felismerés felrázza a teljes elméjét. Kivittem egy széket a fényre, és elkezdtem írni. A következő sorok alapvetően arról a papírlapról származnak. (Ami következik az sajnos csak fordítás, mert ezeket jobbára angolul fogalmaztam meg. Ennek a legfájóbb pontja a 'serenity' megfelelőjének a hiánya a magyar nyelvben, amit jobb híján én 'békesség'-nek fogok fordítani. Az angol-magyar szótár szerint: derű, derültség, nyugalom, higgadtság, békesség.)

———————————

Azzal, hogy valamilyennek látjuk a világot, azzal tesszük olyanná. A minőséget az ember teszi hozzá a valósághoz – többnyire a tudtán kívül.

Egy ember egy adott pillanatban nem tudja az egész valóságot észlelni annak teljességében. Az észlelésünk mindig részleges lesz, emiatt a valóság bennünk létrejövő tükörképe nagyban függ attól, hogy az észlelésünk óceánja mit tükröz vissza róla. Ha az óceánunk morajlik, akkor a tükörkép torz lesz, és a hullámok mentén szelektív.

Márpedig ez a tükörkép maga a valóság (-unk), azaz a valóság bennünk létrejövő szubjektív képe. Ha nem ismered önmagad, ha nem vagy képes felismerni és irányítani az óceánod pillanatnyi állapotát, akkor nem tudod torzítás nélkül annak látni a valóságot, ami. Márpedig annak látni a valóságot, ami, az maga a tudás/igazság/szabadság. Ezért a tudás kulcsa a belső békesség (serenity). A tudás magaddal kezdődik, és azzal is fejeződik be. Ismerd meg önmagad, hogy megismerhesd a világot!

Szabadnak lenni azt jelenti, hogy annak látjuk a világot, ami; hogy kiszabadultunk a saját észlelésünk torzításai által létrehozott ketrecből. A szabadság legvégső formája az, amikor megszabadulunk a megrögzött értelmezési kényszereinktől, és szabadon tudjuk bejárni a lehetséges narratívák végtelen tengerét. Amikor sikerül elérnünk ezt a fajta ürességet, akkor abban az állapotban az észlelésünk bármilyen formát képes lesz felvenni. Képlékennyé válik, hogy a formáját a valóság diktálhassa.

Viszont amikor az észlelésünk óceánja viharossá válik, akkor elveszítjük a fejlődés lehetőségét, mert nem tudjuk többé megfigyelni a vélt hiányosságainkat, és ezáltal elveszítjük a fejlődéshez elengedhetetlen irányzékot. A fejlődés kulcsa a belső békesség.

A kreativitásunk nem más, mint egy magas szintű, absztrakt mintaillesztő (pattern matcher, mintakereső), ami az egész elménket átölelve keresgél. Ez nem más, mint a Valódi Énünk (True Self), a bennünk zajló "családi viták" bölcs öregje. Ha sikerül kapcsolatba kerülnünk vele, átengedni neki az iránytűt és a kormánylapátot, akkor esélyt adunk neki arra, hogy meggyógyíthassa a világot azáltal, hogy a valóságról alkotott szubjektív észlelésünkben megszüntet minden egyes nem-igazságot (untruth). Meggyógyítani a világot nem más, mint meggyógyítani önmagad.

Mi más a kreativitás csúcsa, ha nem az, amikor sikerül megformálni egy olyan eszközt, amit felhasználva később bármikor szabadon meg tudjuk szólítani a kreativitásunkat? A kreativitás alkalmazása a kreativitásra… A reflekció univerzálisan fontos!

Miközben ezeket a sorokat írom, tudatosan és szabadon váltogatok a kristály tiszta intellektuális éberség, és az álomszerű békesség mentális állapotai közt. Az elsőt arra használom, hogy olyan szó-metaforákat találjak, amik talán sikeresen rámutatnak majd a gondolataimra; a második meg az a békés állapot, amiben belebámulok az intuíciók feneketlen kútjába. Ez az intuitív állapot olyan, mintha egy, az egész elmémre kiterjedő varázslatos mintaillesztő elmélyülten keresgélne, hogy új modell-darabokat azonosítson be, és/vagy diszharmonikus darabokat simítson el.

Sajnos meglepően nehéz a váltás közben nem elveszíteni ezeket a meglátásokat, mert az intuíciók nyers fogalmak formájában jelennek meg, amiket aztán bele kell préselni a nyelv diktálta merev mintákba. Ez nem sikerül minden alkalommal. Néha a nyelv köré épült intellektusomnak nem sikerül fogást találni rajtuk, viszont ezeket a váltásokat tudatosan tudom irányítani! Szabadon fejest tudok ugrani a még kimondatlanba, hogy megpróbáljak felszínre hozni új meglátásokat! Varázslat! Meg tudom majd ismételni mindezt holnap…? egy hónap múlva…? egy élet múlva…? Vagy aki ezt majd holnap olvasod már egy 'te' leszel, nem én?

És végül ez a konkrét mondat azon folyamat leírásának a betetőzése, amivel megragadom és szavakba erőszakolom ezeket a gondolatokat… ez több, mint izgalmas! Azon gondolkodok, hogy hogyan gondolkodok, tehát vagyok!

———————————

Most akkor innentől Nirvana? Kész, vége? Nem, se az én belső utamnak nincs ezzel vége, se az ismerkedésemnek az ayahuasca-val. Ez a hétvége kevésbé szólt arról, hogy megérkeztem volna valahova, mintsem inkább arról, hogy hátrahagytam valamit, ami sosem volt érdemes arra, hogy a részem legyen. De egy biztos: ez a tapasztalás egyértelműen egy új fejezetet nyitott… egy olyan világítótoronnyá vált, ami innentől az utam legzegzugosabb részeit is derengéssel fogja majd áthatni.

“Te, a természet mélységeit kereső, fogadd meg ezen szavakat: ha nem találod meg magadban azt, amit keresel, akkor nem fogod azt megtalálni sehol máshol. Ha a saját házad kincseire sem csodálkozol rá, akkor hogyan fogsz majd más csodákat észrevenni? Benned rejtőzik a kincsek kincse. Ismerd meg önmagad, hogy megismerhesd az Univerzumot és az Isteneket.” — Delphoi bölcse, (kb. i.e. 8-ik század)

(forrás:  https://www.facebook.com/notes/atilla-lendvai/ayahuasca-egérút-a-bölcsességhez/10153911289754268)

Annyi jófej és normális szülő van a világon, sőt, még a nyomi hazánkban is. Elcserélném az enyéimet valami "használhatóbbakra".

Párszor felmerült már bennem ez a gondolat, de valahogy sosem volt igazi táptalaja az emlékedéseimnek. Erre épülve vannak meditációs technikák, amik hirdetik, hogy a múltat meg lehet változtatni... de én ezt kétlem. A múlthoz való hozzáállásunkat meg lehet változtatni, de a tényszerű történéseket nem hiszem.

Az alapgondolat pedig, hogy honnét tudhatjuk biztosan, hogy ami történt, az tényleg úgy történt, ahogy emlékszünk rá?!

Persze az érzelmek átszínezhetik a valóságot, ezért nem is a szubjektív gondolatokra fókuszálok, hanem a tényekre. Amik megítélése persze sajátos, az én szemszögemből is, és máséból is. Lehet hogy egyetlen elejtett mondat, ami akár csak hirtelen indulatból szakadt ki, olyan nyomokat hagy másban mely meghatározó lehet a jövője szempontjából. Lehet hogy erre építve dönt valaki úgy, ahogy, hogy aztán évekkel később mikor visszamondja a hallott dolgot az illetőnek, az elkerekedett szemmel néz rá, hogy "dehát ilyet én nem mondtam". Pedig mégis. Vagy mégsem?

Néha olyan érzésem van, mintha csak egy pont lennék, és nem lenne múltam. És minden történés, amire a múltból emlékszem az a jelen pillanat teremtése, elképzelése, hogy milyen múltat csinálnék magamnak. Persze tudatosan nem olyat, amilyen volt.
Ha az idő nem létezne és minden pillanat egyszerre történne, akkor egy kis módosítással is 180°-os változások történnének.

Telik az idő. Magamon csak néha-néha érzem, de megdöbbentő látni másokon az idő múlását. A minap eszembe jutott egy régi ismerősöm. 18-19 éves lehettem, amikor megismertem, természetesen szerelmes voltam belé, természetesen neki meg volt valakije - ami ugyan nem akadályozta meg őt abban, hogy velem olyan viszonyt folytasson, ami elég meghatározó volt számomra akkoriban, már ami a szenvedélyességét és a temperamentumát illeti. 

Mára családos ember (legalábbis a fb-s képek alapján úgy tűnik, sőt, akivel együtt van, még mindig az a nő, akivel akkoriban is együtt volt), 40 fölött jár, a korosztály 1-2 jellegzetes vonásaival. A tekintete megfáradt, homlokán elmélyült ráncok jelzik az évek alatt megszerzett tapasztalatokat és küzdelmeket. Nehéz elhinni, hogy a fényképen akit látok, ugyanaz az ember, mint akinek a nevét szivecskébe rajzoltam a gazdaságtan tankönyvembe.

Persze én is megöregedtem, nem vagyok már az a husis tinédzser, aki egyetlen kedves szóra szerelembe esik és bármit megtenne, csak hogy megfeleljen másoknak, és némi pozitív visszaigazolást kapjon.
A szex tökéletes eszköz volt ahhoz, hogy egy kicsit szeressenek. Vagy legalábbis hogy azt higgyem, hogy szeretnek. Végülis szerettek, és viszont kaptam tőlük átmeneti érzelmeket, amik segítettek túlélni, amik kapaszkodót adtak, bár célt nem. Sem kilátásokat. Csak időleges kábulatot, megtépett rózsaszín felhőket, ismétlődő egyéjszakás románcokat, és az érzést, hogy élek, annak minden kínjával, szenvedésével, és azon mélységével, amit egy önbecsülésében erősen sérült kamasz átél egy-egy viszonzatlan, plátói szerelem után.

"Nem lehet csak a szerelemnek élni" - mondta 14-16 évesen akkori barátnőm, aki példaértékű magatartásával és jó tanulmányi eredményével lediplomázott, másoddiplomát szerzett, idilli párkapcsolatba lépett egy stabil anyagi hátterű pasival, majd a 2. gyerek születése után épp olyan példaértékkel  lépett le a pasi, ahogy a csaj az egyetemen tanult.
De talán mégis az a normális, ahogy ő csinálta. Hiszen majdnem mindenki úgy csinálja. Befejezi a tanulmányait, családot alapít, aztán vagy elvált lesz, vagy szeretője lesz ... persze a sorrend szabadon cserélődik.

Itt ülök és nézem a fényképet arról a férfiről, aki 19 évesen megcsavarta a fejemet. Itt ülök és olyan, mintha beragadtam volna egy buborékba, ami mellett (majdnem)mindenki elrohan az életével és elrontja és megöregszik sablonszerűen. Tudom, hogy én csinálom rosszul, csak azt nem értem miért az a "jó" és az "elfogadott", ami rombol, ami tönkretesz, és amitől a ráncok csak mélyülnek, és az emberek szeméből csak fáradt fény csorog.

"Nézed a múló idő nyomát az arcokon és ez talál szíven,
Ugye kimondanád, hogy mennyire bánt, ugye kimondanád, 
Tudom Milyen..."

"Szemedből csak fáradt fény csorog

Elhasználódtál, mint a mondatok.

Nem számít már, hogy miben hiszel.

Nem múlik el, nem múlik el"

A "kísérlet" lényege az, hogy mindazt amit eddig elfogadtam (ami különbözik az általam tapasztaltaktól, vagy másmilyen, mint ahogy szerintem jó) elutasítom, és konokul amellett állok ki, ahogy azt én jónak gondolom. 

Kb az, mint amit a környezetemben sok helyen látok.

Mivel eddig nem vált be az, hogy elfogadom a hülyéket (még ha bosszankodom is miattuk - bár ha bosszankodok rajta, az nem teljes elfogadás, de mindenesetre erős tolerancia), gondoltam kipróbálom, milyen az, ha teljesen ignorálom az általam helytelennek ítélt viselkedést, függetlenül attól, hogy az milyen irányból, kitől érkezik. 

Még csak részeredményeim vannak, azonban ezek is elég elgondolkodtatóak ahhoz, hogy mélyen magamba nézzek és kérdéseket tegyek fel. A részeredmények alapján eddig megállapítottam, hogy

1. Az ember teljesen egyedül van, mindig, minden körülmények között.
   Erre van is mondás: "Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke illúziót, hogy nem vagyunk egyedül (Orson Welles).
   És tényleg. Mindenféle társas, szociális kapcsolódás az egó szükséglete, és érdek. Az igazi lényeget tekintve (bár ezt elég zord bevallani, és leírni) szükségszerűtlen. (Megj: az "igazi lényeg" jelen esetben az a dolog, ami állandó)
2. Nem vagyok olyan státuszban, hogy "megengedhessem" magamnak, a kizárólagosságot a véleményem kapcsán.
   Ez adódhat abból, hogy nem megfelelően választottam, de abból is, hogy az eddigi elfogadó hozzáállásommal túlságosan kitoltam a határaimat, igazodva mások komfort zónájához.
3. Az elfogadás és az elutasítás is (fölösleges) emberi játszma. A kinek van igaza, és a melyikünk igaza élvez nagyobb prioritást szintén értelmetlen, és nem eredményre vezető.
   Elutasításkor mindent meg lehet magyarázni és ideologizálni, de teljesen fölösleges, mivel nem vezet el a megoldáshoz. Elfogadáskor a saját határok (igények) kitolásával egyfajta alárendeltséget lehet létrehozni, ami bár látszólagos eredményhez vezet, azonban utána a határok visszaállítása és az önérvényesítés sokkal nehezebb.
4. Nincs jó és rossz.
   Ha szarkasztikus akarnék lenni azzal folytatnám, hogy csak rossz és még rosszabb van.
   Minden helyzet megítélése, hogy mi jó és mi rossz csak az eddig tanult mintákon és megszokásokon alapszik. Mit szoktunk meg másoktól, és ha ezzel ellentétesen viselkednek, akkor az milyen érzést kelt bennünk, és miért olyan érzést? Mit eredményez ha az események nem úgy alakulnak, ahogy azt elvárnánk? Tehetetlenség vagy düh? Mi az eredő, miért ezek jönnek elő? Miért akarjuk annyira magunknál tartani a kontrollt?

Értelmet csak ott keress, ahol találsz is. 

Ha egyszer végleg befejezném a blog írást, azt hiszem ezt írnám ide utoljára. 

Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlegi körülményeimért én vagyok a felelős, hogy a felelősség az enyém, és nem hibáztathatok senki azért ami vagyok, ami van. Nem is ezzel van a probléma.

Inkább azzal, hogy amikor még "vigyázó szárnyak" alatt voltam, mennyire elbaszták azt, amire alapozni kellett volna. 

A szülői hátteret inkább hagyjuk. Az is csoda, hogy nullán vagyok, ha azt nézzük mivel indultam, és hogyan.

A középiskolás évekből szinte alig van emlékem, az mégis tisztán rémlik, amikor az osztályfőnök folyamatosan alázott. Amikor órán becsmérlően rákérdezett, hogy szoktam-e egyáltalán könyvet olvasni, és amikor válaszoltam, hogy igen, a Patkányembert (Freud pszichológiai esettanulmányát) akkor persze az egész osztály röhögött, mert nem tudták mi az. 

Vagy amikor közölte, hogy ha a helyemben lenne szembeköpné magát a tükörben... Ennek a hátterére alig emlékszem, valami olyasmi volt, hogy osztálykirándulásra gyűjtöttek pénzt, és úgy volt, hogy én nem tudok menni, mert anyámék nem tudták beadni azt az összeget. Azt hiszem az o.fő megelőlegezte, vagy kölcsönadott, vagy ilyesmi, anyámék meg csak baromi sokára adták neki vissza. Aztán persze a tanár engem utált emiatt. Vagy azt hitte, hogy anyámék már odaadták nekem a pénzt, és én nem adom neki oda, mert elköltöm valamire.

Most így utólag, 1,5 évtized távlatából kicsit bánom, hogy nem így tettem, mert akkor legalább okkal utálhatott volna. Visszagondolva nem egy olyan eset volt, amikor engem hibáztattak olyasmi miatt, amit csak elszenvedtem, de nem én okoztam. Csak mert valaki valamit máshogy állított, mint ahogy az valóban volt. Remek bűnbak voltam mindig is az "anyósok" szemében. Azt hiszem most is az vagyok.
Tény, hogy nem tudok megfelelni a társadalmi normáknak. Nem szarom magamból sorban a kölyköket és nem sopánkodok állandóan arról, hogy mennyire nincs pénz; nem lehet velem jól kibeszélni másokat, nem igazodok a régi trendhez és értelmetlen hagyományokhoz csak azért, mert így szokás, nem jópofizok olyan idegeneknek, akik képmutatók, ostobák és rosszindulatúak. Nem lehet rám számítani ha lehúzásról és kihasználásról van szó.

Nem akarok része lenni ennek a társadalomnak. Nem akarok olyan emberek között lenni akik nem érnek el egy bizonyos "szintet", és nem érdekel, hogy ki minek bélyegzi azt a szintet. Meggyőződésem hogy épp annyira szükség van az intelligenciára, mint az érzelmi intelligenciára, a logikus józan gondolkodásra, mint a szeretetre, de legfőképp az elfogadásra.
És igen, itt tépem a számat az elfogadásról, amikor én meg képtelen vagyok elfogadni azokat, akik nem képesek emberhez méltó módon élni és viselkedni, akik nem képesek gondolkozni, és kellően nyitottan állni másokhoz.  Akik zombi módjára lődörögnek a tömegben, akadályozva a céljuk felé haladókat.

Elvesztettem a hitemet az ezoterikus baromságban is, főleg mivel számtalan példáját látom annak, hogy ez is csak egy eszköz a sok köcsög kezében arra, hogy saját maguknak hajtsanak hasznot belőle. Az az egy kivétel, akit ismerek, még tartja magát, őt nem sorolom ide és minden tiszteletem az övé - és itt nyilván most nem is róla van szó. A sok fényre áhítozónak meg szaros a segge, és szakadt az inge. Csótány módjára túlélnek azok, akik emberileg egy vödör szar háztartási értékével érnek fel.

"Miért nem tud olyan lenni, mint a  ##?!"

Most mondjam azt megint, hogy ugye megmondtam?! Nem szeretem, ha igazam van, fárasztó és kiábrándító. Arra szeretnék visszaigazolásokat kapni, hogy tévedek, ami az embereket illeti. Hogy tévedek abban, hogy nem elfogadóak, rosszindulatúak és szűk látókörűek. 

Miért van az, hogy egy bizonyos szint alatti/kor fölötti réteg ugyanúgy viselkedik? Ugyanúgy a keserű irigység, a rosszindulat, az "akarás" mozgatja őket. Szembesülve elcseszett életükkel, elnyomva fel nem ismert tévedéseiket másokon akarják kiélni nem létező uralmukat. 

Még elemzem milyen érzést kelt bennem. Keresem rá a szavakat, de hasonlatosan Lovecrafthoz, mint aki a képzeletbeli szörnyeit annyira borzalmasnak ítéli, hogy még leírni sem tudja, én sem tudom megfogalmazni. Kicsit üresség. Kicsit csalódás, és tényszerű megállapítása annak, hogy kimondatlanul is ott volt már a levegőben. 

Egyrészről jön a dac, hogy miért nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok. Másrészről éles önvizsgálat. Egyedüli problémám, hogy bizonyos emberekkel szembeni viselkedésem kizárólag érdekeken alapul. Erre nem vagyok büszke, nem is szeretem magamban ezt a tulajdonságot. Ez a fajta alkalmazkodás egyszerre szükséges és szükségtelen. Szeretném megteremteni azokat az alapokat, hogy ne legyen szükségem érdek kapcsolatokra, ismeretségekre. Nem tudom, hogy ez ebben a társadalomban lehetséges-e. Remeteként biztosan. Ez utóbbi egyre többet foglalkoztat, de erről majd talán máskor. 

Egy cinikus fújtatás, és egy féloldalas keserű mosoly - ennyire futja. Az önvizsgálat része marad. A többit meg leszarom, mindenki azt kezd a véleményével, amit akar.

Szomorúság van bennem. Szorítja a szívem és facsarja a gyomrom.

A tudatosság apró lángja néha felpislákol. Arra kellene figyelnem, amit szeretnék, és nem arra, amit nem. Mintha besüppedtem volna egy nyálkás, ragacsos mocsárba. Szomorú vagyok, mert mást szeretnék. Mégsem teszek érte semmit. Nem tudom mit tehetnék. Se tehetségem, se tudásom, se semmi. 

Unom már ezt a "játékot" és egyre gyakrabban érzem, hogy ki akarom kapcsolni.

Ugyanott vagyok, ahol voltam, mi értelme volt akkor az egésznek?! Érdekes volt, izgalmas, átmeneti reménysugár. Aztán persze jött a meghiúsult realitás. Másoknál látom megvalósulni mindazt, aminél nekem az élet/emberek/helyzetek keresztbe tettek és még a lehetőség gondolatát is igyekeztek kiíratni belőlem. 

Nincs gyökerem.

Nincs semmim.

Ami van, azt bár becsülöm, de lehúz, és lassan, de rendszeresen csepegteti a mérgét. 

Haladni szeretnék, egyről a kettőre lépni.

De mintha egy kibaszottul a sárba ragadt teherautó lenne rám csatolva.

30 fölött az emberek kiszámíthatóak és annyira egyszerűek, mint egy faék. Ha mégsem így van, akkor viszont én látok át nagyon könnyen rajtuk. Persze kell egy kis ismeretség hozzá (nagyjából kb 5-15 perc) hogy utána meg lehessen mondani ki mit fog csinálni. Nem kell ehhez jósgömb, elég felismerni, milyen "motor" van bennük.

Épp ezért nem értem, hogy aki már évtizedek óta össze van zárva önmagával, hogy nem képes önismeretet gyakorolni. Persze, "a szem nem látja önmagát", ez oké, de azért naa, legyünk őszinték. Mindenki tisztában van a saját rossz tulajdonságaival, csak van aki tagadja, takargatja van aki elfogadja, de leszarja, és van aki az elfogadás mellett törekszik arra is, hogy javítson rajta, nem más kérésére, hanem önmagáért. Bár ez utóbbihoz a legtöbben elég lusták, és elkezdenek takarózni oraveczkoelhós' bölcsességekkel, miszerint akinek nem vagyok jó így, az nem is szeret, meg fogadjanak el ilyennek, amilyen vagyok, mert az én rossz tulajdonságaim mindenek felett állnak, és semmi szükség javítani rajtuk.

Azért aki 40 év alatt nem tud felmutatni egyetlen párkapcsolatot sem, ott nem a környezettel vagy másokkal van baj.
Túl sok minden kavarog bennem az utóbbi napokban, olyan emberi történések, amik amellett hogy meghökkentenek, értelmét sem látom, sőt, borítékolhatnám a végeredményét is. Mintha az idei évben az emberek nagy része megzakkant volna, és olyanokat művel, ami abszurd vagy morbid, vagy olyan korcs, hogy messziről bűzlik. Persze mindenki azt tesz ami neki jó (vagy legalábbis amit annak hisz), mégis felmerül bennem a kérdés, hogy mennyire ítéltem meg jól ezeket az embereket? Még csak azt sem mondanám, hogy jellembeli változáson mentek keresztül, mert egyes döntéseik amellett hogy eszetlenek, teljességgel következetlenek is. Csak állok és annyit kérdeznék: "te normális vagy, bmeg?"
Elfogadom, hogy az én normáim nem fekszenek másoknak, ez teljesen rendben van. Csak azt nem értem, hogy ők miért nem látják azt, amit én, hogy mekkora bakot lőnek, és ez hova fog vezetni.
És nem! Nem szeretnék újra és újra olyan helyzetbe kerülni, hogy másoktól halljam vissza, hogy tényleg, te megmondtad ezt már x évvel ezelőtt. Nem lelelem örömömet abban, amikor az élet beigazolja, hogy az emberek mennyire ostobák és kiszámíthatóak. 

Vannak megszokott arcok, akikkel gyakran találkozok (pl a munkám során), de a kommunikációnk kizárólag az adott helyzetre vonatkozik. Őket nem érdekli ki vagyok én, engem nem érdekel, hogy kik ők. 

Csak néha keletkezik egy-egy rövidzárlat, amikor valamiért belátok  a "hivatalos" álarc alá. És ilyenkor meglátom az embert. Nem a férfit vagy a nőt, mert a nemi identitás is csak egy szerep, hanem önmagát, a lényegét. Nem mondanám azt sem, hogy a benne lévő gyermeket, sem azt, hogy a felnőttet, és a történetét, mert ez mind-mind olyan dolog, amit megítélünk - függően a tanult, hozott mintákból. A legtalálóbb azt mondani, hogy meglátom bennük a létezést. Csak ennyi. Ennek nincs minősége.

Nem tudnám, és talán felesleges is lenne tovább magyarázni. Nem értem a jelentőségét sem ennek, és azt sem tudom, min múlik, hogy ezt meglátom valakiben. 

Azon is gondolkoztam, hogy vajon az emberek mennyire tudnak, vagy mennyire hajlandóak változni. A hétköznapi környezetemben csak azt látom, hogy semennyire; kicsit jobban kifelé nézve meg mindig azok változnak, akik egyébként rendben vannak, és azok sírnak a legjobban, akik fetrengenek a saját kis kotorékukban, és természetesen mindig másokat hibáztatnak. Ez főképp a párkapcsolati problémákban nyilvánul meg.

Nagyon sok mindent megtanultam a saját hibáimból, amiket elkövettem, és még mindig van min dolgozni, és igyekszem ezeket felismerni. Azt hiszem az önismeret legnagyobb mércéje és tükre az ember párkapcsolata, hogy hogyan éli meg, milyen szerepet tölt be azon belül.