Tisztában vagyok azzal, hogy a jelenlegi körülményeimért én vagyok a felelős, hogy a felelősség az enyém, és nem hibáztathatok senki azért ami vagyok, ami van. Nem is ezzel van a probléma.

Inkább azzal, hogy amikor még "vigyázó szárnyak" alatt voltam, mennyire elbaszták azt, amire alapozni kellett volna. 

A szülői hátteret inkább hagyjuk. Az is csoda, hogy nullán vagyok, ha azt nézzük mivel indultam, és hogyan.

A középiskolás évekből szinte alig van emlékem, az mégis tisztán rémlik, amikor az osztályfőnök folyamatosan alázott. Amikor órán becsmérlően rákérdezett, hogy szoktam-e egyáltalán könyvet olvasni, és amikor válaszoltam, hogy igen, a Patkányembert (Freud pszichológiai esettanulmányát) akkor persze az egész osztály röhögött, mert nem tudták mi az. 

Vagy amikor közölte, hogy ha a helyemben lenne szembeköpné magát a tükörben... Ennek a hátterére alig emlékszem, valami olyasmi volt, hogy osztálykirándulásra gyűjtöttek pénzt, és úgy volt, hogy én nem tudok menni, mert anyámék nem tudták beadni azt az összeget. Azt hiszem az o.fő megelőlegezte, vagy kölcsönadott, vagy ilyesmi, anyámék meg csak baromi sokára adták neki vissza. Aztán persze a tanár engem utált emiatt. Vagy azt hitte, hogy anyámék már odaadták nekem a pénzt, és én nem adom neki oda, mert elköltöm valamire.

Most így utólag, 1,5 évtized távlatából kicsit bánom, hogy nem így tettem, mert akkor legalább okkal utálhatott volna. Visszagondolva nem egy olyan eset volt, amikor engem hibáztattak olyasmi miatt, amit csak elszenvedtem, de nem én okoztam. Csak mert valaki valamit máshogy állított, mint ahogy az valóban volt. Remek bűnbak voltam mindig is az "anyósok" szemében. Azt hiszem most is az vagyok.
Tény, hogy nem tudok megfelelni a társadalmi normáknak. Nem szarom magamból sorban a kölyköket és nem sopánkodok állandóan arról, hogy mennyire nincs pénz; nem lehet velem jól kibeszélni másokat, nem igazodok a régi trendhez és értelmetlen hagyományokhoz csak azért, mert így szokás, nem jópofizok olyan idegeneknek, akik képmutatók, ostobák és rosszindulatúak. Nem lehet rám számítani ha lehúzásról és kihasználásról van szó.

Nem akarok része lenni ennek a társadalomnak. Nem akarok olyan emberek között lenni akik nem érnek el egy bizonyos "szintet", és nem érdekel, hogy ki minek bélyegzi azt a szintet. Meggyőződésem hogy épp annyira szükség van az intelligenciára, mint az érzelmi intelligenciára, a logikus józan gondolkodásra, mint a szeretetre, de legfőképp az elfogadásra.
És igen, itt tépem a számat az elfogadásról, amikor én meg képtelen vagyok elfogadni azokat, akik nem képesek emberhez méltó módon élni és viselkedni, akik nem képesek gondolkozni, és kellően nyitottan állni másokhoz.  Akik zombi módjára lődörögnek a tömegben, akadályozva a céljuk felé haladókat.

Elvesztettem a hitemet az ezoterikus baromságban is, főleg mivel számtalan példáját látom annak, hogy ez is csak egy eszköz a sok köcsög kezében arra, hogy saját maguknak hajtsanak hasznot belőle. Az az egy kivétel, akit ismerek, még tartja magát, őt nem sorolom ide és minden tiszteletem az övé - és itt nyilván most nem is róla van szó. A sok fényre áhítozónak meg szaros a segge, és szakadt az inge. Csótány módjára túlélnek azok, akik emberileg egy vödör szar háztartási értékével érnek fel.